Tarics Péter: Kettészakított magyar városok Trianonban

Nyitókép: erettsegi.com

Június 4. – a Nemzeti Összetartozás Napja. Az idén ezen a napon emlékezünk meg a trianoni békediktátum aláírásának 101. évfordulójáról. Tudvalevő, hogy a Trianonban Magyarországra rákényszerített paktum nemcsak az első világháborút zárta le, hanem szentesítette az Osztrák-Magyar Monarchia szétesését, s egyben a történelmi Magyarország felbomlását is.

Magyarország területe (Horvátországtól eltekintve) 283 ezer négyzetkilométerről 93 ezerre, lakossága 18,2 millióról 7,6 millióra csökkent. Trianon azt jelentette Magyarországnak, hogy az ország területének 67,3 %-át, népességének 58,4 %-át, magyar ajkú lakosságának közel 40 %-át elvesztette. Nem beszélve az erkölcsi, szellemi, emberi veszteségekről. A magyar ajkú lakosság millióit tépték el hazájától. A Kelet-Közép-Európában élő magyarság összlétszáma ekkor 10 millió 262 ezer volt, amelyből Magyarországon élt 7 150.000 személy (69,7 %), az utódállamokban pedig 3 112.000 (30,2%).

Ily módon a magyarság a kisebbségi kérdés gyújtópontjába került. Nemcsak városokat vettek el, hanem városokat szakítottak szét Trianonban. Ilyen volt például Komárom, Szabadka vagy Sátoraljaújhely. Az alábbiakban e három város sorsát tárom fel – röviden.

   

Komárom

A trianoni békediktátum következtében a híres szabadságharcos város, Komárom területének és lakosságának nagyobb része Csehszlovákiához került, Magyarországon pedig csak a rév, a vasútállomás és egy ipartelep, valamint Pusztamonostor külterület maradt. Csehszlovákiához került 19 391 fő, ebből 17 088 magyar, és Magyarországnak maradt 2 946 fő (2 836 magyar). A magyar területen maradt részt már 1919-ben Komáromújváros néven törvényhatósági jogú városnak nyilvánították és idecsatolták Szőnytől a szinte teljesen magyar anyanyelvű, 577 fős Kisszőny-telepet, hogy a város súlyát növeljék. Az újraegyesítési törekvés kinyilvánítása céljából 1923-tól Komárom lett a neve. A határrevíziós törekvések tovább éltek a városban és környékén élő magyar emberekben.

Jelentős ipari fejlesztések és közlekedési csomóponttá történő kiépítése következtében 1930-ra a magyar területen lévő Komárom népessége megduplázódott, 5963 fő lett, a Csehszlovákiához csatolt városrész pedig csak néhány száz fővel növekedett, majd 1938-44 között a két város ismét eggyé vált – 30 ezres középvárosként. Ma a felvidéki Révkomárom 34 ezer fős, a hazai Komárom pedig 20 ezer fős járási székhely, és egyik város területe sem ugyanaz, mint 1920-ban volt.

A két városrész elnevezése is bonyodalmakat okozott, hiszen a várost évszázadokon át Révkomáromként is emlegették, ez a megnevezés azonosítási problémákat okozott. A komáromi rév ugyanis a déli részen volt, az eredeti Rév-Komárom a Duna jobb partján terült el, a Duna bal partján lévő komáromi várral szemben, a mai Csillagerőd táján a 11.-16. században, majd a török háborúk folyamán elpusztult és Rév-Komárom nevét fokozatosan a Duna bal partján elterülő északi városrész vette föl, annak okán is, hogy itt mozgalmasabbá, forgalmasabbá vált a kereskedelem. Emellett a kulturális és társadalmi élet is virágzóbb lett, mint a déli városrészben. A Duna elválasztja ugyan a két városrészt, de az Erzsébet-híd összeköti.

Szabadka

Szabadka esetében a határ által megcsonkított települések szinte minden visszássága megfigyelhető. 1918. november 13-án a szerb és a francia csapatok – a padovai fegyverszünetet megszegve – megszállták a Baja-Szeged vonaltól délre fekvő területeket és bevonultak Szabadkára. Két héttel később Újvidéken Bánát, Bácska és Baranya képviselői e területeknek a Szerb Királysághoz való csatlakozásáról döntöttek. Szabadkát azonban csak az 1920. június 4-i trianoni döntés után csatolták az újonnan létrejött délszláv államhoz. Ennek ellenére a helyiek már 1918 végétől tudták, hogy hangosan tovább nem ejthetik ki, hogy magyar földön élnek.

A trianoni békediktátum eredeti határozatával szemben a szerbek több javaslatot is tettek a magyar kormánynak, hogy bizonyos területeket úgymond „közvetlen megegyezés útján“ engedjenek át, mert ragaszkodtak Szabadka egészéhez. Kérték továbbá Sárok, Katymár községeket, cserébe Horgos község egy részét és Bácsmadaras általuk megszállt részét ürítették volna ki.

A szerb követelések kivédésére a magyar hatóságok ügyes huszárvágással 1922. március 21-én Tompa és Csikéria néven az akkor már magyar megszállás alatti két tanyacsoportot (pusztát) önálló nagyközséggé nyilvánították. Erre hivatkozva legalább ezeket a területeket sikerült Magyarország számára megmenteni és ezt a határrendező bizottsággal elfogadtatni. Bizonyítékul megmutatták nekik a községi jegyzői hivatalokat, ahol a hamarjában odaszállított hivatalnokok szorgalmas munkát végeztek a nem létező képviselő-testületek megbízásából, mivel azokat csak 1924-ben alakították meg – ekkor vált ki Tompából Kelebia.

Sátoraljaújhely

„Valamikor sasoknak fészke volt ez a város, és a tradíciók tömege csaknem maga alá roskasztotta, két puskalövésnyire innen látta meg a napvilágot Rákóczi, a legnagyobb az egész nemzetségből, észak felé alig félórára a kies Széphalom, ahol Kazinczy bátyánk írogatta serkentő leveleit, s kapott is tőle legalább három tucatot valamennyi lelkes Istenfia e hazából, és itt kezdett dikciózni egészen fiatalon Kossuth, ki a puszta hangjával vert meg mindenkit, még a királyt is. Újhely ma nagyon szomorú város, éjjelenként riadt csönd a gyéren világított utcáin, és szinte hallani amint hull, hull a vakolat a falakról. Mindene odaveszett ennek a szerencsétlen városnak, egész területe, összes falvai, és minden más, ami az életet és a hangulatot jelentette. Kétharmada lett oda a nyakas vármegyének, és oda az egész Felföld”

– így ír Zemplén szülötte, Komáromi János író az egykori vármegye központból határ menti kisvárossá lett Sátoraljaújhelyről. A történelmi csapás nemcsak területeitől fosztotta meg a várost, de hamar átrendezte az itt élő lakosságot is.

A sátoraljaújhelyi vasútállomás környékét (hivatalosan Karlatanya külterületet 113 fővel) – a kárpátaljai vasúti összeköttetés biztosítása céljából – hosszas vita után elcsatolták, s ezen a területen új község alakult Csehszlovákiában, mégpedig Slovenské Nové Mesto (Szlovákújhely, Kisújhely vagy Tótújhely). A település lakosságszáma már 500 fő felett volt, amikor 1938-44 között átmenetileg ismét visszakerült az anyavároshoz. Ezt azért fontos megemlíteni, mert az 1938-41 közötti terület-visszacsatolásoknál a kettévágott településekhez – a közhiedelemmel ellentétben – alig nyúltak, általában különálló települések maradtak Sátoraljaújhely és Komárom kivételével, amelyeknél újraegyesítés történt.

Folytathatnám a sort a Trianonban kettévágott magyar városok sorsának tárgyalását, ízelítőnek azonban – úgy hiszem – ennyi is elég. E városok trianoni traumáját csak úgy tudjuk ellensúlyozni, ha az egységes magyar nemzet megteremtésén dolgozunk határainkon innen és túl. Legalább szellemileg, kulturális szempontból egyesítsük ezeket a városokat.

Tarics Péter