Amiről a krónikák mesélnek: Karácsonyi fegyverszünet a fronton (1914)

Nyitókép: A karácsonyi fegyverszünet egyik legismertebb, ikonikus fotója – barátkozó brit és német (szász) katonák. (Pinterest)

1914. december 24-én, a Nagy Háború első Szentestéjén, habár csak rövid időre, de elhallgattak a fegyverek. A nyugati fronton szembenálló brit (a franciák kevésbé) és német katonák a lövészárkokat maguk mögött hagyva a két vonal közötti senki földjén találkoztak össze, ahol kezet ráztak és megajándékozták egymást.

Alfred Dougan Chater, a „Gordon Highlanders” 2. zászlóaljának századosa személyesen élte át ezeket a napokat – tapasztalatait édesanyjának írt levelében örökítette meg.

Figyelem! – Az alábbi cikk egy szubjektív hangnemben megírt történelmi dokumentumot közöl, ami kizárólag az adott kor szellemébe kíván betekintést nyújtani. Annak tartalmával sem az író, sem a Körkép.sk nem vállal sorsközösséget.

   

Drága Anyám,

levelem a lövészárkokból írom egy fedezék takarásában – fatűzzel és egy rakás szalmával. Meglehetősen hangulatos, habár odakint dermesztően kemény és igazi karácsonyi idő honol.

Azt hiszem, ma a legkülönlegesebb látvány tárult elém, amit ember csak el tud képzelni. Reggel 10 órakor a mellvédem mögül kilesve egy németet láttam, aki felénk integetett, majd még kettőt, ahogy a lövészárkukból kimászva az irányunkba jöttek. Épp tüzet akartunk nyitni rájuk, amikor észrevettük, hogy nincs puskájuk, így az egyik emberünk elébük ment, majd mintegy két perc múlva már a két fél tisztjeitől és közlegényeitől nyüzsgött a két lövészárok közötti senki földje, „Boldog Karácsonyt!” kívánva a másiknak. Ez körülbelül fél óráig így ment, mire az emberek döntő többségét visszaparancsolták az árkokba.

A nap hátralevő részében senki sem adott le egyetlen lövést sem, sőt: az emberek tetszés szerint mászkáltak a mellvéd tetején és rőzsét, szalmát gyűjtögettek a nyílt terepen.

Közös temetési mulatságokat is tartottunk az elesett német és saját halottak részére, akik a senki földjén feküdtek. (…) Ám ez a rendkívüli fegyverszünet igencsak rögtönzött volt. Nem volt semmilyen megelőző megállapodás, és természetesen abban is egyetértettünk, hogy az ellenségeskedés ettől még nem szűnik meg.

Jómagam is kimentem és több tiszttel, valamint közlegénnyel is kezet ráztam. Abból, amit sikerült megtudnom, a legtöbbjük boldogan hazatérne már – ahogy egyébként mi is. A dudáink egész nap játszottak, és az emberek zavartalanul sétáltak a nyílt terepen, de az ellenséges állásokig természetesen nem merészkedtek el. A fegyverszünet a legnagyobb valószínűség szerint addig tart, amíg valaki nem lesz olyan ostoba és tüzet nyit a fegyveréből. Ma délután majdnem végzetes hibát vétettünk, amikor az egyik társunk az ég felé lőtt, de a jelek szerint [a németek] nem vették észre, így nem történt nagyobb baj.

A fegyverszünetet arra használtam, hogy kijavítsam a fedezékemet, amelyen D.M. Bainnel, a skót nemzetközi rögbijátékossal osztozok – kiváló fickó!

(…)

[december] 27. – (…) Tegnap újra folytatódtak a találkozások a senki földjén a németekkel. Cigarettát és kézjegyet cseréltünk, néhányan még közös fotót is készítettek. Nem tudom megmondani, hogy meddig fog ez még tartani. Azt hiszem, tegnap abba kellett volna hagyni, de ma sem hallani fegyverropogást a front mentén, kivéve egy kis távoli ágyúzást.

Mindenesetre Újév napján újabb fegyverszünetet tartunk, mivel a németek látni akarják az elkészült fotókat! Tegnap gyönyörű volt a reggel, és többször hosszú sétákat tettem a vonalak között. Nehéz felfogni ezt a helyzetet, hiszen normális körülmények között a senki földje kihalt és mindenkire lőnek, aki kidugja a fejét a fedezékből.

Igazán különleges, hogy ilyen dolgok történhetnek egy háború kellős közepén, amelyet keserűség (…) ural. A front ezen szakaszán a németek bizonyosan sportszerűen viselkednek. (…)

A levél angol nyelven itt olvasható: IWM (nem teljes!)

Orbán Gábor, MA