Micskó András: Nagykövet Úr!

Nyitókép: nytimes.com

Látom, milyen nehéz feladatot vállalt, amikor elfogadta elnöke megbízását a budapesti nagyköveti posztra, és – kitéve őket a veszélynek – családjával együtt ide költözött a háború közvetlen szomszédságába. De mennyivel könnyebb volna még a Prágai, vagy a Pozsonyi hivatal is! Ön mégis Budapestet, a magyarokat választotta. Micsoda elhivatottság ezekben a nehéz időkben! Mert hát sok a baj velünk, magyarokkal, hiába az Önök legjobb szándékai, mégsem értünk a szóból. Makacsok vagyunk, önfejűek és javíthatatlanok.

Az jut eszembe, már évszázadokkal ezelőtt is azt mondták ránk a felettünk uralkodók: rebellisek. Így tituláltak bennünket jó osztrák uraink, azelőtt meg hitetlennek az oszmánok. Hitetlen rebellisek. Milyen kár, hogy akkor még nem volt Amerika, nem voltak Önök, hogy nem tudtak segíteni és iránymutatást adni nekünk! Így maradtunk: magyarok. A magyarok, akiknek semmi sem jó! És látja, nemcsak ’56-ban, de aztán se, máig nem tudtuk ezt levetkőzni! Most is, legalább 2012-től megy a balhé, egyre nagyobbak itt az arcok, még a végén hinni kezdenek az önrendelkezésben… Igaza van, ideje példát statuálni a parikaforradalmárok között!

   

De ne gondolja, hogy csak ennyi, hogy pusztán az elismerésemet kívánom kifejezni, látom erőfeszítéseinek gyümölcseit is. Az első siker a kettős adóztatásról szóló törvény január 8-i felmondása, aminek oka az lett volna, hogy Magyarország (előbb) megvétózta a globális minimumadóról szóló EU-s tervezetet, mert mérhetetlen gőgjében akceptálhatónak gondolta, hogy ez hátrányosan érintené gazdaságát, de végül sikerült közös álláspontra jutni, és a tervezetet az EU – magyar támogatással – elfogadta. Ezzel szemben Önök hatályba léptették az adóztatási megállapodás felmondását, amiről Ön bizonyára beszámolt a gödöllői Caterpillaros látogatásán az érintett amerikai és magyar munkavállalóknak ugyanúgy, amint arról is, hogy épp az Ön kongresszusa az, ami végül nem fogadta el a saját maga által javasolt törvényt(*) a globális minimumadóról.

Köszönjük, hogy – mint mondta – minden negyvenedik magyar háztartás közvetlenül részesülhet az amerikai-magyar kapcsolatból adódó foglalkoztatási lehetőségekből, mindezt annak ellenére, hogy nálunk 9%-os, azaz kivételesen alacsony a társasági adó, amit az önök vállalatainak mélyen a zsebükbe nyúlva be kell fizetni, nem is beszélve a szemtelenül magas 900 eurós bérekről, amit a munkavállalóinknak, mint igaz barátok közt ez természetes, gálánsan megfizetnek! Tudjuk, hogy Önöket a jószándék veszi erre rá, nem a profitmaximalizálás. És igaza van, legyen ennyi elég, nehogy már a kettős adóztatást is el tudják kerülni!

Fizessenek csak! Ne gondolják ezek az én akadékoskodó magyar véreim, hogy annyit érne az ő szuverenitásuk is, mint az Önöké, és hogy kell indok, ha egyszer oda akarnak csapni – mert hát belátom, oda kell, ha egyszer nem férünk a bőrünkbe… és kérem, ne adja fel erőfeszítéseit, amiket – mint mondta – „a két ország közti párbeszéd javítása érdekében” tesz. Sőt! Szerintem gondolhatna sokkal merészebbeket is, és engedje meg, hogy tegyek is mindjárt néhány javaslatot. Higgye el, sosem árt idejében lépni, és letörni az arrogáns értetlenkedők szarvát, ha az amerikai oligarchák demokraták magas szempontjai ezt megkívánják!

Így is az utolsó pillanatban érkezett, Nagykövet Úr, és üdvözöljük, hogy nekiláttak végre a magyarok ideológiai átnevelésének is, mert az itteniek közül még a helyes gondolkodásúak is túl együgyűek ahhoz, hogy – mint szerették volna – az Önök pénzét elköltve (az Önök) saját kezébe vegyék az irányítást! Mert ezeket a pénzeket, amiket persze egyáltalán nem tiltott pártfinanszírozásra küldtek Magyarországra, hanem a sötét orbáni „kultúra megváltoztatására”, s amiket „a CIA-től és a Morgan Stanley-től kézfogásnyi távolságra lévő külföldi szervezetektől” juttattak a magyar ellenzék kezeihez a legutóbbi választások előtt, mind elherdálták! A tehetségtelenek!

Még szerencse, hogy Samantha Power asszony, a USAID magas vezetője is eljött végre hozzánk, és kézbe vette a dolgokat! Az USAID, mint tudjuk, a 90-es években tevékenykedett utoljára Magyarországon (és Közép-Európában), amikor Önök szerint elengedhetetlen szükség volt a segítségére országainkban, hogy az orosz uralom megszűnésével kedvükre stabilizálhassák fiatal – és így esendő – demokráciáinkat. Most, 20 év szünet után derült csak ki, hogy hiba volt hazaköltözni, hogy az akkori stréberek félmunkát végeztek, és nincs mese, tovább kell igyekezni, hogy elszánt és kitartó munkájukkal helyreállíthassák a közben szárba szökkent mindenféle lengyel devianciákat és (megint!) magyar illiberalizmusokat. Köszönjük, Nagykövet Úr, az Önök önzetlen munkáját! Higgye el, értjük mi itt elég sokan, hogy mire megy ki a játék, hogy nekünk is jobb, ha még időben meg tudjuk hajlítani az ágaskodó akaratokat, mintha majdan itt is Majdanokat és Arab Tavaszokat kell finanszírozni!

Az az idegesítő akadékoskodás is, amit Magyarország az oroszokkal és a kínaiakkal kapcsolatos álláspontjában bemutat! Miközben kormányunk pontosan tudja, hogy ők az Önök legveszedelmesebb ellenfelei, és mi mégis Xi Jinping előretolt bástyája lettünk, meg Putyin utolsó csatlósai (hogy nem bírunk már erről leszokni), ahogy előtte meg a monarchiáé, aztán meg a németeké is mi voltunk, és megtanulhattuk volna végre, hogy hol a határ, és ha meg nem, hát itt az alkalom! Ki kell rúgni ezeket mindenhonnan!

Tanítson, Nagykövet Úr!

Hallom, akik világosan látják az Önök saját jól felfogott érdekeiket, készülnek már, mert tudják, hogy lassan szükség lehet a „hajlandók koalíciójára” is (britek, lengyel testvéreink, baltiak, érománok stb.). Minap hát összehívták a Bukaresti Kilenceket Varsóba, ahol az Ön elnöke a maga teljes valóságában megjelent a küldötteknek. Micsoda isteni pillanat lehetett! Pedig csak előtte nap teljesítette fárasztó, bátor és hősies küldetését Kijev városában, ahol ő, a Fehér Biden vívja évezredes harcát Vlagyimir Vlagyimirovics Szauron orkjaival, és ahol az Önök segítségével végre nyerésre állunk a döntő háborúban mi, a jók – kivéve persze a magyar rebelliseket ott Vasudvardon. Azok valami hihetetlen önfejű makacssággal bizonygatják, hogy nekik, al-orkoknak is vannak érdekeik, és olyan jogokat követelnek maguknak, mint az emberek, csak mert kezük van meg lábuk, meg szőrös a talpuk, mint a hobbitoké. Mintha őket is éppúgy megilletné az emberi méltóság, mint a dúnedainokat (ami, mint tudjuk sindarin nyelven annyit tesz: nyugati ember). Micsoda beképzeltség! Mondjuk már ki: akik képtelenek a belátásra, az áldozatra és az együttműködésre, azokat sem jogállami, sem európai értékek nem illetik! Aki nem ért egyet, nem érdemel egyet sem!

Azt hallani, hogy ezen a B9-es találkozón a legfontosabb téma az volt, hogy ha megfogyatkoznak a hősök, háborúba kell lépnie a hajlandók seregeinek. Persze nem a NATO-nak, hisz tudjuk mi, az egy védelmi szövetség, és sose támadna meg a világon senkit. Csak szépen országonként mennek majd a kelet-európaiak, mert hát azt ugyan ki tilthatja meg? Úgy kell mondani: „békekikényszerítő” erőként. Mehetnek meghalni a célért, ami leegyszerűsítve annyit tesz: le kell küzdeni az oroszokat, hogy Amerika nyugodtan végezhessen Kínával. De hát, ha együtt a gyűlölet, a kapzsiság és a szervilitás, mint a mostani, Amerikában élesített európai vezetőkben, akkor most van itt az idő, sőt sürget, mert – az emberek nem osztják ezt, Nagykövet Úr –a legközelebbi választásig végezni kell!

És máris a lényeghez értünk! Miért ne épülhetnének fel a Kárpát-medence közepén a szükséges lőszer- és hadianyagüzemek? Ha már Vasudvard, Füstöljenek a gyárak! Le kell törni Orkbán ellenkezését! Már rég megtörténhetett volna, ha Önök nem volnának oly kifogástalan úriemberek, ha időben meglett volna az elszántság annak a mindössze tízmillió magyarnak a nyomorba döntésére, amit végre-valahára megkezdett az Európai Unió nevű segédcsapatu(n)k – mind a többi 440.000.000-val együtt. Vagy tévedek, ha azt hiszem, ma senki ezen a kontinensen nem ígérhet jobb világot a gyermekeinek, miközben az előző generációnak ez még természetes volt?

A magyarországi telepítések másik előnye, hogy az esetleges eszkaláció során megóvhatnánk a hűségesek országait az esetleges ork csapások veszedelmétől. Hulljanak csak a bombák a magyarorkra! A döntés ráadásul logisztikai telitalálat volna, mert a jól kiépített magyar-ukrán határon – amit, mondanom sem kell, az orkokkal való kereskedelemért, alantas önérdekéből fejlesztettek fel – gyorsan juthat el az utánpótlás a frontra. Ha meg nem akarnának dolgozni, sebaj! Kényszerítjük őket!

Lesz elég rendes ember a környező országokban, aki szíves örömest telepszik rá a magukat őshonosnak mondó keleti trollok nyakára, mint ez a Káčer nevű eminens is, aki politikai felemelkedésének egyetlen eszközeként a magyarok elleni, európai értéket villantó uszítást tudja felmutatni. Ami NATO-tapasztalatait, Amerikában szerzett ismereteit, és nyilatkozatait illeti, nem is csoda. Gauleiternek Nagykövetnek is megfelelne! Ő majd eligazítja a termelést és a bennszülötteket is! Persze majd csak Ön után. Ha túl veszélyessé válik itt a helyzet.

Nagykövet Úr! Remélem, elszántsága éppoly szilárd, mint igazságtudata. Remélem, nem csalódunk Önben! Remélem, az Amerikai Egyesült Államok, amit Ön itt képvisel, mérhetetlen hatalmával és erejével újra igazi támasza lesz a mértéktartásnak a méltányosságnak és az emberiességnek. Mert ha a magyarok hazudnak, megérdemlik. Ha meg nem hazudnak, akkor Önök hazudnak. Ennek pedig még a látszatát is el kell kerülni! – ha már magát a tényt nem tudjuk.

Erő, Nagykövet Úr! Másképp itt Közép-Európában még a talpnyalók sem veszik Önt semmibe.

Micskó András