Salamon
  • HUF: 365.27
  • USD: 1.19
  • 11 °C
  • 14 °C
Mindennapjaink

„Pannónia, ne feledd halottaidat, mint vádlók élnek ők!“ – 130 éve avatták fel az aradi Szabadság-szobrot, a vértanúk emlékművét

„Megcselekedtük, mit ember saját erejével tenni képes, s pirulás nélkül állhatunk Isten és a világ színe elé.“

Nyitókép: Az aradi tizenhárom, Forrás: Történelmi arképcsarnok

 

Tudvalevő, hogy 1849. október 6-án végezték ki Aradon az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc tizenkét tábornokát és egy ezredesét, illetve ugyanezen a napon, Pesten, gróf Batthyány Lajos  miniszterelnököt.  Október 6-án azonban nemcsak a tizenhárom aradi vértanúra, hanem a szabadságharc valamennyi áldozatára emlékezünk. S egy szép évforduló is kapcsolódik ehhez a naphoz: 130 évvel ezelőtt avatták fel Aradon a vértanúk emlékművét, a Szabadság-szobrot.  

 

Igen, az aradi Szabadság-szobrot – Zala György (1858 – 1937) szobrászművész csodálatos alkotását – 1890. október 6-án adták át. Arad városa méltó ünnepséget rendezett, amelyre meghívták a kivégzett vértanúk még életben lévő özvegyeit, gyermekeit, unokáit és közeli rokonait, valamint a magyar szabadségharc még élő hőseit, köztük Kossuth Lajost, Klapka Györgyöt, illetve a kor kiváló művészeit, Munkácsy Mihályt és Zichy Mihályt. Klapka tábornok és a Munkácsy házaspár megérkezését valóságos rokonszenv-tüntetés kísérte.

 

Az emlékműavatás előestéjén – 1890. október 5-én – a vendégek részére díszelőadást rendeztek az 1400 fős aradi színházban, ahol Szigligeti Ede II. Rákóczi Ferenc című drámáját adták elő. Másnap a mintegy 25 ezer ember előtt Salacz Gyula, Arad polgármesterének beszéde, és a Himnusz éneklése alatt leplezték le a szobrot. Zala György a következő szöveggel adta át Arad polgármesterének az emlékművet:

 

„Ki méltóbbnak is adhatnám  át a vértanúk emlékszobrát, mint Arad városának, melynek földjén a megdicsőültektől csak az életet vehették el, de nem egyúttal a halhatatlanságot?! Vegye át tisztelt uram, nagyságos polgármester úr e szobrot Arad szabad királyi város nevében, gondozzák, őrizzék.“ Mire a polgármester: „Mint Arad város polgármestere, e szobrot, mint a magyar képzőművészet egyik remek alkotását, ezennel átveszem.“

 

Ezután versszavalatok következtek, majd Lukácsy Miklós, a honvédek aradi egyletének elnöke beszélt, végül koszorúzás és a Szózat eléneklése következett. Délután az Aradi Honvédegylet irányításával a vesztőhelyen folytatódott az emlékünnepség, ahol a 16 ezres tömeg jelenlétében emlékbeszédek hangzottak el, melyek egyikében Hentaller Lajos akkori országgyűlési képviselő a szintén Aradon vértanúvá lett Kazinczy Lajosra és Lenkey Jánosra emlékezett.

 

Az aradi Szabadság-szobor. Fotó: Horváth Zoltán György

 

Az aradi Szabadság-szobor az elmúlt 130 évben sok viszontagságon ment keresztül, hiszen az 1919-es román megszállás eredményeképpen 1925 júliusában lebontották, és az aradi múzeum raktárában helyezték el. Végül egy 1999-es magyar-román megegyezés alapján 2005. április 25-én avatták fel újra, de már nem az eredeti helyén.

 

Az aradi tizenhárom és Batthány Lajos miniszterelnök ugyanazon a napon történő kivégzése Haynau szándékos lélektani időzített bombája volt a magyar nép számára a végső osztrák-orosz győzelem nyomatékos demonstrálására. A megtorlás részeként végrehajtott kivégzések azonban már korábban megkezdődtek, hiszen 1849. március 30-án Pozsonyban kivégezték Barta József honvéd őrmestert, majd június 5-én – szintén Pozsonyban – Lipótvár védőit, Mednyánszky László honvéd őrnagyot és Gruber Fülöp századost, akik a vár feladása ellen szavaztak.

 

A csornai ütközet után, június 13-án agyonlőtték Csőkör István szolgát, majd Tóth János zsellért, Major Ferenc gazdát és Buzus Mihály csizmadiát pedig – elhurcolásukat követően – Metszésen végezték ki. Öt nappal később Rázga Pál pozsonyi evangélikus lelkésznek vették el az életét a császári hatóságok.

 

Haynau 1849. július 1-jén Győrben kiadta Kiáltványát (Proklamatio), melyben egyértelműen tudtul adta Magyarország népének, hogy mit várhat a szabadságharc leverése után. Kiáltványában az uralkodó 1848. október 3-ai, valamint Puchner tábornok 1849. október 18-án kiadott kiáltványára hivatkozva megerősítette, hogy Magyarország és Erdély területén rendkívüli hadi- és ostromállapot van érvényben. Ennek alapján a „magyar pártütéssel“ kapcsolatos bűntettek és vétségek katonai törvénykezés hatálya alá esnek. Az intézkedés a katonai bíráskodás körét a következőkre terjesztette ki:

 

  • mindazokra, akik 1848. október 3-a után a magyar Országgyűlés munkájában részt vettek, külön kiemeleve a Függetlenségi Nyilatkozat megalkotásában résztvetteket;
  • a „fegyveres pártütő seregek“ vezéreire;
  • mindazokra, akik fegyverrel küzdenek a császári-királyi vagy az orosz seregek ellen anélkül, hogy „a felkelők valamely fegyveres hadtestéhez tartoznának.“

 

Ugyancsak rögtönítélő hadbírósági eljárás várt a „népet lázadásra“, fegyveres felkelésre „csábítókra“, mindenkire, aki a „lázadók parancsát teljesíti“, vagy a császári-királyi hatóságok utasításait nem teljesíti, illetve az osztrák vagy orosz csapatok katonáit hitszegésre csábítókra, a császárhű személyek ellen bármi módon fellépőkre, akik fegyvert, lőszert rejtegetnek.

 

A tizenhárom aradi vértanú aláírása. Kép forrása: Tarics Péter aradi albuma

 

 

A vétségek elkövetői számára a kiáltvány közzétette a hadbíróságok által kiszabható büntetésnemeket, melyek skálája a kötél- vagy golyó általi haláltól a deportáláson és a szabadságvesztés különböző fokozatain keresztül egészen a pénzbüntetésig terjedt. A már meglévő pozsonyi és budai Katonai és Politikai Vizsgáló Bizottmány mellett haditörvényszék létesült Aradon, Temeváron, Nagyváradon, Pécsen, Kassán és Nagyszebenben.

 

Minden magasabb rangú tiszt hadbíróság elé került. A honvédtisztek, képviselők töbsége túlélte ugyan a megtorlást vizsgálati fogsággal, de az ítéletek az egész magyar társadalom megfélemlítését szolgálták. A honvédség állományának csaknem harnminc százalékát besorozták a császári-királyi hadseregbe. Haynau működése során, 1849. augusztus végéig, összesen 38 főt végeztek ki.

 

1849. július 6-án Margburgban a Nádor-huszárok közül kivégezték Szokolay János őrmestert, Lengváry Pál, Gyökeres András, Kőmíves János és Deák János tizedeseket, valamint Herczeg Károly és Farkas Péter közvitézeket. Hat nappal később Nagyigmándon végeztek ki két csákberényi egyházi személyt, Szikszay János református lelkészt és Mansbarth Antal katolikus papot. 1849. július 16-án Mészáros Dániel katolikus papot végezték ki Pozsonyban, majd szintén Pozsonyban oltották ki életét Stiff József sarluskai földbirtokosnak, Rettig Vilmos asztalost pedig Sárváron lőtték főbe július 21-én.

 

Két nappal később három tardoskeddi polgárt végeztek ki Pozsonyban: Tóth József földművest, Bugyik József bérest és Treksler Ferenc jegyzőt. A kivégzésekek folytatódtak a következő hónapban is. Augusztus 20-án Hruby Gyula huszérszázadost ölték meg Temesváron, Nagy István jegyzőt Jután. A következő napon két kivégzés, két különböző helyen: augusztus 22-én Pesten Mezey József kajászószentpéteri jegyzőt, Aradon pedig Ormai Norbert ezredest végezték ki. Augusztus 25-én Temesváron kivégezték Murmann Sámuel nemzetőr őrnagyot, 27-én pedig Pesten oltották ki Schweitzer József nyomdász és Kantsur András szokolai református lelkész életét.

 

1849 szeptemberében és októberében 29 személy kivégzéséről tudunk. A megtorlás legerősebb hulláma 1849. október 6-án kezdődött. Ezen a napon végezték ki Pesten Batthyány Lajos miniszterelnököt és Fekete Imre gerillaszázadost. Szintén október 6-án végezték ki Pécsen az eszéki várból megszökött Vertike Gábort és Szilva Jánost. 1849. október 6-án hajnalban az aradi vár sáncárkában agyonlőtték Kiss Ernő altábornagyot, Dessewffy Arisztid vezérőrnagyot, Schweidel József vezérőrnagyot és Lázár Vilmos ezredest. Ugyanezen a napon – néhány órával később – Aradon felakasztottak további kilenc tábornokot: Poeltenberg Ernőt, Leiningen-Westerburg Károlyt, Láhner Györgyöt, Aulich Lajost, Damjanich Jánost, Knézich Károlyt, Török Ignácot, Nagysándor Józsefet és Vécsey Károlyt.

 

Részlet Tarics Péter 1999-ben megjelent aradi albumából.

 

Az aradi tizenháromnak nem volt védője. A tárgyalást a vádat képviselő törzshadbíró vezette, és ő írta, diktálta a fennmaradt jegyzőkönyveket is.  Pártatlan bíráskodásnak a nyoma nem fedezhető fel a vértanúk esetében. A fő vád azonban félreérthetetlen volt:

 

„…a 2305/t sz. ez év augusztus 25-én kelt magas hadsereg-főparancsnoksági parancs értelmében valamennyiük ellen – a magyar hadseregnek és Magyarországnak a császárságtól való elszakadását és a legmagasabb uralkodóháznak a magyarországi trónörökösödésből való kizárását kimondó, ez év április 14-ei debreceni országgyűlési határozat végrehajtása érdekében a cs. kir. osztrák hadsereg elleni fegyveres küzdelemben való részvételükért – megindult a hadbírósági vizsgálat…“

 

Damjanich kézzel sokszorosított csodálatos imája viszont Magyarországon kézről-kézre járt. Senkinek nem volt kétséges a rövidítés jelentése, amikor ezekkel a betűkkel találkozott: „P.V.D.T.N.A.K.L.S“ Németül: Pannonia Vergiss Deine Toten Nicht, Als Klager Leben Sie!“ Magyarul annyit jelent: „Pannónia, ne feledd halotaidat, mind vádlók élnek ők!“A kezdőbetűk megegyeznek az aradi véranúk családi nevének kezdőbetűivel (!).

 

A császári udvar nem elégedett meg az október 6-i tömegmészárlással és bosszúval. 1849. október 10-én Pesten a politikai vezetők közül Csány László közlekedési és közmunkaügyi minisztert és Perényi Zsigmond felsőházi elnököt végezték ki, valamint báró Jeszenák János kormánybiztost. 1849. október 18-án Kolozsváron végezték ki Tamás András csíkszéki nemzetőr alezredest és Sándor László nemzetőr századost. 1849. október 25-én Kazinczy Lajos honvédezredesz végezték ki Aradon.

 

A pestszentlőrinczi emlékkő domborműve. Fotó: Horváth Zoltán György

 

1849. október végén I. Ferenc József elrendelte a halálos ítéletek végrehajtásának felfüggesztését. A szabadságharc leverését követő három év alatt (1849-től 1852-ig) 4628 ügyet tárgyaltak, több mint száz főt kivégeztek, s legalább 1500 főt ítéltek hosszú lejáratú börtönbüntetésre, s egyben vagyonelkobzásra. A halálos ítéletek többségét 1850 tavaszától várfogságra enyhítették. 1851-ben még a távollevőket is elítélték: Kossuth Lajos és Szemere Bertalan nevét az akasztófára szögezték. Rájuk mindig érvényes lesz Klapka György tábornok 1849. október 3-i komáromi búcsúparancsa:

 

„Megcselekedtük, mit ember saját erejével tenni képes, s pirulás nélkül állhatunk Isten és a világ színe elé.“

 

A szabadságharc áldozatai így maradnak meg emlékezetünkben.

 

Tarics Péter

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Eddig 7 olvasónak tetszik ez a cikk.

Kommentek

Kövessen minket