Micskó András: Nyílt levél Sebastian Kęcieknek, a Lengyel Köztársaság magyarországi nagykövetének

Nyitókép: kurier.plus

Tisztelt Nagykövet Úr!

Mindenekelőtt bocsánatot kérek! Önnek igaza van. Böröndi vezérkari főnök úr butaságokat mondott. Igazságtalan volt, egy a kelleténél is rosszabb hasonlattal élt. Ez pedig – főleg országaink jelen viszonyát tekintve – súlyos hiba. Beismerem és bocsánatot kérek!

De ha már vissza tudtunk ugrani az időben 84 évet pusztán egy újabb acsarkodásért, engedje, meg, hogy „rádobjak” még 21-et! 1918-ban, amikor Önök 123 év után visszanyert államiságukat ünnepelhették, velünk magyarokkal tragédia történt. Ezt a nézetet ugyan nem mindenki osztja itt a Kárpát-medencében, de mi, magyarok azért talán érezhetjük annak, ha csak a szétszakítottságból és az ellenséges érzületekből eredező egyéni és családi tragédiák százezreit tekintem is. Ebben, remélem, még egyetértünk! Annál is inkább, mert ezt a fajta „kisebbségi” létet, az alárendelt nemzethez tartozás érzését abban a 123 évben Önök is megtapasztalhatták.

   

Ön pontosan tudja, hogy az I. világháború után mit vesztettünk területben – de főképp lelkekben és (korántsem rablásból származó) anyagi javakban! Azt is tudja, hogy ezt a veszteséget úgy szenvedtük el, hogy egyetlen fronton sem álltunk vesztésre, és az ország területén nem állt ellenséges haderő. Úgy szenvedtük el, Nagykövet Úr, hogy – miközben Ausztria határozta meg kül- és katonapolitikánkat, azt hittük, a történelem helyes oldalán állunk. És ez igen fontos a mondanivalóm szempontjából! Mert 1918-ban Önök pontosan úgy kapták vissza az országukat, ahogy mi elvesztettük: a nagyhatalmak akaratából.

Ugyanezek a nagyhatalmak nem szívjóságból segítették Önöket sem újra Lengyelországgá lenni. Sosem törekedtek olyasmire, hogy bármely, évszázadokon át változó népességű és államiságú terület státuszát, a lehető legigazságosabban és legtisztességesebben határozzák meg. Csakis a saját érdekeiket tartották szem előtt. És ezt a mondatot, Nagykövet Úr, kérem, jegyezze meg erre a néhány percre! Mivel pedig érdekükben állt „leárnyékolni” a szovjet-oroszokat: Önök visszakapták tőlük a hazájukat.

(Hogy mennyire volt „igazságos” a tengelyhatalmak kezdte háború? Semennyire. Az is a gazdasági érdek és a mögöttük álló erőcsoportok viaskodásának manifesztációja volt. Vesztettek.) Ezt azért is mondom, mert itt, a sűrűn és rég lakott Európában egyértelmű helyzeteket és fekete-fehér igazságokat találni lehetetlen. Ehhez el kell foglalni egy új kontinenst, kifosztani és kiirtani az összes lakóját, majd százezrével alkalmazni rablott ingyenmunkaerőt. Utána aztán nyugodtan lehet okosakat mondani, de itt, jóval nehezebb.

Gondolja meg! A Versailles-i „béke”, amiben a „Nagy Négyek” villámgyorsan feledkeztek meg a wilsoni elvekről („peace without victory”), Németország számára például 1962-ig tartó, eszement kártérítési kötelezettségeket állapított meg (sőt, még talán a magyarokra kényszerített feltételek sem nevezhetők „maradéktalanul igazságosnak”). Kérdezem: Ön, ha bármelyik az Ön hazájára vonatkozik, belenyugodott volna? A Gdańsk-i korridor pedig? Utólag nem nagy dolog átlátni: garantálta a békétlenséget Önök, és Németország között. Kinek is köszönhettük ezt? Ha tehát megkíséreljük tiszta fejjel vizsgálni a tényeket, beláthatjuk, hogy a II. világháború kitörésének csak az időpontja volt kérdéses – és ezt bizonyára az Ön hazájának korabeli vezetői is tudták. Ugyanabban a politikai helyzetben Magyarország, ami 20 év alatt képtelen volt megemészteni az őt ért csapást, csakis Németországtól remélhetett támogatást, ami végzetes csapdába ejtette a hazámat.

Ebben a helyzetben, amikor a németek végül lerohanták az Ön hazáját, korántsem tekintettük Önöket valamiféle büdösbogárnak, mint most Önök bennünket. Ellenkezőleg! Bár az említett „rendezés” elérésében éppen támogatónak, az Önök ellenségének, Németországnak kellett nemet mondanunk, Gróf teleki Pál – ahogy Ön is hivatkozott rá –, a nemlétező „felelős európai politikus” halálában is eleven példája, nem habozott. Máig büszkék vagyunk rá!

Amit azonban Ön levelében sem tényében, sem aspektusaiban nem említ, hogy Teleki két évvel később öngyilkos lett. Azért, Kęciek Úr, mert képtelen volt kiutat találni a csapdából, feloldani az ellentmondást, ami elé az említett versailles-i nagyhatalmi döntés állította: Tudta, hogy a (külső) politikai kényszerrel párosuló (belső) erkölcsi meggyőződés, ami az Önöket elsöprő, és ezzel országainkat akkor is szembeállító háborúba való belépésre akarta kényszeríteni, kudarcra van ítélve. 

Azt is tudta, hogy ez a kudarc iszonyatos vérveszteséget és további megaláztatást jelent majd szeretett hazája számára. Hát kilépett… Azt remélte, felrázza vele honfitársait. De sajnos, Nagykövet Úr, mindig van, aki „belép”, és végül megteszi. Mindig! Engedje meg, hogy erre is felhívjam a figyelmét! És tudja, Nagykövet Úr, Trianon után végtelenül sok, Teleki gróf úrnál fegyelmezetlenebb magyar gondolta azt, hogy nemzettársaival szolidárisan, a történelem helyes oldalára áll! Mi hát két, egyszer sem magyar érdekű vesztes háborúban hittük, hogy a történelem helyes oldalán állunk. És sajnos mindkétszer tévedtünk! Még ha volt is, amiben igazunk volt. Így már nem hisszük, hogy a világ egyetlen egyenes mentén egy helyes, és egy helytelen oldalra osztható fel!

Gondolja, hogy az erkölcsi iránytűnkkel van a baj? Gondolja, hogy megint? Gondolja, hogy most nyerhetünk meg mindent, amit eddig elvesztettünk? Hogy, akkor kétszer, hiba volt az érdekeinket valójában nem szolgáló aktív részvétel, de most, harmadszor pont ez volna a helyes? Mint mondja: „a történelem helyes oldala”? Gondolja, hogy ez a belépés a becsületünkkel együtt megmentené a nemzetünket is? Vagy az utóbbi mit sem számít? Csak az előbbi? – Nem tudom! Azt állítom, Önök sem ezért léptek háborúba. Mert beléptek, és ezt Ön is tudja. Talán már nem is tartana, ha nem tették volna! – De az Önök céljai még nem teljesültek.

Önöknek elege van a németek tehetetlenségéből – és igazuk van. Elegük van a realitásérzékét és önállóságát vesztett Európa álszent hazugságaiból és teljeskörű impotenciájából. Igazuk van. Ezért Önök most egy nagyhatalmat engednek a területükre lépni, amit 1939-ben nem engedtek. Pedig tudják, egyik kutya, másik eb. Azt gondolják, hogy majd ráérnek a kitakarításukkal foglalkozni, ha megteremtik a maguk 80 milliós, 900.000 négyzetkilométeres birodalmát (ami akkora, mint Németország és Franciaország együttvéve), és biztosítják magukat az oroszokkal szemben. 

Tudják, hogy a jelen helyzetben Önökre égető szükség van. Önök arra fogadtak, hogy az amerikai célokat kihasználva dominanciát alakítanak ki a térség, sőt, egész Európa felett. Bíznak abban, hogy az önmagukba vetett hit, a múltjuk és hitük adta, Nyugaton már elfeledett lelki tartás, az általa biztosította fölény elegendő alap a sikerre. Kívánom: legyen úgy!

Mint tudja, Orbán – a háború kitöréséig Önökkel együtt –a közép-európai összefogásban látta érdekképviseletünk kulcsát. Nem az erőszakban, abban mi már nem gondolkozunk. Nem abban az útban, amit most Önök választottak. Sokkal nagyobb kockázat, de valóban, akár sokkal nagyobb nyereség is. Olyan bátorság ez, amit mi magyarok sajnos már nem tudunk felmutatni. Túl kevesen maradtunk. Hadd mentegessem magam a történelmünkkel, amiben akárhányszor kivéreztünk (minta fenti két esetben is), az csak az elfogyásunkra volt elég, az önrendelkezésünkre soha. A többieket meg csak a szél fújja.

Hadd figyelmeztessem még egy dologra: Önök még meg sem érkeztek, már most is pontosan úgy viselkednek (velünk), mint annak idején a németek: elvárják, hogy egyetértsünk és támogassunk. Nem érvelnek, támadnak. Nem meggyőznek, követelnek. Nem kérnek, fenyegetnek. Tudom, hogy ez az új kommunikációs stratégia, de ez sem nem keresztényi, sem nem baráti. Érti ugye, Nagykövet úr? – Eszköz. Úgy bánnak velünk, mint önökkel UvdL. Mint ahogy a nagyhatalmak szoktak. Pedig még nem azok, csak – már megbocsásson – nagyot álmodó csatlósaik. És higgye el, Nagykövet úr, ebben részemről semmi keserűség nincsen. Megértem.

Mi is álmodtunk olykor nagyot! Sőt ma is: önrendelkezésről, szubszidiaritásról és a békés egymás mellett élés művészetéről. Mert mi már nem hiszünk az erőszakban. Nekünk nem jött be: mindig jött egy nagyobb. Tatár, török. Orosz. Nem én találtam ki, hogy az erőszak  erőszakot szül. És hogy itt megszületett, az oroszokat ellenségünkké tettük, ahogy az oroszok minket, az sajnos igaz. Nagykövet Úr, se egy Teleki, se más nem volt, aki megállította volna! Milyen kár! Ugye? És nem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy ebben benne volt az Önök keze is. Biztos, hogy nem lett volna hasznosabb a kooperáció?

Hogy aztán ezt Önök egyezették-e a magyar, vagy bármelyik közép-európai miniszterelnökkel, nem tudom. Hogy nemet mondott-e, azt sem. Hogy ez megindokolható és megbocsátható-e, nem tudom. De ez a zavaros, lapos, nagyhangú és igazságtalanságba hajló nyomulás… sem nem meggyőző, sem nem hiteles. Mégis remélem, hogy terveik beválnak, mert hiszem, hogy nekünk senkivel sem lehet jobb, mint Önökkel. 

Mert mi létezünk egy helyen, egy időben, nem mások. S akkor ugyan ki más értene meg bennünket? Amint azt egy honfitársa írta: „Magyarország és Lengyelország két örökéletű tölgy, melyek külön törzset növesztettek, de gyökereik a föld alatt messze futva összekapcsolódtak és láthatatlanul egybefonódtak. Ezért egyiknek léte és erőteljessége a másik életének és egészségének feltétele.” Kérem, ezt sose felejtse el!

Bízom a megfontoltságukban, a felkészültségükben és az alaposságukban. Hogy nem vezetik meg magukat, mint – látom – a „fiatalokat”. Az Önök érdekei most sem a mások érdekei, de ha hibáznak, mind belehalhatunk. Nem csak Önök, de mi is, és mindenki! A gyermekeink is. Az önéi is. Az én értékítéletem szerint ez a legrosszabb verzió.

Tisztelt Nagykövet Úr! Remélem egy mezei magyar állampolgár bocsánatkérése tud olyan fontos lenni az Ön számára, mint Böröndi úr melléfogása! Mert bár diplomáciai súlyunk közel sem azonos, csakis mi, állampolgárok vagyunk képesek korszakról korszakra fenntartani a közös emlékezetet, a szimpátiát és a barátságot, még ha Önök, politikusok ezt olykor pillanatnyi érdekük szerint meg is próbálják szétszakítani!

Tisztelettel: egy magyar állampolgár,

Micskó András