Múló idő nyomában

Ha az életünk eltelt éveiről készítünk belső számadást, vagy ha még a várhatóan előttünk álló jövőt kémleljük, nagyon sok embernek eszébe jut, hogy vajon mennyi van még hátra, van-e még annyi, amennyit már leéltem, érdemes-e még tartós tejet vásárolni? Mikor van félidő? Mikor lehet, mikor kell megpihenni?

Végül ezt senki sem tudhatja biztosan, de mégis van egy belső óra, amely ketyeg rendületlenül. Az ember 40 éves korában bátran gondolhatja azt, hogy még talán ugyanannyi hátravan. Különösen, ha figyelembe vesszük azt is, hogy az emberek az első húsz évben aránylag stressz mentesen, egészségesen élnek, nem használódnak vagy nehezebben használódnak el. Kivételt képeznek persze az önpusztítók.

A következő húsz év már nem annyira kóser, mert egzisztenciális gondok, családfenntartói kötelességek szívhatják az energiánkat, és ekkor már hajlamosak vagyunk jobban mellre szívni a társadalmi problémákat is. Előtte nagy ívben fütyülünk rá! Az átlagéletkor viszont hosszabbodik, az egészségügyi ellátás is fejlődőképes. Félidőben azonban a focisták is megpihennek, az életben ilyentájt negyven fele járunk, ekkor kell erőt gyűjteni a következő félidőhöz.

   

[stw]

A negyveneseknek kellene tehát megpihenniük, feltöltődniük! Alanyi jogon járna nekik egy év fizetett szabadság, amikor utazgathatnának a világban, ismerkedhetnének más kultúrákkal, szert tehetnének egy új, kifinomultabb látásmódra, gondolkodásmódra, amivel a következő életszakaszban hasznosabb tagjai lehetnének a társadalomnak. Például a német pedagógus közalkalmazottak megtehetik mindezt.

De irigylésre méltók az ott élő nyugdíjasok is, akik télén melegebb éghajlatot választanak, nyaranta meg hűsölhetnek a tenger mellett más országokban.  Mi még igencsak messze vagyunk ettől! Édesapám szokta volt mondogatni, hogy a nyugdíj nálunk csak nyögdíj, nyögni lehet belőle, de nyugodtan megélni nem! Vagyis ezen a tájékon se a negyvenesek, se a nyugdíjasok…

Miért mondom mindezt?

Mert nagy valószínűséggel még elég sok idő fog eltelni addig, hogy a német negyvenesekhez és nyugdíjasokhoz hasonló módon éljünk! Viszont mindenkitől és mindentől függetlenül, anyagiaktól és gondoktól is, csak magamra gondolva „önző” módon mégis meg kell állni néha legalább egy pillanatra, hogy odafigyeljünk a nekünk is megadatott apró örömökre!

Marcel Proust világhírű francia regényíró Az eltűnt idő nyomában c. három részes regényében az idővel perlekedik.

„Egy óra nem csupán egy óra; sokkal inkább egy illatokkal, hangokkal, tervekkel és hangulatokkal megtöltött edény.”

Ha tudok örülni és bánkódni…

Ha meg tudok állni egy rég nem érzett, gyerekkoromat megidéző illatra, például egy teába mártott sütemény illatára a nagymama ebédlőjéből, ha fel tudom kapni a fejemet egy olyan hétköznapi hangra, ami csak nekem ünnepnapi, ha örülni tudok annak, hogy ebben a budai kiskocsmában 30 éve semmi sem változott az abroszcserén kívül, ha képes vagyok még mindig élvezni a tavasszal nyíló virágok illatát a természetben, ha örülni tudok nemzetünk tudományos-,  kulturális és sportsikereinek, ha szomorú és nem kárörvendő vagyok a kudarcok miatt (például a meghiúsított olimpiai rendezés miatt), ha nem közömbös számomra nemzetrészünk fogyása és iskoláink üresedése, ha a hosszabb távollétben igencsak hiányzik a szülőföld, akkor még nincs késő, akkor még képes vagyok érezni és élni!

„Ahhoz, hogy a valóságot valahogyan elviseljük, mindnyájunknak kell magunkban néhány kis bolondságot melengetnünk.”

– mondta szintén Proust.

Száraz Dénes

Nyitókép: pixabay.com