Micskó András: Másodszor Magyarországon

Nyitókép: MTI/Kovács Tamás

Tegnap elutazott Budapestről a pápa, ahova hirtelen és váratlanul érkezett. Nem a szó szoros értelmében, de annyi biztos, hogy ez a látogatás nem volt benne előre megszerkesztett éves programjában. Hogy miért történt, hogy a nem is létező, vagy hirtelen támadt „résbe” a magyar látogatás került, nem teljesen világos, azonban Magyarországon nagyon sokan megtiszteltetésként és váratlan örömmel fogadták a főpásztort.

A látogatás egyik oka azonban bizonyára Ukrajna közelsége volt, és a lehetőség, hogy ukrajnai menekültekkel is találkozhatott. Mint a hazaúton elmondta, ukrajnai békemisszió szervezésébe fog – amiról Orbán Viktor miniszterelnökkel is tárgyalt. Nem titkos, de többnyire elhallgatott hír – a pápával mégsem lehet úgy beszélni, mint alkalmasint a magyar külügyminiszterrel –, hogy Budapesten találkozott Hilarion orosz ortodox metropolitával is – talán ugyanilyen okból.

   

Ettől még magát a látogatást mindenki saját szájíze szerint kommentálta. Egy sztendapos, akinek dolga akadt a lezárt Budapesten, azt posztolta, hogy ha a pápa annyit akart elmondani, hogy „jónak lenni jó; és jobb adni, mint kapni” – Őszentsége e szavakat magyarul mondta el – jobban tette volna, ha sms-ben írja meg, és nem kell lezárni a fél várost. A közíró meg odáig jutott, hogy mivel a pápa művelt és okos, nyilvánvalóan nem lehet hívő. Az előbbi humorosnak, utóbbi műveltnek és okosnak gondolta magát.

A pápalátogatást a határokon túl is élénk figyelem kísérte. A nyugati tudósítások mindegyike kitér arra, hogy a Főpásztor szembesítette a magyar kormányt migrációs politikájának kritikájával, mégpedig Szent István királyunk sokat idézett szavaival: 

„Arra kérlek, hogy mindenütt és mindenekben a szeretetre támaszkodva ne csak atyafiságodhoz és a rokonságodhoz, vagy a főemberekhez, avagy a gazdagokhoz, a szomszédhoz és az itt lakóhoz légy kegyes, hanem az idegenekhez is… Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak.”

Mint mondta, e sorok ma is nagyon aktuálisak. Mivel a pápa másutt köszönetét fejezte ki az ukrajnai menekültek magyarországi ellátásában, valamint „a világban, különösen is a Szíriában és Libanonban élő, sok megpróbáltatásnak kitett keresztényeknek nyújtott konkrét segítségért”, nyilvánvaló, hogy a fentieket a magyar migrációkezelésre értette. De hozzátette:

„Ezért sürgető, hogy Európaként biztonságos és törvényes utakon, közös eljárásmódokon dolgozzunk egy olyan sorsfordító kihívással szemben, amelyet nem lehet elutasítással megfékezni, hanem csak elfogadni, hogy olyan jövőt teremthessünk, amely ha nem közös jövőnk lesz, akkor nem lesz.

A másik elem, amit minden nyugati hírforrás kiemelendőnek tartott, a pápa populizmusról mondott szavai:

„…egy olyan Európára gondolok, amely nem válik a részeinek túszává és az önmagára hivatkozó populizmus áldozatává…”

Bizonyos, hogy a mondat ezen része itt Budapesten az Orbán-kormánynak szól, de érdemes azt eredeti kontextusában bemutatni:

„Ebben a történelmi helyzetben – mondta Őszentsége – Európa szerepe alapvető jelentőségű. Mivel történelmének köszönhetően az emberiség közös emlékezetét képviseli, arra hivatott, hogy …gyűjtse egybe az elszakadtakat, fogadja be a népeket és senkit se tartson meg örökre ellenségének. Ezért elengedhetetlen, hogy újra felfedezzük az európai lelket: az alapító atyák lelkesedését és álmát, olyan államférfiakét, akik tudtak a saját korukon, a nemzeti határokon és a közvetlen szükségleteken túlra tekinteni… egy olyan Európára gondolok, amely nem válik a részeinek túszává és az önmagára hivatkozó populizmus áldozatává, de nem is válik cseppfolyós, sőt gáznemű dologgá, egyfajta absztrakt szupranacionalizmus képviselőjévé, amely nem vesz tudomást a népek életéről. Ez az „ideológiai gyarmatosítás” alantas útja, amely eltünteti a különbségeket – mint az úgynevezett gender-kultúra esetében – vagy a szabadság beszűkített fogalmait helyezi az élet valósága elé, például vívmányként dicsekedve az értelmetlen „abortuszhoz való joggal”, ami mindig tragikus vereséget jelent.”

Ezek a mondatok, különösen az oroszokra való [örök ellenségről szóló] utalás, olyasmi, ami sosem hagyná el egy nyugati tudósító, EU-s képviselő, vagy amerikai kormányszóvivő száját. Ezekről olvasóik most sem tudtak meg egyetlen gondolatot sem. Engedjék meg, hogy mi itt hosszabban idézzük a Szentatyát:

„Európa az ENSZ-szel a közösen kitűzött célban azt a nagy reményt képviselte, hogy a nemzetek közötti szorosabb kötelékek megakadályozzák a további konfliktusokat. Sajnos nem így történt. Abban a világban, amelyben élünk, a közösségi politika és a multilateralizmus iránti szenvedély mintha már a múlté lenne: úgy látszik, végig kell néznünk, ahogy a béke álmát éneklő kórusnak sajnálatosan leáldozik, miközben a háború szólistái törnek utat maguknak. A nemzetek közötti békés és stabil közösség felépítése iránti lelkesedés mintha eltűnt volna az emberek fejéből, miközben új mozgástereket jelöltek ki, megjelentek az ellentétek, fellángolt a nacionalizmus és az ítélkezés, a kommunikáció hangneme pedig elmérgesedett.

A politika a problémák megoldása helyett inkább az indulatokat szítja, megfeledkezve a háború borzalmai után elért érettségről, visszafejlődve egyfajta háborús infantilizmusba. A béke azonban soha nem a stratégiai érdekek követéséből fog fakadni, hanem olyan politikából, amely képes az egészet, mindenki érdekeit szem előtt tartani: odafigyelve az emberekre, a szegényekre és a jövőre; nem csupán a jelen hatalmára, nyereségére és lehetőségeire… elengedhetetlen, hogy újra felfedezzük az európai lelket: az alapító atyák lelkesedését és álmát, olyan államférfiakét [a második világháború után], akik tudtak a saját korukon, a nemzeti határokon és a közvetlen szükségleteken túlra tekinteni és olyan diplomáciát kialakítani, amely képes volt egységet alkotni ahelyett, hogy a szakadékokat szélesítette volna.”

Ahogy mondták: „önmagáért, és nem másokkal szemben fogalmazzuk meg az egységes Európát… az egységért dolgozunk, nem pedig a megosztottságért” „…a világbékét csak úgy lehet megőrizni, ha az azt fenyegető veszélyekkel arányban álló kreatív erőfeszítéseket teszünk”. Korunk történelmi időszakában számtalan veszély leselkedik ránk, de felteszem a kérdést – gondolva a meggyötört Ukrajnára is –: vajon hol vannak a békét szolgáló kreatív erőfeszítések?

Az azonban, hogy Ferenc idejének nagyobb részét főpásztori teendőivel töltötte, csak jelen, politikai indíttatású tudósításunkban szorul kissé háttérbe. A pásztor és a nyáj, Jézus és a hívő kapcsolata, az üdvösség és a tanúságtétel vissza-visszatérő elem volt mind a program, mind mondanivalója tekintetében. Szombati napja jórészt nehéz sorsú emberek között telt, mondanivalója az irgalomról, a betegek, elesettek, hajléktalanok és a menekültek felkarolásáról, a nyitott lélekről és a keresztény szeretetről szólt. A másik sarokpont a fiatalokkal való találkozás, sportcsarnokban, utcán és egyetemen egyaránt.

Alább a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Információtechnológiai és Bionikai Karán elmondott beszédéből ragadunk ki egy-egy rövid részt:

„…a haladás nevében mindent uniformizálnak: mindenütt új „humanizmust” hirdetnek, mely eltörli a különbségeket, megszünteti a nemzeteket, és eltörli a vallásokat. Eltörli a különbségeket, az összeset! Az ellentétes ideológiák homologizációba torkollnak, mely ideológiailag gyarmatosít. Ez a dráma, az ideológiai gyarmatosítás! A gépekkel kapcsolatba kerülő ember egyre inkább egysíkúvá válik, miközben a közösségi élet szomorúvá és ritkává lesz.

 

Magyarországon egymást követték azok az ideológiák, amelyek igazságként mutatkoztak be, de szabadságot nem adtak. És ez a veszély ma sem szűnt meg: gondolok itt a kommunizmusból a konzumizmusba való átmenetre. Mindkét „izmus” közös vonása a szabadság hamis eszméje; a kommunizmus „szabadsága” olyan „szabadság” volt, amelyet rákényszerítettek az emberekre, amelyet kívülről korlátoztak, amelyben mások döntöttek; a konzumizmus „szabadsága” pedig egy szabadelvű, hedonista, önelégedett „szabadság”, amely a fogyasztás és a tárgyak rabszolgáivá tesz bennünket. Milyen könnyű eljutni a gondolkodásra mért korlátoktól, ami a kommunizmusé, a saját magunk korlátok nélküli elgondolásához, ami a konzumizmusé!”

Micskó András