Van még bárki, aki hajlandó hinni az amerikai ígéreteknek?

Nyitókép forrása: SITA/AP Photo/Manuel Balce Ceneta

Az afganisztáni események láttán joggal merül fel bennünk a kérdés, hogy a történtek után lesz-e még olyan nép a világon, amely hitelt ad az amerikaiak szavának, ha geopolitikáról van szó. Amerika renoméja nem azért tört darabokra, mert cserbenhagyta Afganisztánt, hanem mert nagyon rövid idő alatt nagy sok országot vagy népet hagyott magára az általa teremtett káoszban.

Emlékezzünk az Arab Tavaszra, amely egyetlen stratégiai célját sem érte el, de megalapozta az Iszlám Állam felemelkedését, és elvetette a migránshullámok gyorsan szárba szökkenő magvait.

Aztán ott voltak a kurdok, akik valószínűleg minden más népnél több véráldozatot hoztak az Iszlám Állam legyőzése érdekében. Már majdnem sikerült saját államot létrehozniuk, mikor az amerikaiak hirtelen kihátráltak mögülük, Törökország pedig szétzúzta álmaikat.

   

És most itt van Afganisztán. Ez a kudarc nem csak a híradások miatt látványos, hanem azért is, mert húsz évnyi háborúskodás és irdatlan mennyiségű pénz elköltése után az Egyesült Államok mindössze egy korrupt, csak vagyona kimentésével törődő politikai elitet, valamint kiképzett, de egyben kiábrándult és tétlen afgán kormánykatonák tízezreit hagyta hátra.

Ha a világ (elvileg) legerősebb hadserege húsz év alatt ennyit tud felmutatni, akkor vajon mire számíthatnak az olyan szövetségesek, mint Ukrajna, Lengyelország, Litvánia..?

Amerika szemszögéből a probléma lényege, hogy az USA birodalmi célokat tűz ki maga elé, de nem akarja elfogadni a birodalmi szerepet. Kormányokat dönt meg, káoszt teremt, majd reményt és pénzt pumpál az országokba, hogy neki tetsző entitássá alakítsa őket. Aztán hirtelen úgy határoz, hogy hátat fordít nekik, azt remélve, hogy a neki tetsző rendszer majd fenntartja önmagát. Csakhogy nem tartja fenn.

Egyszerűbben fogalmazva: az USA előszeretettel erőlteti rá más nemzetekre akaratát, azt várva, hogy a kényszerházasságból rövid idő alatt szerelem lesz, de végül mindig viharos válás a vége.

A nagy kérdés, hogy mi jön most. Az amerikai demokraták vélhetően hetekig, hónapokig nyalogatják majd sebeiket, majd felismerik azt az óriási stratégiai baklövést, amit elkövettek. Ez nem maga a kivonulás volt, hanem az a kudarc, amire a kivonulás során fény derült. És ez alapjaiban rengeti meg az amerikai katonai erőbe és hitelességbe vetetett bizalmat.

Ekkor valószínűleg az amerikai döntéshozók előremenekülnek, új ellenséget keresnek, hogy bebizonyítsák szövetségeseiknek, hajlandók kiállni értük. A probléma a választás. Amerika stratégiai ellenfele Kína, vele háborút viselni azonban teljesen más szint, mint a szegény és rosszul szervezett tálibokkal viaskodni.

Észak-Koreában játszhatnák le a nagy meccset, de az iszonyatosan kockázatos lépés lenne, mert az ottani rezsim kiszámíthatatlan, ön- és közveszélyes lépésekre is hajlamos. Irán ideális ellenfél lenne, de a belpolitikai következmények veszélyesek, mert egy Irán elleni fellépéssel Trump politikáját tennék legitimmé, ráadásul a konfliktushoz Törökország, Oroszország és Izrael áldására is szükség volna, ami kihatna Szíriára, Ukrajnára, Európára és az Öböl-menti országokra.

Ukrajna. Ukrajna megjátszható lehetőség lehet Amerika számára. Oroszország még adós az Északi Áramlat 2 kapcsán tett szívességért, ráadásul Ukrajna rendbetételének költségeit nem egyedül, hanem az Európai Unióval együtt viselhetné. Ha sikerülne rendezni a konfliktust, azzal az egyébként kémkedési botrányok miatt kiábrándult európai vezetőket is sikerülhet lekenyerezni, és Washington végre minden figyelmét Kínának szentelhetné. Anélkül, hogy állandóan háta mögé kelljen lesnie Németországra és Franciaországra.

Persze, az elmélet bizonyos szintű racionalitást feltételez Amerika részéről. Van persze irracionális forgatókönyv is bőven. Az egyik például lehetne az, hogy az afgán dráma és a nemzetközi szégyen után Biden lemond, helyét pedig átveszi a progresszívek nagy kedvence, a színesbőrű bevándorlószülőktől származó női alelnök, Kamala Harris…

Komjáthy Lóránt