Amikor a múlt kísérti a jelent, nem egyszerű!

Odáig „fajult” a világ, hogy napjainkban a kézírásos írásbeliség szinte teljesen háttérbe szorult, és ha rákényszerülünk valamilyen okból kifolyólag kézzel írni, megdöbbenünk, milyen nehezünkre esik a tollforgatás, mennyire jellegtelenné, olvashatatlanná vált kézírásunk az idő folyamán.

Gyakorlat teszi a mestert, és ha kiesünk a gyakorlatból, kopik a készség! Magam is rádöbbentem a napokban, hogy mennyire elcsúfult az amúgy se csodaszép ifjonti kézírásom! Szinte ezzel egy időben nézegettem otthon a régi családi levelezéseket, képeslapokat, fényképeket.

Az édesapámnak volt egy titokzatos, gyerekként hatalmasnak tűnő, zárhatós faládikája, amelynek minden nyitását csodálattal lestem. Ilyenkor apám valamilyen fontos iratot, levelet vagy egy családi kirándulás gondosan megválogatott fényképeit rakta el oda. Szinte ünnepnek számítódtak gyerekkoromban azok a pillanatok, amikor én is beleleshettem a doboz tartalmába.

   

A faládikát megörököltem (a számos fotóalbummal együtt), de sokáig nem volt bátorságom a felnyitásához!  Féltem a rám zúduló emlékektől!

Hosszú évek eltelte után mertem csak nemrégiben hozzányúlni, és olyan dokumentumokat találtam benne, mint a szüleim kitelepítését elrendelő fehér cédulák, érettségi bizonyítványok, a Pázmány Péter Gimnázium évkönyvei a negyvenes évekből, mindenféle igazolvány, munkahelyi igazolás, kitüntetés, ismeretlen, eltűnt zárakba való kulcs stb.

És mellettük édesapám jellegzetes kézírásával a hadifogságból küldött megsárgult levelek, édesanyám gyöngybetűs válaszlevelei, élményeket mélyről felszakító családi eseményeket megörökítő fényképek, és emlékek nagyszüleim után is.

Utánunk mi marad?

Elgondolkodtam, hogy vajon utánunk, a jelenkor nemzedékei után mi marad meg a gyerekeinknek vagy esetleg a levéltáraknak? Mert az e-mailok és smsek, bármilyen gondosan őrződnek, idővel eltűnnek, kitörlődnek, értéktelenné válnak, úgy gondoljuk. A digitális fényképezőképek által készített fotókat meg jobb esetben behúzzuk a számítógépbe (aztán nem is tudjuk, hogy ott vannak), rosszabb esetben pedig kidobódnak a régi telefonnal együtt.

Azt gondoljuk, hogy legalább nem kell fotóalbumokat vásárolni, nem foglalnak el helyet a szekrény tetején vagy a fiókokban. De meg se őriződnek az utókor számára! Meg az élményszerűség, a tapintás hiánya a fényképek nézegetése során….

Az elektronikus levelezés előnye, hogy egy pillanat alatt a címzettnél van, de hátránya, hogy nem tapintható ki a mögöttes érzelem! Amikor megbillen a kézfej és összekuszálódnak a sorok, netán könnycsepp áztatja a levélpapírt. Amikor lélegzetet visszafojtva lestük a postást, hogy írt-e a kedves… Ma esetleg a számlák okozhatnak ilyen izgalmat!

A levéltárak bizonyára felkészültek a modern technika segítségével az elektronikus levelezések tárolására, de nem biztos, hogy minden esetben tudják, mit figyeljenek, lehet, hogy csak később derül ki, kinek a levelezését lett volna érdemes archiválni, és akkor már késő. Bizonyára sokunknak megadatott az az élmény, hogy egy padlás vagy pince valamelyik zugában heverő megsárgult papírok között matatva értékes dokumentumokat talált. De mit fognak találni az utódaink? A régi számítógépeket a megunt telefonokkal együtt ugyanis kidobjuk, és nem mindent mentünk át máshová, nem is sejtjük, mi lesz érdekes és értékes a jövő számára.

Bárki bármit is mond, nekünk, a postás és elektronikus kort is megélő embereknek nehéz azonosulnunk a világ hatalmas fejlődésével úgy, hogy ne legyen nosztalgikus érzésünk a letűnt idők iránt.

Egy elsárgult levél, egy összegyűrődött, megfakult fénykép…

Száraz Dénes