Hazahív a harangszó

A cikk 2013-ban jelent meg. A felvidéki magyarok kitelepítésének emléknapja alkalmából  rendeztek találkozót Szímőn. A Vág-parti településről  136 családot telepítettek ki erőszakkal Magyarországra. A még élők közül sokan családtagjaikkal együtt sok év után először tértek haza szülőföldjükre.

Priskin Zoltán történész, Szímő alpolgármesterének ott elhangzott ünnepi beszédét közöljük.

„Ha az embert mindenétől megfosztják, többé már nincs hatalmadban.

Ismét szabad.”(Alexander Szolzsenyicin)

   

Tisztelt vendégeink! Tisztelt szímőiek!

Mély Tisztelettel köszöntöm Önöket az emlékezés napján!

Külön nagy szeretettel köszöntöm azokat, akiket erre a megemlékezésre

haza, Szímőre hívott a harangszó!

Emlékezni és emlékeztetni jöttünk ma ide a szímői templomkertbe. Április 12. immáron hivatalosan a Felvidékről kitelepített magyarok emléknapja. Úgy gondolom, nagy előrelépés ez számunkra a felvidéki magyarok számára, hiszen hosszú évekig még csak beszélni is tilos volt ezekről a történelmi eseményekről, s most 2013 tavaszán Dél-Szlovákia számos településén, de az anyaországban is rengeteg helyen emlékeztek, emlékeznek a csehszlovákiai magyarság legtragikusabb eseménysorozatára.

A csehszlovák politikai vezetés a második világháborút követően nemzetállami elképzeléseit a két nem szláv nemzetiség, azaz a több mint 3,5 millió német és a 600 ezer magyar kitoloncolásával szerette volna megvalósítani.

Az 1945. április 5-én kihirdetett Kassai kormányprogram együtt említi a németeket és a magyarokat, s kollektív háborús bűnösségükre hivatkozva megfosztották őket állampolgárságuktól, és örök időkre kitiltattak a köztársaságból. Az így hontalanokká vált németek földtulajdona és a rajta álló épületek az állam tulajdonába mennek át.

A kormányprogrammal párhuzamosan nemzetállam megvalósítását célzó Beneš‑dekrétumokként elhíresült, elnöki rendeletek sora, lépett életbe. Ezek a rendeletek az állampolgárságuktól megfosztott németektől és magyaroktól elvették vagyonukat, elrendelték a munkából való elbocsátásukat, beszüntették a nyugdíjak, neveltetési és egészségügyi segélyek folyósítását, a magyar nyelv használatát nemcsak az iskolákban, a templomokban, a közéletben, de még a magánéletben is betiltották, tehát nemcsak emberi mivoltukban alázták meg a felvidéki magyarságot, de gyakorlatilag lehetetlenné tették a mindennapi életét.

1945 és 46 folyamán elnöki rendeletre hivatkozva kényszerközmunkára összeszedték a magyar férfiakat, később a magyar családokat és Csehországba deportálták őket. Ezzel egyidőben kidolgozták a belső, észak-déli irányú kolonizáció tervét, melynek keretében a vagyonukból kiűzött magyarok helyébe szlovák családokat telepítettek. Mindezt a külföld felé belső migrációnak, munkaerő vándorlásnak tüntették fel. A győztes nagyhatalmak egy új, békében élő Európa megteremtésén fáradoztak, s a szlovákiai magyarok nemzeti, erkölcsi és anyagi kissemmizését csak részben tudatosították.

Ezek az események Szímő lakosságát sem kerülték el, akik a háború befejeztével még nem sejtették mekkora félelem, rémület és bánat telepszik majd pár hónap múlva a Vág menti kis falunkra, Szlovákia valamennyi magyar ajkú településével együtt. 1945. október végén a faluból 30 embert hurcoltak el Csehországba kényszermunkára.

Csehszlovákia területét a zsidóktól Hitler megtisztította, a következő lépés a német és a magyar kisebbségtől való megszabadulás. Beneš szavaival élve: „Kisebbségeinknek ma egyetlen jogot biztosítunk, a tőlünk való eltávozás jogát…”.

Szímő lakossága még hatvanöt év elteltével is könnyes szemekkel emlékezik a szégyenletes eseményekre. Falunkból közel 100 családot deportáltak Csehországba.

Ezután a csehszlovák kormány 1946 tavaszán brutális intézkedéseivel elkezdte a magyarok egyoldalú kitoloncolását az országból, csakis a nyugati nagyhatalmak közbelépésére lett az akciójuk megváltoztatva lakosságcserére. Csakhogy Magyarország nem volt felkészülve a tervbe vett több mint 80 ezer személy befogadására. Igaz, hogy az egyezmény alapján Magyarországról is települtek át Csehszlovákiába az ott élő szlovákok, ők azonban önkéntes elhatározásukból tették.

Ezzel ellentétben a felvidéki magyarság egy jelentős részét a szó szoros értelmében háborús bűnösként, nemkívánatos mostohagyerekként kitoloncolták szülőföldjéről. Mintha azok az ártatlan emberek tehettek volna arról, hogy 1920-ban Trianon idején „átlépte őket az államhatár.”

Ide kívánkozik egy érdekes összehasonlítás, amely a kitelepítések, valamint lakosságcserének nemcsak etnikai, de gazdasági oldalát is megvilágítja: a kitelepített magyarok hátrahagyott földbirtoka több mint 230 ezer ha és 4 ezer ház, a vagyon összértéke 410.037 000 pengő.

Emellett a betelepült szlovák lakosság Magyarországon hátrahagyott vagyona 18 ezer ha föld, 2 ezer lakás, amelynek összértéke 87.685 000 pengőt tett ki. Mindez alapján egyértelmű, hogy a csehszlovák politikusokat gazdasági érdekek is motiválták.

1947 áprilisa a sok izgalmat, keserűséget betetézte. Nem volt elég a jogfosztottság és a háborús bűnösséggel való megbélyegzés, a csehországi deportálások. Már február elején érkeztek a fehérlevelek a lakosságcserének titulált kitelepítésre. A fehérlapokat a falu vagyonosabb polgárai kapták. Összesen 136 családot, 350 személyt telepítettek Szímőről Magyarország különböző városaiba, falvaiba.

Legtöbbjüket Bezedekre, Udvar községbe, Püspökszenterzsébetre, Mosonszolnokra, másokat Lapáncsára, Budmérra, Dunaszekcsőre, Békéscsabára, Kecskédre, Tatára és egyéb magyarországi településekre.

Voltak emberek, akik a magyarok helyzetét Szlovákiában teljesen reménytelennek látták. Elviselhetetlen volt számukra a megaláztatás, a jogfosztottság és a félelem a csehországi deportálásoktól. Kétségbeesésükben önként települtek át családjaikkal Magyarországra. Így hagyta el önként szülőföldjét Szímőről is 51 család.

Ennyi év távlatából miért is fontos az emlékezés ezekre a borzalmas évekre? Úgy gondolom, hogy a múlt egyértelmű tisztázása nélkül nem lehet békés és toleráns jövőt építeni. A szlovákiai demokrácia felnőtté válásának egyik fontos mércéje, véleményem szerint az lehet, ha a zsidóktól és a németektől való bocsánatkérés mellett, amely már megtörtént, a magyar nemzetet is egyenesen és tisztességesen megköveti a szlovák fél.

A valóság ma még nagyon mást mutat, hiszen a szlovák politikai elit görcsösen ragaszkodik a Beneš‑dekrétumokhoz, azt állítva, hogy azok az állam jogrendjének szerves részét és főleg történelmét képezik, s ezért szerintük eltörölhetetlenek. Nagyon sokszor fel kell tennünk még a kérdést, vajon milyen államban élünk mi, s ezt a kérdést határozottan Európának is fel kell tenni…

Tisztelt emlékező közösség!

Itt állva a felszentelt emlékoszlop, Illés Béla szímői fafaragó remekműve mellett, mélyen meghajtom fejemet a kitelepített szímői polgárok előtt, akiket nemcsak elűztek szülőföldjükről, de kiszakították őket szélesebb családjukból, elszakítottak rokonaiktól, barátaiktól. Mi, akik ezt a meghurcoltatást és megaláztatást nem éltük meg, csak elképzelni tudjuk a szívek fájdalmát és nekünk is összeszorul a torkunk eme kegyetlen események hallatán.

Köszönet a Csemadok helyi szervezetének és a községi önkormányzatnak, hogy ilyen megható emléknapon vehetünk részt. Kedves vendégeink, engedjék meg, hogy tiszteletbeli szímőieknek nevezzem Önöket és üdvözöljem otthon, Szímőn!

Isten hozta Önöket!

Priskin Zoltán