Elnökválasztás – aggályokkal, kérdőjelekkel

Nyitókép: wsj.com

Az amerikai elnökválasztási kampány és maga a választási procedúra során tapasztalhattuk, hogy egykor a „világ legjobb demokráciájaként“ kikiáltott Amerikai Egyesült Államokban sem működik a demokrácia úgy, ahogy kellene. Azt is láthattuk, hogy az elnökjelöltek számára semmi sem szent, minden eszköz megengedhető, bevethető, mivel a „cél szentesíti az eszközt.“ A politika már csak ilyen – mondhatnánk, de nem kellene ilyennek lennie.

Volt itt minden: demokrata és republikánus tüntetés, pokolgépes merényletkísérlet, szavazatok újraszámlálása, illetve annak megtagadása, perek halmaza, vádaskodások egyik-másik oldalról, rágalmazás, zsarolás, a választási csalás vélelmének kinyilvánítása és sorolhatnám. Így néz ki ma az Amerikai Egyesült Államokban az elnökválasztás, amely köszönőviszonyban sincs az egészséges politikai kultúrával és választói magatartással. Ezt a viselkedést, s ezt a magatartást maguk az elnökjelöltek is kiváltották, de a kialakult tarthatatlan helyzet az amerikai választási rendszer bonyolultságában és sérülékenységében is keresendő.

Aki végigkövette az elnökjelölti vitákat, láthatta és hallhatta, hogy azok értelmi szintje a nullával volt egyenlő. Ez is az „amerikai demokrácia“… Személyeskedésekkel teli tragikomédiának is nevezhetnénk, hiszen a „minden áron győzni akarás“ és a másik elnökjelölt nyilvános lejáratása volt a lényegi eleme ezeknek a vitáknak, nem pedig az USA jövője, vagy jövőjének legfontosabb kérdései. Ezeken a vitákon egyetlen olyan politikai, gazdasági, társadalmi vagy közéleti téma nem fogalmazódott meg, amelyről konstruktív vita folyt volna a felek között, hiába próbálta ezt erőltetni – egyébként sikertelenül – a moderátor. Destruktivitás jellemezte ezeket a vitákat, amely egyébként egyértelműen „formálja“ az amerikai választók magatartását is.

   

Tekintsük át, hogy milyen prioritásokat élvez az amerikai elnök az USA egyedi politikai rendszerében, s miért olyan kiélezett a harc a két elnökjelölt, és az őket támogató két párt között. Európai szemmel nem könnyű megérteni az amerikai politikai rendszert, még akkor sem, ha nagyon sok vadkinövése már erőteljesen átterjedt Európába. Sajnos leginkább a rendszer rákfenéit vette át Európa, és nem a pozitívumait, hiszen az Atlanti-óceánon már átjött a politikai agresszivitás, a fajgyűlölet, a semmitmondó és egymást mocskoló választási kampány, az empátia nélküli vádaskodás, a „legjobb védekezés a támadás“ beteges filozófiája és folytathatnám.

A két rivális párt közötti különbség

Az amerikai politikai rendszer tulajdonképpen nem is igazán többpárti, hanem kétpárti rendszer, hiszen évtizedek óta a két legerősebb párt – a Demokrata Párt (Joe Biden képviseletében) és a Republikánus Párt (Donald Trump képviseletében) – verseng a Kongresszusban elfoglalt helyekért, illetve az elnöki posztért. Ez már régóta így működik az USA-ban, a kisebb pártok szinte egyáltalán nem szólhatnak bele az amerikai politikába, de főleg nem az ország kormányzásába, csupán politikai és gazdasági lobbytevékenységet folytathatnak és folytatnak is.

Annak ellenére, hogy nincs olyan politikai elv vagy döntési preferencia, amelyet valamennyi republikánus a magáénak vall, és amely eközben különbözne attól, amit minden demokrata elfogad, mégis létezik jónéhány szempont, amely alapján meghúzható a két rivális párt közötti törésvonal.

Mindkét párt a soraiban tudhat számos liberálist és konzervatívot egyaránt, persze a Demokrata Pártban az előbbiek, a Republikánus Pártban inkább az utóbbiak vannak többségben. Ugyanez vonatkozik a két párt kongresszusi képviselőire is. A kutatások szerint a demokraták soraiban többen vallják magukat liberálisnak, mint konzervatívnak, míg ennek a fordítottja igaz a Republikánus Pártban, itt ugyanis gyakoriak a „keresztbe szavazások“. A Demokrata Párt támogatói között mindemellett nagyobb a nők aránya, mint a férfiaké, a színes bőrűek arányánál kisebb a fehéreké, többen szavaznak rá az alacsonyabb jövedelműek, iskolázottságúak és beosztásúak is, mint a magasabb státuszú lakosságból. Eltekintve az afro-amerikaiaknak a republikánusokkal szembeni szinte egyhangú elutasításától, mindkét párt minden jelentősebb rétegből számíthat támogatókra.

A demokraták általában a szegények, a hajléktalanok, az oktatás, az egészségügy, az állami lakásépítések stb. kormányzati támogatása mellett állnak ki, míg a republikánusok másban látják (obszcén filmek és alkotások korlátozása, illetve a keresztény értékek bevitele az oktatásügybe stb.) a kormányzati beavatkozás lehetőségét. A jólétről, illetve a jóléti feltételek megteremtéséről is más-más a két párt vélekedése. Folytathatnám a sort. Persze a fent leírtak általánosságban felelnek meg a valóságnak, bizonyos érdekek megváltozása során megváltozhat a pártok „szociális“ összetétele és a választói magatartás is.

Hatalmi ágak, fékek, egyensúlyok, törésvonalak  

A hatalmi ágak szétválasztásában van a legjelentősebb eltérés az amerikai elnöki demokrácia és az egyéb – többségében parlamenti – demokráciák között. A hatalmi ágak elválasztása a kormányzati hatalom alkotmányos megosztását jelenti a törvényhozás, a végrehajtás és az igazságszolgáltatás között. Az Egyesült Államok alkotmánya a törvényhozó hatalmat kifejezetten a Kongresszusnál helyezi el (I. cikk), a végrehajtó hatalmat az elnöknek adja (II. cikk), bírói hatalommal pedig a szövetségi bíróságokat ruházza fel, élükön a Legfelsőbb Bírósággal (III. cikk).

Igen fontos a fékek és egyensúlyok rendszere az amerikai demokráciában, amelynek fő eszköze a hatalmi ágak szétválasztásában van, és amelyben mindegyik hatalmi ág számára lehetővé válik, hogy távol tartsa a másik két hatalmi ágat a hatáskörébe való beavatkozástól. Persze az amerikai demokráciában ez az elmúlt évtizedekben enyhén szólva ez sem működött zökkenőmentesen. A Szenátusnak például joga van arra, hogy ne hagyjon jóvá „magas szintű“ elnöki kinevezéseket vagy szerződéseket. A Kongresszus két háza együtt vádat emelhet, elítélhet vagy megfoszthat hivatalától egy elnököt. Megtehetik – és gyakran meg is teszik –, hogy megtagadják az elnöktől a beterjesztett törvények elfogadását, a költségvetési felhatalmazást vagy az igényelt adókat.

Az elnök viszont megvétózhatja a Kongresszus bármelyik határozatát, és az alkotmány értelmében legalább kétharmados többségre van szükség mindkét házban arra, hogy a határozat ezek után törvényerőre emelkedjen. Ezért egyáltalán nem mindegy az elnök számára, illetve az esetleges elnöki vétók sikeressége szempontjából, hogy a Kongresszus két házában saját pártja képviselői milyen arányban vesznek részt.

Az elnök javaslatot tesz a szövetségi bírák személyére, akik a politika természetszerű jellemzője alapján általában olyan személyek, akik az elnök politikai filozófiájának képviselői. A Legfelsőbb Bíróság viszont – az alkotmányértelmezésre vonatkozó kizárólagos jogát kihasználva – bármelyik kongresszusi vagy elnöki döntést érvénytelenítheti, arra hivatkozva, hogy megsérti az alkotmányt. Az ilyen döntést csak alkotmánymódosítással vagy a bíróság saját későbbi határozatával lehet érvényteleníteni.

Ha politológiai szempontból vizsgáljuk ezt a sajátos helyzetet, akkor megállapíthatjuk, hogy az amerikai politikai rendszer nem is igazán „a hatalmi ágak szétválasztásáról vagy elválasztásáról“, hanem sokkal inkább a „jogokat megosztva gyakorló elválasztott hatalmi ágak“ működéséről szól. Többek között ettől sajátos, és ezért egészen más politikai rendszerről beszélünk, mint bármelyik más országban.

Az elnök és az USA

S hogy miben tekinthető az Amerikai Egyesült Államok politikai rendszere egyedülállónak vagy majdnem annak? A következők miatt: tisztán kétkamarás a törvényhozása, és a legtöbb kérdésben a két kamarának konszenzusra kell jutnia ahhoz, hogy döntés születhessen; közelebb áll ahhoz, hogy választásait két párt uralja, mint bármely más ország; nemcsak elméletileg történhet meg, hogy két párt uralja és vezesse a kormányzás különböző ágait, hanem a gyakorlatban is. Mindemellett elnöki – és nem parlamentáris – demokráciáról, föderális rendszerről van szó, valamint az államelnök és a kormányfő hivatalát ugyanaz a személy tölti be.

Rendkívül nagy felelősség nehezedik arra a vezetőre, aki egyidejűleg feje a katonai hierarchiának és a polgári végrehajtó hatalomnak egyaránt. Az igazsághoz hozzátartozik ugyanis az is, hogy az elnök válsághelyzetben elnöki diktatúrát vezethet be, azonban ez ritkán történt meg az Egyesült Államok törtnetében. S ha megtörténik is, nagyon kevés ideig működhet, hiszen az az amerikai elnök, akinek az alkalmasságát az alkotmány szerint kétévente le lehet mérni a szabad kongresszusi választásokon, nem sokáig tud elnöki diktatúrát működtetni.

Néhány példa: Abraham Lincoln például totalitárius hatalmas akart magának kialakítani, ezért a déli államok elszakadását látva olyan lépéseket tett, amelyek igencsak eltértek a normális politikai és jogi viszonyok idején alkalmazott döntéshozatali folyamatoktól. Elnöki rendelettel felfüggesztette a habeas corpust, azaz az angolszáz jogrendszer egyik legrégibb, már a Magna Chartában szereplő jogelvét, amely szerint bírói döntés nélkül egy meghatározott időn túl senkit sem lehet fogva tartani, emellett kormányzati pénzeken élelmet, egyenruhát és fegyvereket vásárolt, és végül elrendelte a Sumter-erőd hiányzó készleteinek kiegészítését, tudván, hogy ezzel kirobbantja a polgárháborút. Miután ezt megtette, összehívta a Kongresszust és visszamenőleg a törvényhozó testület felhatalmazását kérte, és megkapta.

Franklin Roosevelt már óvatosabb volt Lincolnnál, hiszen ő – amikor a gazdasági világválság hatására az amerikai gazdaság is összeomlott volna – döntését megelőzően győzte meg a Kongresszust radikális reformprogramja megvalósításához. Az amerikai elnökök leginkább külpolitikájukban alkalmazták az elnöki diktatúra egy-egy elemét. Ezt tette például Harry S. Truman, amikor 1950-ben elrendelte az amerikai csapatok Koreába való telepítését. És ezt tette John F. Kennedy, valamint Lyndon B. Johnson, amikor Truman példáját követve Vietnamba, illetve George H. Bush, amikor Panamába és a Perzsa-öbölbe rendelte az amerikai haderőt. A koreai és vietnami tapasztalatok azonban egyértelműen bizonyították, hogy ebben az esetben sem eredményes az elnöki diktatúra, hiszen mindkét háborúba rengeteg amerikai katona halt meg, aminek hatására az említett elnökök komoly presztízsveszteséget szenvedtek.

Persze az elmúlt négy évben Donald Trumpra is több alkalommal ráfogták, hogy elnöki diktatúrát alkalmaz, ami viszont nem volt igaz, hiszen az arrogancia, az agresszivitás, a szónoki szabadszájúság még nem jelent elnöki diktatúrát, legfeljebb az elnök politikai kultúráját mutatja.

Az amerikai elnökválasztás tehát a fentiekben leírtak okán is meghatározó jelentőségű elsősorban az amerikai polgárok számára, ezért (is) kíséri azt rendkívül nagy figyelem, s ezért (is) – sajnos – részeleme a politikai botrányok sorozata. De hát, mint azt az elmúlt hetekben, hónapokban is tapasztalhattuk, Amerika sem tökéletes.

Tarics Péter