Nyitókép: mondo.ba
Novak Djokovics – utalva a Koszovóban eluralkodott zavargásokra – egy kamera objektívére rajzolta üzenetét: „Koszovó Szerbia szíve”. Alája pedig: „állítástok meg az erőszakot!”
Az újságírók azonnal megkérdezték, hogy mivégre az „üzenet”, Így válaszolt: “Koszovó a bölcsőnk, az erődítményünk, az országunk számára legfontosabb dolgok központja. Sok oka van annak, hogy miért írtam a kamerára. Szerbként természetesen nagyon fáj látnom, ami Koszovóban történik, és hogy a népünket tulajdonképpen kiűzték az önkormányzati hivatalokból, úgyhogy legalább ennyit megtehettem.” Igen. legalább ennyit megtehetett. Még.
„Amikor az emberi jogok védelméről szóló üzenetet közvetítenek, amelyek egyetemes értékek mentén összehozzák az embereket, a sportolók szabadon kifejezhetik a nézeteiket. De ebben az esetben ez egy nagyon is mozgalmár, politikai üzenet volt”
– vélekedett helytelenítőleg Djokovics üzenetéről Amelie Oudea-Castera francia sportminiszter.
Figyeljünk fel a szócskára: „de”! “…ami az ukránokkal történik, az annyira fájdalmas és nehéz” – fogalmazott ugyanő korábban együttérzően, hogy megmagyarázza azt a kizárólag az européer sportemberek számára fenntartott magatartást, amit Marta Kostyuk ukrán teniszezőnő gyakorolt, aki meccsük végén nem volt hajlandó kezet fogni belorusz ellenfelével.
Már nem példakép?
Novak Djokovics egyébként rangjához méltóan vette a Roland Garros első és második fordulójának akadályát. A első ellenfél neve: Kovacevic. A következő fordulóban pedig Fucsoviccsal találkozott. A sors fintora, és Közép-Európa hányatott sorsának tükre. Vélhetően mindhárman szerb származásúak, mégis: egy szerb, egy amerikai és egy magyar…
Novak Djokovics két évtized óra a tenisz meghatározó személyisége. Beutazta a világot, több nyelven beszél, rendkívüli teherbírása, elszántsága és kitartása példaszerű. Ha ma bárki a teniszvilág csúcsairól álmodik, elkerülhetetlen, hogy elsajátítsa azokat az ismereteket, módszereket és erényeket, amikkel Djokovics elérte és megtartotta ezt a színvonalat. Sok kezdő fiatal példaképe – volt tegnapig. A rövid, objektívre rajzolt üzenetig.
Djokovicsról ugyanis ezzel kiderült, hogy nem úriember, csak annak tetteti magát. Hiányoznak belőle a sportolói erények, valójában álnokul becsapja rajongóit. Nem tud lépést tartani a korral, elefánt a porcelánboltban, begyöpösödött, önző és antiszociális. S bár képtelen magától eligazodni az ellenséges propaganda csapdái között, mégis veszi a bátorságot, hogy maga fogalmazza meg gondolatait, és nem egyeztet arról sem, hogy mely mondatok számíthatnak az európai mainstream támogatására, és melyek nem. Novak Djokovics büszke az őseire, származására, országa történelmére, holott nem ukrán – csak egy szerb.
Mert kíváncsi volnék, hogy a francia sportminiszter miféle véleményt fogalmazott volna meg, ha ezt hallja: „A Donbasz a bölcsőnk, az erődítményünk, az országunk számára legfontosabb dolgok központja… Ukránként természetesen nagyon fáj látnom, ami a Donbaszban történik, és hogy a népünket tulajdonképpen kiűzték [onnan]…
Az egyenlőség nem egyformán érvényes
Az ellentmondás abból ered, hogy az Európai Unióban úgy tűnik, egyetemes értékek mentén, az embereket összehozó, az emberi jogok védelméről szóló üzenetet közvetíteni csak meghatározott nemzetek tagjainak szabad. Úgy tűnik, az egyenlőség és az egyetemes jogok nem mindenkire egyformán érvényesek. Mint a miniszterasszony fogalmaz: „Amikor az emberi jogok védelméről szóló üzenetet közvetítenek… a sportolók szabadon kifejezhetik a nézeteiket. Ergo, máskor NEM.
A jelenség ismerős a társadalom azon egyre fogyatkozó részének, akik koruknál fogva már képesek voltak a gondolkodásra a rendszerváltás előtti időszakban is. Hogy az milyen volt? Jól meg kellett gondolni, hol és mit mond az ember, ha nem akart bajt. A kommunista vélemény hangoztatásáért dicséret járt, a kételkedésért retorzió.
A véleményét meggondolatlanul megfogalmazók gyakran még akkor is bajba kerültek, ha azt hitték, bízhatnak hallgatóságukban. Az emberek egymást jelentették fel vélt, vagy valós előnyökért. Sokszor a ma annyira elharapózott gyűlöletből. Megfenyegették, ellehetetlenítették, megverték, bebörtönözték őket. Ma, az Európai Parlament uralkodásának idején, ezek az emlékek tolulnak föl. Olyan emlékek, amikről – úgy hittük – végleg megfeledkezhetünk. Amiktől felfordul a gyomrunk. Mert mintha újra hiba volna a lelkiismeretre hallgatni, és a Voltaire-nek tulajdonított szavakra támaszkodni: „nem értek egyet azzal, amit mondasz, de életem végéig harcolni fogok azért, hogy mondhasd.”
Ismét vannak bűnös emberek, nemzetek
Ma ismét vannak bűnös emberek és bűnös nemzetek, akiket a kollektív bűnösség elve, de inkább elvtelensége sújt. Egy olyan közösségben, ami – mint a kommunisták – büszke az elveire és ragaszkodik róluk szóló ideológiájához. Mi, magyarok, jól emlékszünk a megaláztatásra, a verésekre, a kitelepítésekre azokkal szemben, akiknek semmi bűne nem volt, csak hogy magyar volt az édesanyjuk. Úgy látszik, ismét ide jutottunk. Pedig ugyan hányan akartak azok közül a magyarok közül háborúba menni? Emlékeznek az erőszakkal frontra vitt ukránok tiltakozására?
Djokovics sem lehet büszke az őseire, az ő nemzeti érzései nem helyeselhetők: az övé nem “jó nacionalizmus”. Talán már akkor sem volt jó, amikor az ősei még az albánokkal együtt haltak meg a törökök szablyái alatt… Djokovics csak egy szerb. Elszomorító, hogy elég volt 30 év, hogy magunktól idáig jussunk! Még szerencse, hogy Amelie Oudea-Castera egyelőre csak odáig ment, hogy világossá tegye: Djokovics álláspontja helytelen. Olyan, mint a jó párttitkár: jóindulatú. Mielőtt ütne, megpróbálja jó útra téríteni az eltévelyedettet. Hát, itt tartunk.
És én azt mondom, a jóindulattal élni kell, mert ha nem figyelünk Orbán Viktorrá változunk! Gondolkodjon el, Ön is, Djokovics úr! Egy esély! Egy. Ha még egyszer hibázik, úgy néz ki, mennie kell a levesbe.
Micskó András
Megosztás:
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.
