„Színház az egész világ”

Nyitókép: trendmano.blog.hu

Manapság az emberek teljesen ki vannak ábrándulva a politikából, és nagyon kevés politikusnak hisznek, de még ezen hitüket is sok esetben fenntartásokkal kezelik. A politika és közélet résztvevői pedig gyakran kommunikációs tréningekre járnak, ahol oktatják nekik a kommunikációt és azt, hogy hogyan tudnak minél hitelesebbnek tűnni.

Bizony, társadalmunk odáig jutott, hogy a hitelességet tanulni kell. Na, de miért nem tud valaki reflexből hiteles lenni, hiszen az őszinteség nem olyan valami, amit tanulni kellene? Aki pedig őszinte, annak mind egyenes tekintete, mind gesztikulációja félreérthetetlenül őszinteséget sugároz. Oka van tehát annak, hogy a politikusok és közéleti szereplők kisugárzása többnyire nem áraszt őszinteséget.

Képmutatók lettünk

   

Jelen társadalmunkban a tolerancia egyre fontosabb fogalommá kezd válni. Olyannyira, hogy politikusaink nem mernek őszinték lenni, nem merik elmondani saját véleményüket. Ezért látunk számtalanszor a televízióban politikusokat, akik rengeteget beszélnek (mondhatni lyukat beszélnek a hasunkban), de közben semmit nem mondanak. Gyakran szinte bármiről tudnak beszélni, csak a feltett kérdésre nem merik megadni a választ. Ahogy annak idején Hofi mondta: „Ezt aztán nem lehet szaván fogni.”

Mindenkit el kell fogadni!

Manapság trendi lett, hogy mindenkit fogadjunk el. Ne ítéljük el a homoszexuálisokat, a traszneműeket, legyünk szolidárisak a migránsokkal, bevándorlókkal, fogadjuk el az erkölcstelen hirdetőplakátokat, ne szólaljunk fel a nemzetgyalázás, magyargyalázás ellen sem! – a felsorolást folytathatnánk tovább a végtelenségig. És valóban az emberek egyre toleránsabbak, egyre elfogadóbbak próbálnak lenni egymással szemben. Vagy mindez csak a látszat?

Ahogy Shakespeare mondta

„Színház az egész világ és színész benne minden férfi és nő…”

A toleranciára való törekvés és a konfrontációtól, konfliktusoktól való félelem odáig juttatott minket, hogy gyakran szinte senkivel nem merünk őszinték lenni, álarcokat hordunk nap, mint nap. Majd, ha a másikat hazugságon kapjuk, megsértve érezzük magunkat. De hogy várhatunk el őszinteséget másoktól, ha mi magunk is csak szerepeket játszunk annak érdekében, hogy ne kelljen konfrontálódnunk?

Dr. House: Mindenki hazudik

Ezt a világi színdarabot érdekesen mutatta be a Dr. House című filmsorozat. House filozófiája a sorozatban az volt, hogy mindenki hazudik, éspedig mindenki azért, hogy ne kelljen megsértenie másokat. Maga House viszont kilóg a sorból és úgy tűnik, mintha nem illene bele ebbe a világba a maga piszkosul, szemtelenül nyers, sok esetben már sértő őszinteségével. Így aztán ő maga egy olyan zseni, aki első találkozásra kivétel nélkül minden embernél kiverte a biztosítékot sértő modorával, közelebbről megismerve viszont kibontakozott a szemtelenség és bántó modor mögött egy olyan őszinteség erénye, ami bizony az emberek 99 százalékából hiányzik.

Viszont sok esetben az történik, hogy ha hazudunk másnak, önmagunknak is hazudunk. Ezt nevezik önáltatásnak, mellyel nem csak másokat csapunk be, de önmagunknak is hazudunk.

A civilizáció átka

A politikában és ez Európai Unió országaiban az elfogadási kényszer miatt végül abba a hibába esünk, hogy elfogadunk mindent és mindenkit, aki és ami más, aki másképp gondolkozik, más a kultúrája, és tesszük mindezt a sajátjaink kárára. Így lesz lassan több joguk és lesznek kedvezőbb feltételei az idegeneknek, a másoknak, akik még semmit nem bizonyítottak. Mintha vezetőink és a hátuk mögött álló emberek arra akarnának minket kondicionálni, hogy toleráljunk mindent, akár saját magunk és saját fajtánk kárára.

Közben úgy válunk demagóggá, hogy mindezt észre sem vesszük, és ez a demagógia a civilizáció átka. A civilizálatlan civilizációjé.

Aki mégis őszinte, az szélsőséges

Végül a ránk erőltetett elfogadási kényszer oda vezet minket, hogy aki mégis őszinte mer lenni, és elítél bizonyos viselkedési formákat, azt sok esetben rasszistának, szélsőségesnek, radikálisnak bélyegezik meg. Még akkor is, ha az általa elítélt normák teljességgel ellent mondanak a józan észnek.

Vajon attól lenne az ember civilizált, hogy soha senkit nem sért meg? Ez nem civilizáció, ez képmutatás.

De mi milyen világban szeretnénk élni?

Vajon nem gerincesebb-e az az ember, aki vállalja az őszinteséget és vitát, megkockáztatva azt, hogy ezáltal esetleg mások szemében ellenszenvessé válik? Mert mi az erényesebb: a gerinces, ám de sértő őszinteség, vagy a vita nélküli, kétszínű hazugság?

A kérdés az, hogy amíg színészkedünk, amíg szerepeket játszunk, addig élünk-e egyáltalán, vagy az élet majd csak az álarcok levetkőzésével kezdődik?

Talán sokszor nehéz elkezdeni a színház helyett az életet játszani és megélni azt, de a kérdés az, hogy mi mit szeretnénk igazán.

Minden népnek és nemzetnek vannak sajátosságai. Vajon rasszizmus-e, ha ezekre rámutatunk? Rasszizmus-e az, ha azt mondom, hogy a cigányok hangosan kiabálva beszélnek, népességük szapora; a feketéknek elálló ajkuk van; a zsidóknak furfangos az észjárásuk; a németek nagy részének gyenge a humorérzéke, és sorolhatnánk.

Sajátosságai minden népcsoportnak vannak, de ez még nem azt jelenti, hogy ahhoz a népcsoporthoz tartozó minden egyes ember egyforma. Viszont abba a hibába sem szabad esnünk, hogy képmutatók leszünk és nem merjük elmondani, amit gondolunk!

A magyar emberre is igaz, hogy sok esetben túlzottan elfogadó; pesszimista és naphosszat képes siránkozni; hogy Pató Pál módjára „Ejj, ráérünk arra még!”; hogy sírva vigadunk; hogy inkább irigykedünk egymásra, mint más nemzet fiaira; hogy bár fáj a történelmi igazságtalanság és elnyomás, mégsem tudunk megegyezni és összefogni, hogy együtt változtassunk sorsunkon.

De bármennyire is gyarló és esendő, mégis csak a mi vérünk, melyet meg nem tagadhatunk, mert ha megtagadjuk, akkor vele anyánkat és apánkat kell megtagadnunk. Ezért hát kívánunk nemzetünknek legalább még egyszer ezer évet, őszintébbet és boldogabbat, mint az elmúlt évtizedek!

Isten áld meg a magyart! . . . és vele együtt minden békességre törekvő jó embert a világban!

Végh Tamás