Nyitókép: wikipedia (részlet)
A Sassari-dandár (Brigata Sassari) Olaszország 1915-ös hadbalépését követően először az Isonzó melletti csatákban tüntette ki magát, majd 1916-ban áthelyezésre került a Dolomitokba, ahol az Asiago-fennsíkon harcolt Ausztria-Magyarország ellen.
Az embertelen körülmények között sínylődő, tisztjeik hiányos vezetési képességei miatt megtizedelt dandár akkor vált halhatatlanná az utókor számára, amikor az egység kötelékében szolgáló szárd Emilio Lussu tartalékos hadnagy „Egy év a fennsíkon” cím alatt kiadta naplóbejegyzéseit. A regényszerű mű drámai őszinteséggel írja le, miként küldték emberek százezreit a vágóhídra.
A regényt 1970-ben megfilmesítették („Uomini contro”), ami az egyik legismertebb háborúellenes produkciók egyikévé vált.
Lussu így idézi fel az átlagosnak aligha mondható háborús hétköznapok egyikét, fent az Alpokban:
A robbantócsapat tagjai az előző nap óta felkészülve várták a bevetésük időpontját. Egy utászegység önkéntesei voltak; egy altiszt – szintén önkéntes – vezette őket. Perceken belül felsorakoztak az árokban, mindegyikük egy drótvágó ollóval felfegyverkezve, testpáncélt öltve magukra. A tábornok egyik katonától a másikig vonult, látványosan megigazgatva némelyikük vértjének szíjazatát.
„Önök középkori harcosokra emlékeztetnek” – állapította meg a tábornok.
Hallgattunk. Az önkéntesek sem mosolyogtak. Sietősre fogták és elhivatottnak tűntek. A többi katona az árokban bizalmatlansággal figyelte őket. Jómagam nyugtalanul követtem a történéseket. […] A tábornok ott állt katonásan, mígnem az utolsó utász is elhagyta az árkot, majd komoly hangon az ezredeshez fordult:
„A rómaik a páncélnak köszönhetően diadalmaskodtak!”
Egy osztrák géppuska a jobbszárnyon tüzet nyitott. Rögtön utána bal oldalt is lőni kezdett egy géppuska. […] A páncélozott utászok egymás után estek el. Egyikük sem érte el az ellenséges drótakadályt.
„Avan-„ – kiáltott a sebesült altiszt, aki a drótakadály előtt feküdt.
A tábornok hallgatott. Katonáink elborzadva tekintettek egymásra. Most mi fog történni? Az ezredes a tábornokhoz fordult:
„Ennek ellenére is támadni fogunk kilenckor?”
„Természetesen” – válaszolta a tábornok, mintha csak előre tudta volna, hogy minden úgy fog történni, ahogy az az imént lejátszódott. […]
Bravini százados az alkaromba kapaszkodva megjegyezte – „Most mi jövünk!” – majd a kulacs után nyúlt, aminek – az hiszem – teljes tartalmát kiitta.
[…]
A zászlóalj, a szuronyokat feltűzve, készenlétben várakozott. A teljes kilencedik század ott tömörült az utászok számára kiásott árokszakaszban. Közvetlenül mögöttük a tizedik század állt. […]
Bravini százados, óráját a kezében tartva, mereven figyelte a percek kegyetlen múlását. Anélkül, hogy tekintetét az óráról levette volna, elkiáltotta magát:
„Készüljetek a támadásra!”
Majd újra:
„Készüljetek a támadásra! A tiszt urak az egységeikhez!”
[…] Katonáink tágra nyílt szemekkel keresték velünk a szemkontaktust. De pillántásuk csak az enyémmel találkozott, mert a hadnagy még mindig az óráját bámulta. Mosolyt erőltettem az arcomra, egykedvűen pár biztató szót mondtam. De ezek a kérdéssel és félelemmel teli arcok megrémítettek. Mindabból, amit a háború magában rejteget, a támadás előtti pillanat a legszörnyűségesebb.
„Készüljetek a támadásra!” – ismételte önmagát a százados.
Támadás – de hova? Az ember maga mögött hagyja az árok védelmét és kimegy. Az ellenség géppuskái […] ránk várnak. Aki ezeket a pillanatokat nem élte át, nem ismeri a háborút. […]
„Savoia!” – üvölti Bravini százados.
„Savoia!” – ismétlik az egységek. A csatakiáltás úgy hangzott mint egy panasz, egy kétségbeesett segélykiáltás. A kilencedik század az árkot elhagyva Avellini főhadnagy vezetése alatt előre tör. […] A tizedik, tizenegyedik, tizenkettedik futólépésben követte. Másodpercek alatt az egész zászlóalj az ellenség felé rontott. […] Alighogy leküzdöttük a sziklás terepszakaszt, hogy – nyílt terepen – völgymenetben nyomuljunk előre, az ellenség tüzet nyitott.
[…] Az volt az érzésem, hogy tíz géppuska tüzel ránk, annyira sűrűn pattogtak a lövedékek körülöttünk. A katonák úgy zuhantak a földre, mintha csak a fák ágairól lökte volna le őket valaki. […]
A tizenkettedik század hadnagya viharzott el mellettem, puskáját markolva, vérvörös arccal. Köztársaságpárti volt és gyűlölte a királyt éltető csatakiáltást. Felismert és azt kiáltotta: „Viva l’Italia!”.
[…] A géppuskák újra és újra tűzkorrekcióra kényszerültek, miáltal hatásuk megcsappant. Mégis egyre ritkultak a rohamoszlopaink és az ezer főt számláló zászlóaljból már csak alig páran voltak talpon. Az ellenséges állások irányába tekintettem. A védők nem a mellvértek mögött bújtak meg, hanem felállva, az árokból kikukucskáltak. Egyesek a mellvértre is felmásztak és onnan lőttek ránk, nyugodtan célozva, mintha csak valami gyakorlaton lennének.
[…] Szorosan az ellenséges állások előtt álltunk […] Ami a zászlóaljból megmaradt, itt tömörült. Az ellenség közvetlen közelről tüzelt ránk. Hirtelen azonban abbamaradt az osztrákok tüzelése. […] Egyikük, fegyvertelenül, olaszul kiáltott felénk:
„Basta! Basta!”
„Basta! – Elég volt!” – ismételték mások is, akik az árok szélén álltak. A fegyvertelen férfi egy tábori lelkész lehetett.
„Basta! – Elég, ti bátor katonák! Ne hagyjátok magatokat ilyen módon a vágóhídra küldeni.”
Egy pillanatra megtorpantunk. Nem lőttünk és ők sem lőttek. […] Majd hátulról egy metsző hang hallatszott:
„Avanti! Előre! Dicső hadosztályom katonái! Előre! […]” – Leone tábornok volt. Avellini főhadnagy pár méterre állt tőlem. Egymásra néztünk, majd azt mondta:
„Gyerünk, tovább!”
[…] Az árokból újra tüzet kaptunk. A földhöz tapadva kerestünk egy bozót vagy fa mögött fedezéket. A támadás véget ért. […] Most már csend honolt a völgyben. Sebesültjeink jajveszékelése is alábbhagyott. Az önkéntes altiszt is a halál nyugalmába süllyedt. Az osztrákok sem lőttek. […] Így telt el a nap – egy pillanat és mégis egy örökkévalóság.
Amikor az éj leple alatt visszakászálódtunk az állásainkba, a tábornok nem átallott gratulálni a tiszteknek, majd mindenkivel kezet rázott. […] Mielőtt távozott volna, még odaszólt Bravini századosnak, akinek az alkarját szétroncsolta egy lövedék:
„Számolhat az ezüst bátorsági érdemrenddel.”
A százados tartotta magát, míg a tábornok el nem tűnt a szemünk előtt, de mikor egyedül maradtunk, csak leült és egész éjjel sírt …
A roham megfilmesítése – Uomini Contro (1970)
Forrás: Emilio Lussu: Ein Jahr auf der Hochebene
Orbán Gábor, MA
Megosztás:
Címkék: alpesi háború Alpok Dolomitok első világháború Emilio Lussu olasz front orbán gábor Sassari-dandár
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.
