Női szeszély kézilabdában

Nem hálás téma a női szeszély, napjainkban meg nagyon oda kell figyelni, hogy ki és mit mond a női lélekről, a nők kiszámíthatatlanságáról, társadalmi szerepéről.

Ákosnak, a népszerű magyar énekesnek, lehet, hogy egy Aréna koncertjébe kerül majd az Echo televízióban a közelmúltban elhangzott kijelentése: „A nőknek nem az a dolguk, hogy ugyanannyi pénzt keressenek, mint a férfiak. Én így érzem. (…) [A dolguk] a női princípiumot beteljesíteni, nem? Valakihez tartozni. Valakinek gyereket szülni” – mondta Kovács Ákos, aki szerint a két dolog kizárja egymást.

Hozzátette: a nők és a férfiak egyformán fontosak, de ebből még nem következik, hogy a nőknek és a férfiaknak versenyezni kéne a munkaerőpiacon. A koncertjegyek visszaváltását illetően már napvilágra is került egy ezzel kapcsolatos felhívás egy népszerű közösségi portálon. De Kövér Lászlónak a magyar parlament elnökének a női szerepvállalással kapcsolatos kijelentése sem aratott maradéktalan sikert ebben a témában, amelyet a szövegkörnyezetből kiragadva sokan csak úgy értelmeznek, hogy a nők önmegvalósítását a gyermekszülésnek kellene jelentenie.

   

Ha létezik női szeszély (biztos van férfi is), akkor ez a magyar női kézilabdában kézzelfogható jelenség. Ezzel először 2000-ben a sydneyi olimpia női kézlabda döntőjének nézése közben szembesültem a tévé előtt, amikor nem a dánok nyertek, hanem a magyarok veszítettek!

A magyar női kézilabda-válogatott ezüstérmes lett a sydneyi olimpián, miután a döntőben a hajrát elbukva kikapott a címvédő Dániától. Mocsai Lajos akkori csapata hatgólos vezetésről az utolsó negyedórát 14:4-re vesztette el, így az aranyról is lemaradt. Farkas Ágnesék a tét súlyától összeroppanva percek alatt váltottak magabiztos, labdabiztos játékról a játszótéri gyerekek labdakeresős, sírós kínlódására.

És a minap hasonló dolog történt a dániai világbajnokságon magyar női kézilabda-válogatottal a lengyelek ellen. A tét itt is nagy volt: a legjobb nyolc közé jutás, ami olimpiai részvételt is eredményezhetett volna. Az izgalmas mérkőzést, amelyen sajnos alulmaradtunk, a női szeszély hullámhegyei és völgyei jellemezték, az ismert magyar balsorssal fűszerezve.

Félidőben még vezettünk

Pocsék kezdés után hatgólos hátrányt megfordítva 10 perc alatt, egygólos előnnyel fordultunk a szünetben, és úgy tűnt ezzel padlóra küldtük a lengyeleket, és a második félidő már csak önfeledten mosolygó magyar lányok örömjátéka lesz.

Helyette az történt, hogy a csapat két vezéregyéniségét – Tomori Zsuzsit és Görbicz Anitát vitték súlyos sérüléssel a padlóra a lengyelek, mi pedig örömjáték helyett végigszenvedtük a második félidőt, és egy góllal kikaptunk! Nem a vereség fáj (persze az is), hanem ahogy kikaptunk. Látva a tét súlya alatt remegő kezeket és lábakat, a vérprofi játékosok teljes elbizonytalanodását, az edző tehetetlenségét az időkérések alkalmával, a vesztükbe rohanást.

.

Amikor már félnek a játékosok a feléjük dobott labdától, legszívesebben elfutnának előle, amikor tanácstalanul belerohannak az eléjük tornyosuló sáncba, amikor időkényszerben helyzet nélkül kapura dobják a labdát, amikor alibista módon szabadulnak minél előbb a kedvenc játékszertől, amikor csődöt mond a taktika, és mindenki a másiktól reméli a megoldást, akkor már tudni, hogy a továbbjutást nem az esélyesebb csapat, hanem a kiegyensúlyozottabb és szeszélytelenebb vívja ki.

Sajnálom ezt az egyébként jó kis csapatot, amelynek két kiválósága a közelmúltban teljesítette a sajátságos ákosi értelmezésű „női princípumot”: a felvidéki Zácsik Szandra és a győri Görbicz Anita a vereséget követően hamarabb lehet együtt kisbabájával, és készülődhet együtt a család a karácsonyra.

Száraz Dénes