Kedves Húgó!
Régóta készülök rá, hogy válaszoljak neked, de a nyár elején rengeteg tennivalóm akadt, így nem jutott percnyi időm, hogy megjegyzéseidre reagáljak. Most viszont szakad az eső, elmaradt a tervezett programom, így végre hozzáfoghatok a levélíráshoz.
Kedves Húgó, úgy tűnik, harcos nyelvőr lehetsz, mert a komáromi öregdiákok nagytalálkozójáról írt cikkem kapcsán elég határozottan felszólítasz bennünket a magyar nyelv ápolására. De hogy pontos legyek, inkább idézem kommentedet.
„Szlovmagyarok” mit jelent a „matúraoklevél”??? Írjanak már végre csak magyarul!!!”
Először is azt nem értem Húgó, hogy kit nevezel szlovmagyaroknak, de a szövegből arra következtetek, hogy bennünket. Másodszor pedig azt nem értem, hogy mi a gondod a matúraoklevél szóval. Szerinted az első része szlovákul van? Akárhogy is fájlalom, meg kell mondanom Húgó, tévedtél. Mert a matúra latin eredetű szó, de ha nekem nem hiszel, nézzél csak utána az idegen szavak szótárában. Emellett a magyar nyelv értelmező szótárát is érdemes fellapoznod. Ott ezt olvashatod:
matúra főnév (iskolai, régies)
Érettségi vizsga. Matúrára készül, és ahelyett, hogy elbújna, mint szorgalmas diákhoz illik,..hát itt kuksol… (Móricz Zsigmond)
Na, látod, Húgó, már Móricz is használta a matúra szót, akkor mi kivetni való van ebben? Tudod, a magyar nyelv tele van jövevényszavakkal, így latin eredetű szavakkal is, amelyek köznyelvi szintre emelkedtek. Mondjad, mindig felháborodsz, ha azt szót hallod, hogy patika, pirula, páciens?
És ha már így a nyelvészkedés felé kanyarodtunk, az előbbieket kiegészítem még azzal, hogy a szláv nyelvekből is rengeteg szót vettünk át. De a matúrát nem! Ez a szlovák nyelvben is a jövevényszavak csoportjába tartozik; ha lenne az „érettségi bizonyítványnak” szlovák megfelelője, akkor ez valahogy így hangzana: „vysvedčenie zrelosti”.
A témánál maradva még azt is elárulom neked kedves Húgó, hogy a Komáromi Magyar Gimnázium Öregdiákjainak és Tanárainak Baráti Köre az emléklap mintázatát, szövegét, amellyel évente a kerek évfordulós öregdiákokat megtisztelik, a magyarországi Bencés Diákszövetség emléklapja alapján készítették el. És akkor most ők is ”szlovmagyarok” ?
De fátylat reá, nem veszem rossz néven a megjegyzésedet Húgó, hiszen nem foglalkozhat mindenki tudományos nyelvészettel! Csak azt nem értem, miért bonyolódsz akkor ilyen témába?
Persze van más is, ami engem sokkal mélyebben érint. Egy másik kommented kapcsán olyan érzésem támadt, mintha egyenesen kitiltanál bennünket Magyarország területéről. Mintha mi, határon túliak mindannyian nemkívánatos személyek lennénk. Persona non grata.
Egyik cikkem alatt, melyben hasznos információkat próbálok nyújtani a budapesti metróállomások akadálymentes megközelítéséről, a következő megjegyzést olvastam:
„Hát, tanulhatnának a Pozsonyi metróállomások akadálymentességéből !!!”
Hát, én biz’isten nem értelek, Húgó! Bizonyára te is tudod, hogy nincs Pozsonyban metró! Meg aztán ha volna is, miért menjünk Pozsonyba, ha éppen Budapesten van tennivalónk? Hiszen utazhat oda japán is, arab is, bárki ember fia, csak éppen a határon túli magyar ne menjen, akit ezer szállal köt oda atyja-fia vére?! Pozsonyban metrózzunk inkább? Végtelen szomorú dolog ebbe belegondolni, Húgó!
Tán nem hiszed, de összetartozásunk nem csupán egyik vagy másik kormány kitalációja! Ez a valóság! Mert igenis, szétszakítottak bennünket! A határ menti településeken szinte minden családnak megvan a saját története. Elég, ha a sajátomat mesélem el dióhéjban?
Apám és anyám Győr városában ismerkedett össze, úgy 1944-ben, ahová apámat a felvidéki Bátorkesziről sorozták be MAGYAR katonának. Mert akkor Magyarország voltunk. Házasság lett összemelegedésük vége, anyám idejött férjhez, a felvidéki magyar faluba, de kis idő múlva azt vették észre, hogy már Csehszlovákiában élnek.
Anyám csehszlovák, majd szlovák állampolgár lett, de élete végéig összesen két rövid mondatot tanult meg az államnyelven: Dobrý deň, meg Ďakujem pekne.
Ami végtelenül szomorú, nagyon ritkán jutott haza a szülőföldjére, még édesanyja temetésére sem tudott elmenni, mert korlátozott és körülményes volt a határátkelés.
Hat testvére maradt a jelenlegi Magyarország területén.
Ennélfogva Húgó, én 24 elsőfokú unokatestvérhez jutottam, akik Sopronban és környékén, Budapesten és környékén éltek, élnek.
Mondjad csak Húgó, ha őket szeretném meglátogatni, mert hát mi tényleg egy vérből valók vagyunk, akkor ezt hogyan tudom megtenni a nem létező pozsonyi metró igénybevételével? Szerinted nem abszurd?
Várom a válaszodat, hátha van valami kolosszális ötleted!
De mielőtt írnál, tanácsolom, hogy olvass. Nagyon sokat olvass, Húgó!
Üdvözlettel
Mária
Megosztás:
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.
