Amiről a krónikák mesélnek: A wagrami csata, ahogy a cs. kir. vadászok magyar altisztje látta (1809)

Nyitókép: Cs.kir. vadász az 1809-es Ötödik Koalíciós Háború idejéből (Rudolf von Ottenfeld festménye – részlet/a szerző gyűjteményéből)

A császári-királyi 8. vadászzászlóalj fiatal alhadnagya, Veigl József, a Napóleon ellen vívott Ötödik Koalíciós Háború idején kezdetben Bajorországban verekedett, majd az Ausztria számára kedvezőtlen hadihelyzet miatt előbb Felső-Ausztriába, majd onnan a császárváros felé menetelt.

A 8-as vadászok sikerrel vettek részt az 1809. május végi asperni csatában, ahol a Hohenzollern-Hechingen herceg vezette 2. hadtestben az előőrsben harcoltak. A zászlóalj a kétnapos összecsapásban közel 300 embert veszített. Veigl alhadnagy számára mindazonáltal akkor vált “forróvá” a helyzet, amikor július elején a wagrami csata második napján a francia hadoszlopok felgöngyölték az osztrák balszárnyat és immár a centrumot támadták nagy hevességgel …

   

Balszárnyunk visszaszorítása után az ellenség most már a centrumot támadva, hozzávetőleg 60 ágyú heves tüzelése közepette rohamra indult.

Hogy a bekerítést elkerüljük, a vadászok az árokból egy, a Russbach folyó mögötti magaslatra húzódtak vissza, majd egy tábornok parancsára újra állást foglaltunk az imént kiürített faluban (…), holott az ellenséges könnyűgyalogság időközben előrenyomult. Ahogy, igencsak nagy rendetlenségben, elértük Barbersdorf falu túlsó kijáratát, arra bátorítottam a közelemben lévő vadászokat, hogy nyissanak tüzet a közeledő franciákra. Ám alig 20 lépésnyire a helyi kápolnától ellenséges lövedék fúrodott belém és bal oldalon a mellem alatt talált el. Mihelyt megfordultam, már zuhantam a földre és az altiszti szablyám is kiesett a kezemből. Ebben a pillanatban pár vadász sietett felém – talpra próbáltak állítani és hátravinni. Én azonban közöltem velük, hogy sebesülésem miatt nem tudnék nagyobb utat megtenni és arra kértem őket, hogy csak a közeli, mögöttünk elterülő szőlősbe vigyenek, majd tegyenek ott a földre és a többiekkel együtt vonuljanak vissza, nehogy fogságba essenek.

Miután sorsomra hagytak, hamarosan ellenséges voltigeur-ök jelentek meg élesre töltött muskétákkal, hogy a szőlőst átfésüljék. Ahogy megpillantottak, egy pillanatra visszahőköltek, majd célba vettek. Franciául szóltam hozzájuk: sebesült vagyok, fegyverem nincs. Miután átkutattak, átadtam nekik a kevéske pénzt, ami nálam volt. De az egyik franciának a lábbelimre fájt a foga. Hiába próbáltam neki elmagyarázni, hogy a cipő az én lábamat is nyomja, nem hallgatott rám, sőt: egy szuronyt döfött belé, úgy próbálta lehúzni rólam. Szerencsémre a szurony a két lábam között fúródott a földbe, míg a francia egy társával egyetemben lerángatta rólam a lábbeliket. A többiek felemeltek és a közeli úton vonszoltak, ahol egy ellenséges zászlóalj épp alakzatba állt fel. Ahogy a parancsnokuk megpillantott, elkiáltotta magát: “Tuez le bougre!” [“Öljétek meg a gazfickót!”]. Erre páran szuronyt szegezve felém rontottak.

“Nálunk nem bánnak így egy sebesült ellenséggel” – mondtam franciául.

“Hol sebesült meg?” – üvöltötte a parancsnok, de mivel magam sem ismertem a pontos helyet, széttártam a zubbonyomat és a véres ingemet mutatva közöltem, hogy egy lövedék az altesti részbe fúródott (…).

“Maga francia, tán egy emigráns?” – förmedt rám az ellenséges parancsnok.

“Uram” – vettem át a szót – “én olaszul és franciául is beszélek, ha kegyelmed esetleg olasznak is nézne. Jómagam magyar volnék, [al-]hadnagy a császári-királyi vadászoknál”

– habár a portól és vértől koszos öltözékemet látva, kalap és tiszti öv, valamint szablya nélkül ez nehezen volt hihető számára.

Vizet kértem, amire több tiszt is kilépett a sorból és kulacsukból inni adtak. (…) Ezt követően a parancsnok meghagyta, hogy emberei vigyenek hátra, de fiatal tudatlanságomban, hogy sebesülten már úgysem élek sokáig, tiltakoztam és egy árokban kuporodtam össze. A közeli Raasdorf heves lánggal égett, a másik település pedig igen távolinak tűnt számomra (…).

Délután kettő és három óra körül lehetett, amikor az említett árokban találtam magam. Itt azonban az a veszély fenyegetett, hogy az ellenség elől fokozatosan visszavonuló seregünk egyik ágyúgolyója sebez halálra. A tüzérségi tűz azonban gyengülni látszott és az ágyúdörgés egyre távolodott.

Hosszabb idő elteltével, még mindig egyedül az árokban, sötétedni kezdett. Hogy még mindig életben vagyok, meglepett, így két szőlőtövet megragadva, éhesen, szomjasan és teljesen kimerülten a közeli leégett település irányába vonszoltam magam. Az első, félig leégett háznál franciákat pillantottam meg, akik épp valamit főztek a tűznél. Odamentem hozzájuk és egy, a helyéről kiszakadt ajtón húztam meg magam. (…) Egy teli tál sótlan birkalevest adtak, amit alig bírtam lenyomni a torkomon.

Szenvedésemet látva megkönyörültek rajtam és a sebesültekkel teli kápolna felé irányítottak. Itt az egyik imapadon egy (…) elhagyott kötést találtam, amivel, más sebesültek segítségével, bekötöztem a sebemet. Majd a templom falánál lepihentem, sőt egy magányos francia nagykabátra és egy katonai hátizsákra is rátettem a kezem – mint utólag kiderült, a kabát tele volt férgekkel. (…)

Másnap délután (…) több férfi jelent meg a bejáratnál és németül kérdezték, hogy vannak-e itt sebesült tisztek, mire felegyenesedve jelentkeztem. Gyengeségem miatt egy fadeszkán feküdve vittek át egy távoli, magányosan álló, de sértetlen istállóba, ahol a francia gárda tagjai táboroztak. Itt találtam rá a cs. kir. 8. vadászzászlóalj sebesült segédtisztjére, egy bizonyos Stadlerre, aki kalap és lábbeli nélkül várakozott. (…) Több francia szekér jött értünk, amelyekre a gárda sebesültjei mellett minket is felpakoltak és (…) Raasdorfba szállítottak, ahol francia orvosok végre ellátták a sebeinket.

Visszajátszuk a történelmet: 210 éve vívták az asperni csatát. Ausztria vetett véget Napóleon legyőzhetetlenségi mítoszának

Kérésemet, hogy a vértől már teljesen megkeményedett ingemet valaki kimossa, nem teljesítették, így ing nélkül vittek Bécsbe (…). A transzport a st. marx-i polgári kórházba igyekezett, amelyet a gárda számára jelöltek ki. Én és Stadler főhadnagy úr egy külön kis szobát kaptunk. Bajtársam menten Bécs Landstraße nevű elővárosába küldetett egy felcsert, hogy közölje az ott élő hozzátartozóival: habár megsebesült és jelenleg francia fogságban van, jöjjenek érte. Mivel az említett elővárosban jómagam is rendelkeztem hozzátartozókkal, megkértem Stadlert, hogy értesítse mostohaanyámat a st. marx-i tartózkodásomról.

A következő nap reggelén társamért valóban eljöttek, de én hiába vártam egész nap, a városban egy szabad kocsi sem akadt, így végül egy jóakaratú francia orvos vitt haza (…). Előtte még ígéretet kellett tennem, hogy felépülésem után újra önként jelentkezek mint fogoly. (…)

Két ügyeskezű orvosnak (…) hála hat héten belül újra talpra álltam és családi jó barátunk (…) közbenjárására egy velem azonos rangú francia fogoly szabadon bocsájtásával kiváltották az én szabadságomat is. (…)

Egy francia útlevéllel a kezemben, az ellenséges előőrsökön át, Pozsonyt érintve a 8. vadászzászlóalj körlete felé vettem az irányt (…), ahol a zászlóaljparancsnok egy papírt és némi pénzt nyújtott át nekem, mely egy bizonyos Veigl József alhadnagynak szólt, aki a wagrami csatában halt hősi halált. Ő azonban, ahogy láttuk, életben van, és az a megtiszteltetés érte, hogy az 1813-1815-ös, valamint az 1821-es olasz hadjáratokat is végigharcolhatta, hűen a császárnak tett esküjéhez.

Veigl József

Forrás: Erinnerungen eines Veteranen aus dem Jahr 1809 (Kriegsarchiv).

Orbán Gábor, MA