Montigny: Az osztrák-magyar hadsereg első „géppuskája“ (1871)

Nyitókép: A Montigny-féle kartács- vagy szórlöveg a Honvédség kötelékében (Somogyi Győző rajza)

A vesztes königgrätz-i csatát és az 1866-os porosz-osztrák háborút követően Európa-szerte alapvető változások történtek a gyalogsági lőfegyverek harcászathoz való viszonyában. A porosz Dreyse-féle hátultöltős puska diadala kétséget kizárólag rámutatott a tűzerő elvének immár döntő szerepére, és egyben világossá tette az azidáig favorizált látványos szuronyrohamok illetve a közelharc taktikai elsőbbrendűségének tarthatatlanságát.

Ennek fényében nem meglepő az a tény, hogy már 1866 végén robbanásszerű fejlődésnek indultak a különféle hátultöltős fegyverrendszerek, így a königgrätz-i csata „győzője“ alig pár hónappal később már komoly vetélytársat kapott a francia Chassepot vagy az osztrák Wänzl személyében.

Az új fegyver természetesen új taktikai elgondolásokat is igényelt, ami különösen a konzervatív császári-királyi haderő katonai teoretikusainak adta fel a leckét. Ráadásul a Montigny-féle „kartácslöveg“ 1871-es bevezetésével újabb előrelépés történt a lőfegyverek terén, ami érzékenyen előrelendítette az osztrák-magyar gyalogság harcászati doktrínáját …

   

A 19. század második felének cs. kir. gyalogsági harcászata a hadtörténet egyik elhanyagolt, ám annál izgalmasabb aspektusa. 1866 előtt az osztrák katonai doktrína a (gyalogsági) lőfegyverek gyorstüzelését – ami a hátultöltős rendszer bevezetésében merült volna ki – kontraproduktívnak, sőt: kifejezetten károsnak minősítette. A hivatalos magyarázat szerint ugyanis a túlzott lőszerhasználat nemcsak „gazdaságilag” volt negatív hatással, de a katona egyéni teljesítményét is károsan befolyásolta (sic!).

Ennek a ma abszurd teóriának a század közepén gyakorlati okai voltak. Az elöltöltős kézifegyverek hadrendben tartása egyrészt a cs. kir. gyalogság lövészeti képzésének igencsak alacsony szintjére vezethető vissza. Az osztrák sorgyalogos éves szinten mindössze 20 darab gyakorlólőszert kapott (de a vadászok sem többet mint 90), amely szám például a porosz hadsereg 100-250 darab ellőhető muníciója mellett valósággal eltörpült. Másfelől az 1800-as évek elejétől érvényes katonai doktrína a gyenge kiképzés és az alacsony harcérték miatt a szuronyrohamokra (a közelharc elve) épített, ami aztán a lőfegyverek rohamos fejlődésének időszakában keményen megbosszulta magát.

1866 után nagy változás állt be a gyalogsági harcászat terén. A porosz hátultöltős fegyver sikere nyomán most már Ausztriában (1867-től Osztrák-Magyar Monarchia) is előtérbe került a sorgyalogság alapos lövészeti képzése. Többé nem a tömeg, hanem az egyén vált meghatározóvá, habár az 1868-os gyakorlati szabályzat még kifejezetten kiemelte a hideg acél (szurony) csatát eldöntő szerepét.

Egyben a fegyverek területén is komoly előrelépések történtek. A cs. kir. katonai vezetés még az 1866-os év végén döntést hozott a Lorenz M.1854 elöltöltős rendszer Franz Wänzl-féle átépítéséről, melynek keretében 300 ezer puskát alakítottak át hátultöltős fegyverré (M.1854/67). 1867 végén egy további, 250 ezer Werndl-rendszerű lőfegyver legyártását magába foglaló megrendelés következett, ami 1869 májusáig kivitelezésre került. A „Werndl-puskával” percenként 8-9 lövést is leadhattak, de gyakorlott lövészek akár 20 fölötti értéket is elérhettek.

A tűzgyorsaság folyamatos növekedésével a 1860-as évek végén a modern géppuskák előfutárának tekinthető gyorstüzelők iránt is megnőtt az érdeklődés. Az első osztrák-magyar  „kartácslövegek” vagy mitrailleuse-k beszerzésére 1870 őszén került sor, amikor az illetékes cs. és kir. katonai bizottság a belga Montigny-féle többcsöves gyorstüzelő hadrendbe állítása mellett döntött. A Montigny mitrailleuse (úgynevezett „szórlöveg”) az 1850-es évek legvégén került kifejlesztésre a belga hadsereg számára, ahol 1863-tól használták. A rendszer 37 fegyvercsőből (Laufbündel) állt, melyet egy fém muníciós szelence (Platte) cseréjével újratöltöttek. Ez egyben azt is jelentette, hogy az újratöltés nem automatikusan, hanem manuálisan történt – ez igen fáradságos munkának bizonyult harci körülmények között.

A Montigny-Christophe-val megkötött szerződés értelmében az ausztriai Steyer-fegyvergyár 100 darab 37 fegyvercsöves rendszer legyártására kapott megbízást. Alvázként a négyfontos tábori löveg átalakított fa ágyútalpa szolgált. Az első nyolc elkészült példány 1871 tavaszán egy próbaütegben került felállításra, melyet a 11. tüzérezred katonái kezeltek, majd a rendszer ugyanezen év májusában a Bécs melletti simmeringi lőtéren kipróbálásra került. A próbalövészet során 600-900-1200 lépésnyi távolságra álló célpontokra tüzeltek mind egyénileg, mind formációban –  a kartácslövegek 68-71-23 százaléknyi találati pontosságot értek el egyéni tüzelésben.

A Montigny-féle mitrailleuse „osztrák” verzióját hét tüzér kezelte: Hárman a célzást, a tüzelést illetve a töltést végezték (aktív), míg maradék négy társuk a muníció folyamatos ellátásáról gondoskodott (passzív). Lőszerként a Werndl-féle patron szolgált, amelyet egy 37 lőszer befogadására alkalmas fémszelencébe töltöttek. A Montigny percenként átlagosan 10 ilyen szelvényt lőtt „el”, ez 370 tölténynek felelt meg.

Az új fegyver harcászati alkalmazását illetően a francia-porosz háború (1870/71) tapasztalatai bizonyultak irányadónak. Míg a francia mitrailleuse-ket közönséges lövegként, tehát tüzérségként kezelték, és csak a legritkább esetben (Gravelotte térségében) használták a gyalogság támogatására, addig a cs. (és) kir. Montigny ütegekre, többek között korlátozott mobilitásuk miatt már mint defenzív, statikus fegyverre tekintettek. Külön érdekesség, hogy míg a m. kir. Honvédség számára legyártott darabok a kezelőket védő fémlemezt kaptak, addig a közös (cs. és kir.) hadsereg példányainak extra védelem nélkül kellett boldogulniuk.

Az osztrák-magyar hadsereg első gyorstüzelő rendszerével lezárult az a korszak, amely a napóleoni háborúkkal indult és Königgrätz mezején ért dicstelen véget, egyúttal egy új fejezetet is jelentett, amely az ismétlőfegyverek, valamint az első „valódi” géppuskák megjelenésének nyitott utat.

Orbán Gábor, MA

Hadtörténész, 2017 és 2019 között az Osztrák Szövetségi Hadsereg (Bundesheer) szakmunkatársa, számtalan német nyelvű tudományos cikk és kiadvány szerzője. Szakterülete a 19. század hadászata illetve gyalogsági harcászata.