Micskó András: Elmaradt a kultúrtörténeti szenzáció. Presser Gábor és Szörényi Levente közös fellépése csalódást okozott

Nyitókép: Szollár Zsófi / Index

Kultúrtörténeti szenzáció: Együtt állt a közönség elé Presser Gábor és Szörényi Levente – olvastam az Indexen Vig György fenti bannerrel hozott cikkét, melyet ha nem olvasok el,  sosem változott volna szöveggé bennem az élmény, amit ez a „fellépés” okozott. Szörényit és Pressert oly messze sodorta egymástól az elmúlt 60 év, amennyire csak közös műfajuk határai ezt egyáltalán lehetségessé tették. 

Oly messze, hogy nyilván emiatt nem szerepeltek együtt soha azelőtt. Ebben a fénytörésben megbocsátható bűnnek tűnt, hogy az esemény moderátora a dédelgetett progresszív sztár, Veiszer Alinda lesz, sőt, ájultunk el ott mi nézők, hogy akkor három tálentum egy színpadon, hiszen mégis csak övé volna a siker: két ősbölény egy színpadon!

Emberi mélységek távlatai

   

Ne tessenek csodálkozni hát, hogy én is a nézők közt ültem. Vig Györggyel együtt – mégis egy másik előadáson. Mert én is szenzációra készültem, azt gondolva, amit a cím sugall: hogy a két „világítótorony” estje a kérdések és lehetőségek oly sokaságát ébreszti a szemlélőben – mindenekelőtt pedig a kérdezőben –, amik nemcsak kultúrtörténeti, de társadalmi-, közéleti-, művészeti-, sőt, emberi mélységek távlatait nyitják a közös megélés tükre előtt. Nem így történt!

A nézőtéren senki 40 alatt nem volt, mindenki személyesen emlékezett tehát a felemelő vagy szívszorító viharokra, amit megjelent kedvenceinknek köszönhettünk, ki-ki a maga fiatal korában. A kb. 300 egybegyűlt hálája és szeretete tapintható volt, még a késés miatti tapsban is, Veiszer azonban képtelen volt katalizálni ezt a rokonszenvet, és megfelelve moderátori minőségének, és közel hozni egymáshoz szereplőket és nézőt. Sem itt a beszélgetés elején –, sem a továbbiakban.

A szereplők és a nézők is sterilen távoztak

Igen, mindazt megtudhattunk, ami Vig cikkében olvasható – de semmi érdekeset. Az elhangzottak mind ismertek voltak, többször hallott, és az érdeklődők számára a vendégek életírásaiban olvashatók. Veiszer „mit gondolsz, ki volt az?” játéka is csak azoknak lehetett érdekes, akik nemcsak nem olvasták rajongásuk tárgyait, de soha nem is követték őket még a hírekben sem, ilyen pedig – mint említettem – nem ült a teremben. Így aztán a szereplők éppoly sterilen távoztak, mint a nézők. Ahogy jöttek, érintetlenül.

A kérdések nem tartottak sehonnan sehova, hacsak nem teljesítmény a hogy-keződöttől a mik-a-terveidig jutni – de ezt egy nyolcéves iskolarádiós is összerakja, még ha talán nem is meri letegezni legendás vendégeit. Teljesítménye alapján erre Veiszernek sem lett volna joga. Amint Vig írja, „eldőlt… az egykori beatnikek nem fognak összeveszni ezen az estén. Ezért a polarizált jelenből érkező közönség érezhetően hálás volt.” Nem tudom, így volt-e, de bennem egészen biztosan nem ez játszódott le, és az „érezhető hálát” sem sodorta felém a terem levegője. E sorokat olvasva inkább ez a vélemény inkább tűnik szerecsenmosdatásnak, ha ez egy Veiszerrel egyáltalán lehetséges. Értem én, hogy senki nem hangoskodott vagy elégedetlenkedett. Nem is ezért mentünk. A jelenlévők mindenekelőtt tisztelettel viszonyultak ikonjaikhoz, s nem kritikával.

Alinda semmitmondó impotenciája

Arra azonban nem fogadnék, hogy senkit nem érdekelt volna egyikük vagy másikuk álláspontja, sőt arra sem, hogy érveik összemérése meghaladta volna a hallgatóság képességeit. Sőt, felteszem, az övékét sem. Szörényi és Presser akkor sem vesztek volna össze, ha megjelenítik akár eltérő véleményüket, és tesznek egy kísérletet valami közös felület, egy belső, vagy globális gondolati konszenzus irányába. Persze lehet, hogy ez nagy elvárás még két ilyen zenei talentumtól is, főképp, hogy az erre hivatott(?) közéleti szereplők is képtelen erre (világszerte).

Arra azonban fogadnék, hogy a közönség legalább annyira díjazott volna egy ilyen irányú erőfeszítést, mint ezt a semmitmondó impotenciát, amibe a magát újságírónak tituláló műsorvezető fordította az estet. Mert épp az ilyen, köztiszteletben álló fellépőknek és a hozzájuk hasonló példaképeknek kell megpróbálnia békességet teremteni – amire a lényeget takargató V-betűsöknek nemhogy a képessége, de a szellemi tőkéje sincs.

Világítótornyok találkozása

Nem tudjuk persze, miért történt így, tehát azt sem, nem ez a színtelen-szagtalan anekdotázás volt-e a feltétele az egy asztalhoz ültetésnek, de ez – legfeljebb – a vendégeket menti – ha egyáltalán. A moderátort semmiképp: ő le is mondhatott volna a tervről. Hogy egyeztettek, vagy megegyeztek-e, hogy semmi lényegest nem érintenek, hogy úgy töltenek el másfél órát egymással, hogy mindazokról a tapasztalatokról, eszenciákról, következtetésekről vagy legalább gondolatokról megtudhattunk volna bármit, ami ebben a két nagyszerű emberben nyolc évtized alatt megfogalmazódott, nem tudjuk.

De az ember világítótornyok találkozására ezért megy el! Azért, hogy rá is vetüljön valami a fényből, ami egy-egy ilyen életút és teljesítmény létrejötte során két értelmes emberben felcsillan. Hogy megtudjuk, mit gondolnak a jelen világról és arról, miért lett ilyen; hogy mit tehetnek ők és mit kell tennünk nekünk, hogy jobb legyen; hogy megtudjuk, hol és mit hibáztunk el. Mert igazán jó dolog a népszerűség, és jobb a szeretetben fürdőzni, mint a közönséget megosztani. De a kor, a hírnév és a tapasztalat kötelez. A népszerűség felelősséggel jár. A példaképek felelősségével, ami ezen az estén olyan távol maradt ettől a rendezvénytől, mint amilyen távol ez a két nagyszerű zenész áll egymástól.

Nincs olyan sem a megjelentek között, akiben a legcsekélyebb kétely merülne fel, hogy Presser Gábor vagy Szörényi Levente ne érdemelné meg, amit tőlünk, a közönségtől kapott. Ilyen „deficit” esetükben soha nem keletkezett és már nem is keletkezhet. De Veiszer esetében ezt nem mondhatjuk el. És nem az az este billenti ki a negatív tartományból. 

Micskó András