Kalita Gábor: Kilépni a komfortzóna buborékából

Nyitókép: Facebook (MKP)

Több évtizede regnáló „rutin” politikusaink érzékelik-e azt, hogy léteznek korábban őket választó állampolgárok is?

Olvasom az egyik budapesti CEU-s professzorral készült riportot, aki, a „beavatkozik az állam az akadémia függetlenségébe?”  témakörű beszélgetésben /Palkovics miniszter, kontra CEU vita/ mondott egy nagyképűségről tanúbizonyságot tevő, kontraverz mondatot:

 „Alig várom, hogy véget érjen a mi és az egyetemünket részben fenntartó, legalizáló/?/ állam beavatkozására akadémiai belügyeinkbe, a viták helyett jó lenne,  ha már végre a tudományos munka korábbi komfortzónájában tevékenykedhetnék ismét.”

   

Elbújni a vélt, valótlan eredményesség mögött?

A komfortzóna szavacska ragadta meg elsősorban figyelmemet, s egy Pozsonyban, 1984-ben, a Szlovák Tudományos Akadémia épületében megrendezett sajtóértekezlet témaköre jutott az eszembe. Itt arról volt szó, hogy az állam tetemes invesztíciókat fordít a tudományos munkára, ám kétségek merültek fel ennek a gazdaságba való visszaforgatási értékével kapcsolatban.

Újságírói, feltáró vizsgálódás eredményei alapján is tudom, annak idején több „tudományos kutatás” abban merült ki, hogy a munkákkal kapcsolatos jelentéseket tudományos szaklapok értekezéseinek, angolból való fordításával érték el egyes „tudósaink,” ám saját eredményt akár tizenöt éves kutatás után sem volt képes. Vagyis még részeredményeket sem felmutatni egy-egy nagy létszámú tudóscsoport.

Persze, az sem volt titok, hogy a tudományos akadémiák „bűvkörébe” az akkori urbánus nomenklatúra, az egypártrendszerbe betagolódó tagjai jutottak, később, már a rendszerváltás után ezek „kádergyerekei.”

Az anyaországban is hasonló volt a helyzet. Gyorsan kiemelt példaként említhető a bolsevik, lukácsista Heller Ágnes esete, aki korábban, a rendszerváltás után i vaskos honoráriumokat vett, s vesz fel marxi lózungokat pörgető „tudományos” értekezéseiért, kutatásaiért. Külföldön pedg ott bírálja, magyarul kimondva piszkítja elvtársaival együtt a magyar nemzetet, ahol csak éri.

Óvatos duhajok, s bátor véleménymondók

A fenti példálódzás után hadd „térjek be” az EP-s választások utáni, még mindig le nem csengő „miliőbe.”

A bátrabbak, percnyi időzítéssel mondták el az említettekkel kapcsolatos őszinte véleményeiket, az óvatosak kivártak, s aszerint rakták össze gondolataikat, meglátásaikat, hogy milyen pozícióból is nyilatkoznak.

A nemzetiségi pártmédiák tollforgatói voltak a legóvatosabbak, hogy még csak egy szótaggal se sértsék meg az őket éltető – többnyire az anyaország támogatásaival hepciáskodó – kenyéradó politikusaikat. Summázásaik során mindannyian, elsősorban mi, választók voltunk részünkről, az etnikai politizálást támogatók részéről, a totálisan rosszul sikerült választások elszenvedőiként a bűnösök bűnösei.

Hiszen, szintén csak részükről, ki is lehetett volna más. Se a szentjánosbogárra, de még csak a katicabogárra se foghatták volna rá, pedig bűnös bogarakat, vagy bugarakat sokan emlegetnek. Így  csakis reánk, választókra kenhették azt a bizonyos sarat.

De voltak „bekiabáló” véleménymondók is, akik nem egy esetben húsbavágó találatokkal jöttek elő, s nézeteik valóban tartalmaztak használható társadalomformáló elemeket.

Aztán voltak szép számban olyanok, akik a beképzeltségtől fennakadt szemekkel lenézően bírálták a bírálókat, azt képzelve, hogy volt „vörös brigadérosok” révén „nagy” demokratizmusunkban ismét ők találták fel a spanyolviaszt. Benyalva magukat a főleg a „mindenkivel jóban vagyok” ősmaradvány, besimuló megélhetési politikusaink fura érdekszféráinak – ő a mi emberünk – hamis, rendszerint közösségromboló panteonjába.

Sok a megválaszolatlan kérdés

Ha már az EP-választások sokunkat megborzadásra késztetett válóságáról esett szó, megemlíteném: azoknak a semleges tollforgatóknak adok igazat, a Körkép is közölt ilyen véleményt, akik írásaikban megemlítették: a közel 440 ezres választásra jogosult nemzetiségi állampolgáraink közül nem cirka 49 ezernek kellett volna az urnákhoz vonulniuk etnikai érdekeket szolgáló képviselőjelöltjeink megtámogatása érdekében, hanem a szívszorító 49 ezer helyett minimum százezren. Ne feledjük, ismétlem, a cirka 440 ezres választói táborból.

S, itt adják magukat szinte önkéntesen a következő kérdések:

– Hol volt az etnikai pártban gondolkodó, szerény kívánságunk mindössze plusz ötvenezer választója?

– Merre jártak a választások előtt és a választások napján?

– Talán népünnepélyeken, ahol báj mosollyal megáldott politikusaink falusi kultúrházak melegében tisztelték meg a politikust korábban alig látó gyalognépet ?

– Kitüntetések átadásán, ahol közösségi terek bájos atmoszféráját választották egyesek, ahelyett, hogy mondjuk a himnusztörvény megvétózása érdekében megrendezett, esővel, szélfúvással dekorált tiltakozó összejövetelen vettek volna részt?

– Netalán kötelező „párt-támogatott” színházi előadáson vettek részt, vagy talán bogrács vagy kolbászfesztiválon, a komfort az első, belső indíttatás alapján?

Nem tudni. Sokan vélekedtek olyan értelemben, hogy az utóbbi időben gyakran ünnepelt, s ünnepeltetett Csemadok cirka ötvenezres tagsága milyen arányban vett is részt azon az EP-s választásokon, ahol választóink négyszázezren felüli népességéből mindössze negyvenkilencezren adták le voksukat az etnikai pártot képviselőkre?

Tehát, valami, valahol nagyon el lett rontva, amit bizony  már csak a választási eredmények alapján megítélve is – sajnálattal tudomásul kell venni. Vagy nem venni tudomásul, s az MKP 17 tagú elnöksége négymondatos nyilatkozatának olvasása helyett, valahol máshol kell informálódni, másként kell cselekedni?

Ezen a tényen, bizony nem segít se a permamens politikusi kozmetikázás, pókerarc-fényezés, sem csupán annak hangoztatása, hogy csakis a megosztottság eredményezte azt a látványos bukást, miszerint öt évig felvidéki etnikumunknak nem lesz képviselete az Európai Unió parlamentjében.

Beszéljünk a kis helyi komfortzónáinkról is

Ma már a kommunikációs szürke zóna éterein – a választások után is – mindinkább erősödik az a hang, miszerint az egyes hosszabb ideje regnáló vezető politikusok, regionális képviselők a kilencvenes évek kezdeti eufóriájának lecsengése után mindig inkább keresik, – persze önreklámozási rutinjukat rendszeresen életben tartva -, azokat a kibúvókat, vagyis komfortzónákat, ahol nem sérül személyiségük.

Vagyis, magyarul kimondva, a nesze semmi fogd meg jól alapon politizálnak, maguk mellett tudva hosszú ideig olyan embereket, mára már kiderült, rossz „tanácsadókat” is, akik az átkos szekértolói voltak.

Úgy néz ki, sokan nem tanultak az utolsó  három parlamenti választáson elszenvedett bukás révén sem, s folytatták  önfényező, úgymond, komfortzónás politizálásukat.

Jól érzékelhető ez azon is, hogy az utóbbi időben korábban nagyon erős MKP-alapszervezetek némelyike ma már jóformán a padlón van. Mérhető volt ez a választási kedv kimutatásainál is. Ezt mutatja példaként felhozva az utóbbi évek Komárom járásbeli etnikai politizálás úgymond „kicsúszása” a pártok felső vezetésének kezéből, mely járásban most is katasztrofálisan gyenge volt a választási részvételi arány.

Az elszámoltatás a mai napig elmaradt

Itt persze, véleményem szerint említést kell tenni a gyakran szervezett politikai, társadalmi fórumokról, ennek intézményesített formáiról.

Sajnos ezek résztvevői, politológusai, közírói gyakran estek szereptévesztésbe, s nemzetiségi politikumunk számára, a kellő anyagi támogatásuk ellenére sem tudtak felkínálni olyan helyzetjavító eszenciákat, felméréseket, javaslatokat, melyek javíthatták volna azt a politikusi viselkedésmódot, amely elsősorban a választók érdekeit szolgálták volna.

Itt is eluralkodott a kényelmesség, a pozícióvesztéstől való félelem, így a bátor, a múlt hiányosságaira való figyelemfelhívás, elmaradt. Például a mai napig nem került intézményesített/!/ formában történő feltárásra az, hogy milyen károkat is okoztak azok a magyar pártokba, közintézményekbe is nyolcvankilenc után befurakodott kommunista államvédelmi /ŠtB/besúgók, akik többnyire a gazdasági szférákat, az önkormányzatban való szereplést szemelték ki „terepként” maguk és volt elvtársaik számára. S a harminc év alatt vittek mindent, ami az orruk elé került.

Ezen személyek számonkérése elmaradt, mely negatív folyamatokat, hitüket az átkosban is megtartó választóink végig követték. Ezek után még csodálkozik valamelyik, ma is regnáló megélhetési politikusunk  azon, hogy az emberek tízezres lélekszámban nem mentek el, nem mennek el szavazni?

Az elhallgatott, elhallgattatott intő szó közösségeinken belül hatalmas károkat okoznak

Választói szemszögből nézve az emberek valójában nem érzékelik azt, hogy általában  – keleti végeinket érintő munkanélküliség, exekúciók, a kilátástalanság miatt kiüresedett falvak, elvándorlás, régiók elszegényedése, fiatalok családalapítási, égető gondjai stb.,stb., – az etnikai, politikai felső vezetés, a regionális politikusok közvetlenül ott állnának gondjaikban mellettük, hanem valami teljesen mást érzékelnek:

Színpadokon, akár kitüntetések átadása alkalmával, közösségi, komfortzónás rendezvényeken ityegő-fityegő elöljárókat, akik később szinte láthatatlanokká válnak akkor ha – közvetlenül a választóik mellé kellene állniuk, azok problémáiban. Persze akadnak jó példák is, ám ezek többségükben azokra a civilszervezetekre vonatkoznak, melyek tagjai szinte minimális, vagy semmilyen anyagi támogatottság mellett vállalva az önkéntességet, komfortzónás fizetések nélkül is mindig ott voltak, ott vannak, ahol lenniük kell.

Aki bírál, kirekesztetik

Már megszokhattuk, hogy az okos bíráló hang úgy ér el egyes megélhetési politikus fülébe, legyen szó nem csak kívülről, hanem akár párton belüli szóváltásról, hogy a keményen, ám építőjelleggel bírálót azonnal el kell meszelni, félre kell állítani.

Ma ugyanis erre az új kommunikációs lehetőségek kapcsán nagy lehetőségek adódnak, s ki is használják ezt azok az önmutogató,” vagyis nagyot szóló, attraktív látszatcselekedeteket produkáló politikusok és ezek táskahordozói, akik önfenntartásuk, komfortzónájuk kényelme, s pókerarcuk fényének további „csillogtatása” érdekében akár embertelen eszközöket is bevetnek tovább regnálásuk folytatása érdekében.

Persze, ma már tisztán látják ezt a többségükben jól informált választók  is, akik legújabban jól meggondolják, akár választások idején is, kik mellett teszik le voksukat. Azok mellett a politikusok mellett-e, akik, ha társadalmi etnikumunkra „lőnek,” komfortzónájukba bújnak be,  vagy azokra szavaznak, akik zivataros körülmény között is folyamatosan, s szorosan mellettünk, választók mellett állnak.

Hogy a fentiekben említettek kapcsán, milyen is volt az EP-s választások előtti helyzet felvidéki társadalmi, közösségi életünkben, ennek eredményét a május 25.-e utáni választási kimutatások tálcán szolgáltatták számunkra.

Kalita Gábor