Micskó András: Európa Gázában pusztul el

Nyitókép: Al Jazeera

Az események, amik szombat óta Izraelben történnek, egyszerre ijesztőek és szomorúak. Főképp azért, mert nem először és várhatóan nem is utoljára robbannak ki harcok zsidók és palesztinok között. A harc alapvetően a területért folyik, országért, szuverenitásért. A zsidók joggal érezhetik magukénak ezt a helyet, hiszen mindig éltek itt, ha nem is mindig nagy számban. Sőt, ha valahol, akkor itt mindig éltek. Nem csoda, hogy régi-új államukat nem az Antarktiszon kiáltották ki.

A palesztinok meg úgy gondolják, pont akkora joguk van az országhoz mint a zsidóknak – mint eddig, mint mindig! Kinek van igaza? Mindenkinek!

   

Gondoljuk csak el, hogy a román történészek ma is milyen fontosnak tartják bebizonyítani, hogy ők már a földtörténet kezdetén, egészen Bacteroida Magna Dacae-koruktól Transsylvaniában éltek. Miért? Mert úgy vélik, ez kétségbevonhatatlan érv a terület mai birtoklásának alátámasztására. Vagy gondoljuk el, milyen meglepettek lennének szlovák testvéreink, ha – lerövidítve az 1800 évet – egyszer csak odaköltöznénk Braslavespurchba [Pozsony], ami „mindig is” az övék volt!

Henry Kissinger a Hamász terrortámadásáról: „Súlyos hiba volt ennyi teljesen más kultúrájú, vallású és felfogású embert beengedni” Európába

A szombaton történtekre azonban a Közel-Keleten 3000 éve dúló háború, a kompromisszumok teljes hiánya, a mindenkori megállapodások be nem tartása sem lehet magyarázat. Arra, hogy miért és miként lehet ártatlan emberek százait hidegvérrel lemészárolni.

Hidegvérrel? Ez nem hidegvér! Csecsemőket lefejezni, bölcsőjükbe lőni… Gyerekeket és nőket megkínozni. Halottakon táncolni! Nem hidegvér. Gyalázat. Ha a Hamasz ettől szeretne szimpatikus lenni, az nagyon nehéz lesz. Még akkor is, ha sokak szemében ma is Izrael a betolakodó.

Ez a brutalitás nem jó ómen a harcok mederben tartására, és az átgondolt tárgyalásokat is lehetetlenné teszi. Támogatható-e valaki, aki az ölésért lelkesedik? Az izraeli állampolgárokon kívül a legtöbb halott filippínó és nepáli. Mert ott éltek, pénzt kerestek, amit hazaküldtek, mint Európa nagyvárosainak arab tüntetői. Ők kinek ártottak? Mi célból kellett megölni őket?

Szakértők állítják, hogy a támadást hihetetlen alapossággal és eddig elképzelhetetlenül teljes titoktartás mellett alakították ki és indították meg. Azt is mondják, hogy az egész mögött a síita Irán áll, ami nemhogy részt venne – vagy csak vett volna? – az ábrahámi békefolyamatban, hanem épp ellenkezőleg, Izrael kérlelhetetlen ellensége. Ráadásul Irán támogatja háborújában Oroszországot, sőt, okkal vagy ok nélkül, nem tudja lemosni magáról a saját atomfegyver-fejlesztés gyanúját sem. Irán tehát az ellenség, ami a múlt szombati támadást megindító Hamasz mellett (Gáza, Izrael déli része) az északról szomszédos Dél-Libanonban állomásozó Hezbollah első számú támogatója is.

Szakértők állítják, Izraelt elaltatta az ünnep, a hétvége, az ebből adódó szabadságok. Mondják, megrendült a 75 éves hit a meglephetetlenségben. Mondják, a Moszad kudarca. Mégis, 36 óra alatt 350 000 tartalékos jelentkezett szolgálatra, s ez, az állandó 130 000 létszám mellett akkora haderő, amit talán az ukrán front egyik oldalán sem tudnak felmutatni a felek! Egy tízmilliós országban! Szerdára egységkormány alakult Beni Ganc részvételével és Yair Lapid támogatásával. Tanulhatnánk tőlük! Abból, hogy van az a helyzet, amikor nem kell tüntetni, és a kormányt szidni. Hol van csak egy ország Európában, amelyik e két dolog bármelyikére képes volna? – Nincs. Sajnos, mi sem! Egyesek egymásért még arra sem képesek, hogy elmenjenek választani. Szitkozódni, gúnyolódni, azt igen. Micsoda szomorúság!

Izrael megköszönte a segítséget, a felajánlásokat, az imákat és az együttérzést. Isaac Herzog államfő meg bírta köszönni a segítséget, ami abban a rövidke időben tulajdonképpen csak az együttérzés kifejezésében nyilvánult meg. Az emberben azonnal felötlik Ukrajna végtelen arroganciája, és a különbség. Miért, hogy előbbit érezzük magunkhoz közelebb?

„We are fighting human animals” – mondta hétfőn Yoav Gallant védelmi miniszter. Emberi vadállatokkal harcolunk. Hátborzongató mondat! Tudjuk, a háború velejárója az elállatiasodás, ezért is van minden keresztény a béke mellett, legalább is, aki tanult a történelemből. És a nem keresztények is, akiknek lelke, gyermeke, s ezzel felelősségtudata van – a többiek véleménye meg semmi relevanciával nem bír a jövő tekintetében. Abban ők nem fognak létezni. Ezért rettenetes az ukrajnai háború is. A háború, ahol csak az ölésre van program, az emberré válásra nincs, és ha Vietnamra gondolunk, talán nem is lehet. Milyen vezetők azok, akik nem gondolnak erre? Tudjuk, hogy nincs a Közel-Keleten senki, akinek ne volnának sebei és veszteségei, de a meggyilkolni mindenkit, a második világégés óta már soha többé nem lehet közösségi cél, érvényes parancs, legitim kötelezés. Még magánemberként sem, de közösségként soha! Főképp pedig akkor nem, ha békét akarunk, s nem terrort.

Így nem lehet cél Gáza megsemmisítése sem. A zsidók nem ölhetnek meg százezerszám embereket. Pont ők nem. A Hard Power, a totális ostrom, amit az IDF (Izraeli Védelmi Erők [hadsereg]) és az ISA (Izraeli Biztonsági Ügynökség) tervez, nemcsak palesztinok, hanem zsidók biztos halálát is jelenti, ami csak tovább rontja a helyzetet – ha egyáltalán lehetséges azt még tovább rontani. Tudjuk, az áramszünet, a víz- és élelmiszerhiány sem hoz eredményt. Ez csak soft power európaiak ellen volna hatásos, akik két nap után az anyjukat is elárulnák egy meleg zuhanyért. Akik meghalnak: most palesztin civilek lesznek. Anyák és gyerekek. Épp a terroristák tartanak majd ki legtovább, feneketlen gyűlöletükben.

Azonban kétségtelen, hogy a palesztinok támadása, amire oly büszkék, biztosította, hogy a közeljövőben, de talán a világ végéig se legyen palesztin állam soha. Legalább is Gázában és Ciszjordániában ne. Ha van köztük, aki képes tiszta gondolatokra, megsiratja házát, és – mint a zsidók a Bar-Kochba felkelés után – elindulnak a diaszpórába, úgy 1800 évre.

Ki lehetett, aki erre rávette ezeket az elkeseredett embereket? Ki érhette ezt el, velük és náluk? (És ki üthetett ezzel rajtunk is, megint?) Mert politikai aktorok legnagyobb félelme az, hogy a gázai harcok közepette az északi határ mellett gyülekező izraeli katonaság szembe találja magát a Hezbollah katonai erejével, és megnyílik a második front, miközben Irán csendes támogatóból akár aktív ellenféllé léphet elő. És bár kétségtelen a szembenállás (a síita) Irán és gyakorlatilag az arab világ összes többi (szunnita) része között, de korántsem biztos, hogy egy ilyen helyzetben az arabok nem sorakoznak fel majd mind a palesztinok mögé.

Ezzel a Trump (s nem a demokrata Obama!) alatt kezdődött, és 1948 óta sosem látott Ábrahámi enyhülés a semmibe foszlik. Újra. A sors fintora: ebben a helyzetben ismét az oroszokra nézünk: Szergej Lavrov Hossein Amir-Abdollahian iráni külügyminiszterrel, Putin Erdogannal tárgyal. Úgy tűnik, Ukrajna ide vagy oda, ők döntenek háború és béke kérdésében. Közben az amerikaiak fenyegetőznek, ez maradt az egyetlen eszközük. Az oroszok szerválnak, az amerikaiak az asszisztot adják. Mi már eljátszottuk az összes labdánkat. Várjuk, hogyan döntenek majd felettünk, rólunk, miközben Európa utcáin megrészegült tömegek ünneplik az erőszakot.

Talán ez is a cél. Az egyszerű szemlélő még egy téglát lát a már szinte körénk magasodó falban: Irak (2003 USA), Líbia (francia), Szíria (török-USA-orosz), az „arab tavasz” (2011), Afganisztán (2021 USA), Ukrajna (orosz, 2022) majd Szudán, Mali, Guinea és Niger (2021-23, francia) Nagorno-Karabah (USA) – és most Izrael, Libanon és ki tudja… Mind-mind Európa körül, amikor a kontinens fogatlan oroszlánjai már bömbölni is csak akkor mernek, amikor a Nagy Testvér elordítja magát. Ez ma a szabályokon alapuló világrend. Harapni már csak álmukban képesek.

A közkedvelt zsidó szakértő, aki letette a tollat és fegyvert fogott, üzent:

„Magyarországnak tanulnia kell Izrael megpróbáltatásaiból. A nagy gondolatok és a nagy szavak nem érnek semmit. Katona kell, minél több, fegyver és jó vitézi rezolúció [elhatározás].”

Ez menthet meg bennünket!

Kis Történelmi Gyorstalpaló

 

A vérengzés okaira rávilágít a Közel-Kelet történelmének végtelen bonyolultsága. A zsidók igen régen élnek (éltek) a mai Izrael területén. Amit talán nem, az az, hogy a palesztinok is. Ugyanis a palesztinokat legalábbis névleg nem alaptalan a filiszteusokkal azonosítani, ami már biztos sokaknak ismerős. Azóta sok víz lefolyt a Jordánon, a zsidók szentélyük Kr. u. 70-ben történt (római) lerombolása, majd az elveszített harmadik (római) háború (Kr. u. 135) után jórészt elvándoroltak a területről – a filiszteusok meg ott maradva beolvadtak a helyiek közé.

 

Ám a zsidók a szétszórattatásban 1800 év alatt sem szórattak szét (van mit tanulnunk tőlük!), nem utolsó sorban egyedi vallásuknak és az Istenükbe vetett hitüknek köszönhetően, amit ajánlok minden keresztény figyelmébe, a hitetleneknek meg gondjuk a bajuk. Így, 1948-ban, amikor a gyarmatosításnak az első világháború után kitalált nagyszerű új formája, az úgynevezett „brit mandátum” megszűnt, részben a terület sorság övező bizonytalanság, az évszázad eleje óta egyre intenzívebb zsidó beköltözés, de legfőképp az épp csak „befejeződött” holocaust megsemmisítő tapasztalata után, zsidó barátaink elérkezettnek látták az időt független országuk megalapítására, na hol? Hát a régi Izrael-Palesztina-Júdea területén.

 

A helyi lakosság, a „palesztinok” – származásuktól függetlenül – a terület általános történetének alávetve 1300 éven át muszlim-oszmán fennhatóság alatt álltak, ami átformálta életüket, vallásukat és gondolkodásukat. Izrael kikiáltását hazájuktól való megfosztásként élték meg, bár sosem voltak függetlenek. A konfliktus kibontakozásának láttán egyre inkább elkívánkozó britek az ENSZ szoknyája mögé bújtak, ahol, mint a világháború győztesei (s ebből kifolyólag mint amerikai kesztyűbáb), határozatot fogadtattak el. A híres kétállami határozatot, hogy akkor ugye lesz zsidó állam meg palesztin is!

 

Ezt úgy találták ki, hogy az idevágó gyakorlatra hagyatkoztak, miszerint egy-egy város több államnak is fővárosa, ugyanabban az időben! Például, hogy Berlin Franciaországé is, meg Párizs Németországé – ja, nem… Nem, bocsánat! Ilyenre egyetlen példa sincs! De az angolok ott az ENSZ-ben ezt igen jól kitalálták. Hihetjük-e, hogy elsősorban is Clement Attlee, Harry S. Truman, Vincent Auriol, Joszif Sztálin és Csang Kaj-sek uraknak, akik mindahányan ott bólogattak akkor, tudomása sem volt arról, hogy a zsidók és a palesztinok nincsenek igazán jóban? Ugye nem?

 

A helyzet 1948 óta sokat változott, és nem a palesztinok javára. 1948. május 14-én a zsidó állam Izrael néven kinyilvánította függetlenségét. A Palesztin állam számára felajánlott területek ma már csak a Gázai övezetre és Ciszjordániára korlátozódnak, másról nincs szó.

Micskó András