Erkölcsi magasló helyett azon kellene gondolkoznunk, hogy Ukrajna sorsa milyen hatással lesz a mienkre

Nyitókép forrása: SITA/AP Photo/Andrew Harnik

Az orosz-ukrán háború és annak minden drámai következménye begyűrűzik a szlovákiai és a felvidéki magyar közéletbe. Elkezdődtek az üzengetések, sokan szeretnék azzal kihangsúlyozni erkölcsi vagy politikai fölényüket, hogy egyik vagy másik félnek adnak igazat. Egyesek nem sajnálják a magyar kisebbséggel nem épp kesztyűs kézzel bánó ukránokat. Mások az előbbieket akarják keresztrefeszíteni, amiért nem Ukrajna oldalára állnak az agresszorral szemben. Mindkét vélemény hétköznapi és elég érzéketlen politikai helyezkedés. Miért?

Először is azért, mert az orosz-ukrán háború nem az igazságról szól, hanem az erőről. Az erőről, ami érvényt szerez egy érdeknek, amit később talán megpróbálnak propagandával igazsággá tenni. Ebbéli keserű történelmi tapasztalataink nekünk is vannak.

Oroszország agresszor, de Ukrajna nem áldozat. Ukrajna balek. A háborút el lehetett volna kerülni. Például azzal, hogy a 2014-es forradalom legfontosabb céljának nem a NATO-csatlakozást jelölték volna meg. De nem az volt a cél, hogy az ország népe biztonságban legyen, hanem az, hogy a rendszer, amelyen oligarchák népes társasága csüngött, fenmaradhasson. És hogy az integráció útján Nyugat-Európa újabb ország emberi erőforrását csapolhassa meg. Csakhogy a NATO-tagsághoz való ragaszkodás ingerelte az oroszok biztonságérzetét.

   

Az Ukrajna ellen helyezkedőknek sincs azonban ettől még igaza. Ugyanis aki hajlandó venni a fáradtságot, és megnézni a felvételeket Kijevről és az ország többi részéről, az nem azt látja, hogy Zelenszkijt, Porosenkót vagy az oligarchákat ütik az oroszok. Nem. A nép kényszerült a metróállomásokba és óvóhelyekre. Családok, idősek, ártatlanok, akik talán nem is tudták volna megmondani, merre van Ungvár. Az embereket lelövik, más embereket pedig gyilkossá tesznek.

A háború a politika folytatása erőszakos eszközökkel. Ezt egy tárgyalóterem, az internet vagy egy biztonságos ország védettségét élvezve igen könnyű mondani, de a „politika folytatása” vért, halottakat, rombolást követel. Azért, hogy egy adott csoport még gazdagabb legyen, mint korábban volt, vélhetően egy másik addig gazdagodó csoport kárára.

Ami a felvidéki magyar politikából hiányzik, az a mértéktartás. Nem Ukrajna vagy Oroszország szerepéről kellene diskurzust tartanunk, és egyik vagy másik oldalára állnunk. Nekünk kellene tudnunk leginkább Pozsonyligetfalu, a kitelepítések és Trianon után, hogy az emberélet védelme a legfontosabb. Ha ez az elv érvényesült volna, akkor az USA nem hergelte volna az oroszokat az elmúlt hetekben, Európa nem töketlenkedett volna a tárgyalások során (titkon a kezét dörzsölve a sokezer menekültként érkező potenciális munkavállalóra gondolva),  Moszkva nem indított volna offenzívát csak azért, mert úgy érzi, Putyin után erre nem lesz lehetősége, mi pedig nem azon vitatkoznánk, hogy a vérontásban kinek is van igaza.

Nekünk most azon kellene gondolkoznunk, hogy Ukrajna sorsa milyen hatással lesz a mienkre. Mert Vlagyimir Putyin nyilatkozatából már sokan arra következtetnek (többek között Charles Michel, az Európai Tanács elnöke is utalt erre nemrég), hogy Európában hosszú idő után ismét határok módosulhatnak, ráadásul egy olyan ország viszonylatában, amelynek van magyar kisebbsége.

Ebből a szempontból többet is sejthetünk a szlovák kommentátorok magyarellenessége mögött, mint ostoba propagandát. Képzeljük el, hogy az oroszok egy kijevi bábállam helyett Ukrajna feldarabolása mellett döntenek. Elvileg nemzeti, de főleg védelmi okokból ukrán területekre igényt tarthatnának a lengyelek, szlovákok, magyarok és románok is. Ám a szlovákoknak egy ilyen forgatókönyv teljesen mást jelentene, mint nekünk. Ha Kárpátalja hazatérne, az nem akármilyen precedens lenne… De Ukrajna feldarabolása önmagában is súlyos politikai következményekkel járna Közép-Európában.

Ennek ellenére nem ez a legnagyobb problémát okozó forgatókönyv. A legrosszabb az lenne, ha az oroszok nem állnak meg Ukrajna nyugati határainál. A második legrosszabb, hogy pontosan ott állnának meg, és nem tágítanának. Akkor mi itt Európa szívében előbb vagy utóbb Ukrajna sorsára jutunk, mert a német (uniós) és orosz hatalom között évek alatt felőrlődünk. Tudjuk, hogy mit válaszoljunk minderre közösségként? Frászt. Jelenleg önjelölt képviseletünk annyira képes, hogy meglovagolja éppen aktuális indulatainkat, amelyeket Brüsszel és Washington iránti, egyébként kiérdemelt gyűlöletünk is nagyban befolyásol.

A mindig valahova igazodni akarás vágya a kis országok és a még kisebb nemzetek sportja. Nekünk magyaroknak ezeréves államisággal a hátunk mögött sokkal szélesebb perspektívát kell belátnunk. Főleg azért, mert változó világunkban a megfelelő helyzetfelismerés a közösség túlélését jelentheti. Legalább kezdjük el értelmezni a történéseket úgy, ahogy azt innen látni – és ne úgy, ahogy az Moszkvából, Brüsszelből vagy Washingtonból látszik…

Komjáthy Lóránt