Micskó András: Az ostobák uralma

Nyitókép: omfif.org

Kettőig sem tudnak egyedül számolni. Miért hagyjuk, hogy az ostobák döntsenek a fontos dolgainkról? 

Hogyan lehet, hogy azelőtt Adenauerek, de Gaulle-ok és Churchillek vezették Európát, most meg csupa tehetségtelen csepűrágó? Ki választotta ki őket, hogy kerültek a helyükre, miféle szelekció működött akkor, ami most nem? És ma? Honnan jönnek ezek a kijelölt senkik és ki teszi őket naggyá? Még innen a társadalmi átlag szintjéről is látni, hogy sem tehetség, sem felkészültség nincs mögöttük. Elképzelés, önálló gondolkodás, cél, főképp távlati, sehol. Ami van: mérhetetlen önteltség, megkérdőjelezhetetlen önbizalom. Frázispufogtatás és jelszócséplés. Néha. Mert többnyire még ennyi is csak nehezen sikerül.

Felkészültségből elégtelen

   

Az angoloknál, úgy látszik Liz Truss lesz az új koronaékszer, aki képes olyan mondatokat mondani, hogy ő egyenesen Putyinnal akar vitázni. Kihívja őt. Így: call him out. Nagyszerű terv egy politikustól! De vajon hogy fog ez majd kinézni? Rákiabál, a folyosón, hogy „gyilkos”? „Terrorista vadállat”? Netán „Te Sátán”? A humanitárius, erkölcsi, esetleg keresztényi értékek hiányát veti a szemére? Vagy fennhangon felszólítja Putyint, hogy üljön le az előre kikészített szégyenpadra, és a szitkozódás közepette rothadt és bűzös dolgokkal fogja megdobálni? Mert ennél többet nem várhatunk. Truss felkészültsége sajnos egyebet nem tesz lehetővé. Tárgyi ismeretei, politikusi képességei ebben merülnek ki. Pontosabban: ebben kimerülnek.

A németek leváltották a 40 évig sunyi nagykoalícióban kormányzó CDU-CSU-t, és ezt az ampellámpa koalíciót ültették a helyükre. Vagyis ugyanazt csinálták, mint addig. A legkisebb ellenállás irányába mozdultak. Minisztert csináltak egy Annalena Baerbock nevű aktivistából, akinek a neve mellé – ezen túl, hogy „aktivista” – semmi nem írható. Az a bizonyos önbizalom persze nemcsak a miniszterséget mutatta vállalhatónak Baerbock asszony számára, lehetségesnek mutatta azt is, hogy könyvírásba kezdjen (Képzeljük el! Bizonyára volt, szinte biztosan kellett lennie valakinek, aki elhitette vele, hogy képességei a világmegváltásra, de legalább is a klímaharc élére determinálják őt!)

Világjavító szándékok

És ezek után milyen miniszter lett? Na milyen? Úgyvan! Külügy! Az immár íróvá lett Baerbock fogta a gépét, és amikor nem jutott eszébe semmi – félek, ez többször fordult elő, mint az ellenkezője – nyomott pár alaposan átgondolt copypaste-et. Persze a szerző megjelölése nélkül. Nem akart ő plagizálni, dehogy! Nyilván nem is sejtette, hogy ezt annak nevezik. Amikor aztán szóvá tették a másolást, a részletek csupán „általánosan hozzáférhető tényekké” „ismert zöld álláspontokká” „köztulajdonban lévő ismeretek felsorolásává” váltak.

De milyen elegáns ez, ugye?! Pedig tudhatjuk, hogy honnan származott az ihlet: Baerbock asszony képtelen volt meglenni korábbi harcostársa, az amerikai Greenpeace elnök, Jennifer Morgan nélkül, aki szintén igen kiváló külpolitikus, és képzeljék, a karizmatikus vezető oly szuggesztív erővel ecsetelte a világ megjavítására irányuló szándékait, hogy Ms. Morgan minden korábbi csapot, papot, elnökséget-országot-kontinenst és életet hátrahagyva német államtitkárrá lett, mindannyiunk és az egész anyaszentegyház pardon… Európa javára! Érthető ez az amerikai import. Ilyen rátermett ember egész Németországban csak egy volt – de hát ő nem jöhetett szóba, lévén kinevezett külügyminiszter…

Mario Draghi meg lemondott, pedig ő aztán a valaki, tisztelet és megbecsülés övezi, ha ő egyszer azt mondja, így lesz, akkor úgy is lesz, és ha azt, hogy fizetünk, akkor az olaszok fizetnek! Amikor a baloldali koalíció rogyadozni kezdett, még tavaly télen, ő volt a biztosíték és a megmentő, hogy ne kelljen a szavazókat az urnákhoz engedni, s így az alávaló, felelőtlen és teljességgel populista jobboldalt meg kormányhoz, hanem választás nélkül menteni lehessen a rég kisebbségbe került baloldal hatalmát.

Csődbe vitt ország

Most aztán, hogy az igen rátermett és felelős pénzügyi zseni, akinél jobb szakember sehol a világon nincs (nem véletlen vezethette nyolc évig az Európai Központi Bankot, jó, nem a legapróbb gombokért), a páratlan Draghi úr látja a bajt, amit éppen az a baloldali stream hozott egész Európára, ami a hullám tetején tartotta őt is, lemond. Hiába adja vissza a lemondását Sergio Mattarella köztársasági elnök, Draghi bizony fut, futamodik, mert tényleg van olyan jó szakember (ettől a Tuss-Baerbock féléket nem kell féltenünk), hogy lássa, hová jutott, és még hová fog Olaszország.

És akkor itt az idő, na most válasszák csak meg a bölcs választók azt a buta jobboldali kormányt, ami majd csődbe viszi az országot, mert már egyebet nem tud, erről Draghi úr igen felelősen gondoskodott, és akkor lehet jönni vissza, szerényen triumfálva, hogy hát igen. De azért hadd kérdezzem meg: nem az ilyenre mondjuk, hogy gazember?

De hát hogy is csodálkozhatnánk mindezen, amikor a minden gyanú felett álló, jóságos Uncle Sam adta áldását a dolgokra? Azon ugyan el lehetne gondolkodni, hogy ki is lehet ez az Uncle Sam, ezt a képzeletbeli személyt – bár mindenki ismeri az Egyesült Államokban – 1812-óta sem sikerült azonosítani. Nincs hát okunk a bizalmatlanságra!

Elégedjünk meg annyival, hogy az amerikai választók 2020 november 3-án megválasztották elnökké Joe Robinette Biden, Jr. néhai delaware-i szenátort, akiről már akkor köztudott volt elég sebesen elhatalmasodó időskori demenciája, és tisztelegjünk csak nyugodtan a megfontolt amerikai polgárok bölcsessége előtt, ami megteremtette a lehetőséget erre az ellenőrizhetetlenségében páratlan vállalkozásba, ami alig egy év alatt (!) a pusztulás szélére sodorta a világot. Mert az, hogy februárban kitört az orosz-ukrán háború, még akár véletlen is lehetett (volna). De hogy ezután három hónap alatt saját vezetői fosztják meg Európát az emberhez méltó élet lehetőségétől, az egészen megdöbbentő.

Tehetetlen vezetők

Hogy tehetetlen vezetőink árnyékában elhűlve és (szótlanul!) nézzük, ahogy a konfliktust egyre arrogánsabban próbálják Kínára is kiterjeszteni – mi másnak minősíthetnénk Nancy Pelosi tajvani látogatását – az már túl szép, hogy véletlen legyen. Mert miért is járt Pelosi Tajvanon? Meg tudná ezt valaki mondani? Azzal tele minden médium, hogy mekkora hullámokat vet, sőt, immár vetett a látogatás. De miért is kellett, ha nem ezért? A hullámokért?

Azt ugyan tudjuk, hogy Pelosi férje szép pénzt fektetett a tajvani chipgyártásba, és értjük is, hogy gondoskodni akar befektetése jövedelmezőségéről, ki ne akarna, magunk is így tennénk, ha (pénzügyileg) módunkban állna feleségünk befolyásával élve befektetni! De ha volna egy többé-kevésbé normális elnöke Amerikának, bizonyos, hogy nem történhetne meg! Így azonban, hogy az ismeretlen Sam bácsi dönt, Joe bácsi meg aláír: miért ne! Ki vonhat itt bárkit felelősségre? Majd épp Annalena Baerbock fog beszólni neki?

Nem.

Miért nem?

Mert sem tehetség, sem felkészültség nincs mögöttük. Elképzelés, önálló gondolkodás, cél, főképp távlati, sehol. Ami van: mérhetetlen önteltség, megkérdőjelezhetetlen önbizalom. Frázispufogtatás és jelszócséplés. Néha. Mert többnyire még ennyi is csak nehezen sikerül. Ja, ezt már mondtam… De újat nem tudok, mert sem jellem, sem közösségi érdek, sem értékőrzés, sem erkölcsi tartás nem tette őket vezetővé. Azt rögtön felismernénk a természetes úton megszerzett tekintélyükről. Helyette a nárcisztikus öncélúság, a hataloméhség van. Ahol vezető helyett valóvilág-szereplő van helyzetben, amihez társadalmak statisztálnak, és a pénzcsináló producereknek valahol ez jól fizet.

Micskó András