Interjú

“A szlovákiai magyaroknak nincs parlamenti képviselete és félő, hogy még nagyobb számban fognak szlovák pártokra voksolni” – Interjú (III. rész)

A legnagyobb hatása a FIDESZ vidékpolitikájának kiterjesztésének van.

Nyitókép: 3szek.ro

 

Bárdi Nándor történésszel, kisebbségkutatóval készült interjúnk  első részében Trianonról a második részben pedig az azt követő időszak nemzetpolitikai összefüggéseiről beszélgettünk.

 

A vele készült interjúnk harmadik részében az alábbi kérdésekre kerestük a választ:

 

Mi határozza meg, hogy miként alakul az adott közösség sorsa?

Az önálló közvélemény-kutatás hiányának vannak politikai következményei?

Mennyire volt egyértelmű a revízió várása?

A diaszpóra, mennyiben tér el az 1956-os, vagy más migrációs csoportoktól?

Mit kezdjünk a határon túli nyelvváltozatokkal?

Mit mond ki a határtalanítás programja?

A kisebbségi közösségek tudnak küzdeni a saját önállósulásukért?

 

A többközpontú magyarságban van bizonyos fokú, helyzetből adódó különfejlődés?

 

A száz évet tekintve mindenképp, hiszen alapvetően az adott országok etnopolitikai doktrinái határozták meg, hogy az adott közösség sorsa, hogyan alakul. De ez nem azt jelenti, hogy a kisebbségek csak elszenvedői az országos folyamatoknak. Vezetői nem csak áldozatai voltak az eseményeknek, hanem a gyakori és radikális politikai-hatalmi változásokra különböző válaszokat dolgoztak ki, és ezek megvalósítása érdekében döntéseket is hoztak.

 

Azt, hogy pusztán a magyarul beszélők csoportja helyett kisebbségi magyar közösségről beszélhetünk – amely önmagát képes szlovákiai, romániai magyar kisebbségi társadalomként elképzelni – az elitek tevékenysége mellett a folyamatosan újraszerveződő etnikailag integrált magyar intézményességre vezethetjük vissza. De ez egyben azzal is jár, – és a beszélgetésben előzőleg erről volt is szó – hogy egymáshoz és Magyarországhoz képest is eltérő pályákat futnak be.

 

A mai helyzetben, amikor a VMSZ a szerbiai ellenzék demokrácia deficit miatti választási bojkottja révén mint kormányszövetséges jut poziciókhoz; amikor a KMKSZ vezetője több mint fél éve Magyarországon kénytelen az ellene folyó eljárások miatt élni; amikor a szlovákiai magyaroknak nemcsak hogy nincs parlamenti képviselete, de félő, hogy a jelenleginél is nagyobb számban fognak szlovák pártokra voksolni a magyar szavazók s ha ez eléri az 50%-ot nagyon nehéz lesz korrigálni (lásd a vajdasági viszonyokat); amikor az RMDSZ vergődik Bukarest és Budapest között és a regionális csoportjai szinte külön politikákat folytatnak, megkérdőjeleződik, hogy mennyiben önállóak még ezek a magyar politikai közösségek. Miért fontos ez? Gondoljunk bele, hogy milyen nehéz lehet ma annak a kisebbségi magyar politikusnak, aki tudja, hogy a választóinak, mondjuk 90%-a Orbán Viktort tekinti a vezetőjének. Ez azért erősen meghatározza a helyzetet.

 

Szlovákiában ezzel kapcsolatban nincs ilyen típusú ismeretem, mert a szlovákiai magyar elit nem tudott egy szociológiai tanszéket illetve megbízható közvéleménykutató intézetet létrehozni. Az önálló közvélemény-kutatás hiányának, meg is vannak a maga politikai következményei. De ezért nem Gyurgyík László vagy Lampl Zsuzsa a felelős, hanem az kialakult intézményi szerkezet, amelyben a pártpolitika mindent visz. De tényleg, gondoljunk csak Ravasz Ábel sodródó karrierjére. Vagy más vonatkozásban az „elmagányosodott“ Bukovszky Lászlóra a maga aprómunkájával és törvénytervezetével.

 

Mivel a szlovákiai magyarságot a legkevésbé érinti a kettős állampolgárság illetve relative kb. azt tudjuk, hogy a szlovákiai közvéleményhez hasonlóan viszonyult a pandémiához és a most az orosz háborús agresszió kérdésében is nagyban eltér a magyarországi lopakodó Ukrajna és nyugat felelősségét firtató érvelésektől, így egy része tovább távolodhat a NER-től. Nem beszélve arról, hogy a forint árfolyam sülyedésének a dél-szlovákiai bevásárlók nagy kedvezményezettei. Tehát még azt is érezhetik, hogy Szlovákiában jobban működnek a dolgok.

 

Tehát ha az egységes magyar nemzetben csak Kárpát-medencei magyar ügy van és nincs erdélyi, felvidéki, vajdasági, kárpátaljai, magyarországi ügy, akkor ebben mindenképp budapesti politikai lesz  a domináns. Így egyszerre folyik a kisebbségi intézmények anyagi, infrastrukturális támogatása Magyarországról, miközben a magyarságpolitika alárendelődik a budapesti geopolitikai törekvéseknek.

 

Fotó: erport.ro

 

A két világháború között ez másként lett volna? Mennyire volt egyértelmű a revízió várása?

 

Ha most előremegyünk száz évet, akkor azt kell mondanunk, hogy a magyar kisebbség körében a két világháború között nem volt olyan egyértelmű a revíziónak várása, mint ahogy ezt ma gondoljuk. A  húszas években ez még inkább ábránd volt, aztán remény, majd a harmincas években egyre inkább hit lett a revízió. Ezzel párhuzamosan  alakult ki a kisebbségi ember értékvilág-elvárás, a népszolgálat keresztényszociális eszmeisége. Ez a már emlegetett, Borsody István vagy Szvatkó Pál megfogalmazta értékrend, amely a demokrata  úriember ideához kapcsolódik, amit egyébként Márai Sándor is képviselt. Tehát  a Márai-kultusz az ilyesféle értékrend igényre is utal. De mindez kísértetiesen közel áll Bibó Istvánnak A szabadszerető ember tízparancsolatában leírt morális parancsaira.

 

1938 és 1944 között az volt a vezérideológia, hogy helyre kell állítani a magyar szupremáciát a visszacsatolt területeken, s ha a háború után újratárgyalják a határokat a magyarság megfelelő poziciókkal bírjon. Ugyanakkor ez az integráció a hétköznapokban bevéste az „anyások“ az „ejtőernyősök“ problémáját is, miközben a korabeli sajtóban ezeket a kifejezéseket hiába keressük. Az egységesítő magyar politika ellenében 1941-ben a magyar parlamentben felszólaló Pál Gábor, aki két háború között a csíki magyarság evezetője volt, épp úgy elutasításra talált, mint a harmincas évek elején ugyanott, Bleyer Jakab német nemzetiségi képviselő.  A Szent István-i nemzetiségpolitikai retorikával nem lehetett túllépni a reciprocitás (a kisebbségi kölcsönös túszhelyzetek) politikáján.

 

Magyarország másodszor is  vesztesként került ki a világégésből, aminek következtében az állampolgárainak egy részét nem tudta megvédeni az újabb kisebbségi helyzettől, illetve az atrocitásoktól, deportálásoktól, kitelepítésektől.

 

Az 1945 utáni etap a harmadik, amit a határokon túl a megmaradás és az otthonmaradás ideológiája határoz meg, hogy egyáltalán valahogy fenntartsa a közösséget az államszocializmus keretei között, és az otthonmaradást erősítse. Ez fejlődik tovább a szülőföldön való boldogulás, a saját társadalmon belül az azonosság megőrzésével megvalósított társadalmi mobilitás igény felé. Ez azonban nyelvi, intézményi, etnopolitikai üvegplafonba ütközik az alkotmányos társnemzeti emapcipáció nélkül. S itt nyit egy új fejezetet a kettős állampolgárság, mint lehetőség a magyar politikai nemzethez jogilag és mentálisan.

 

Fotó: kormany.hu

 

 

Mi mérheti ezeknek a társadalmaknak a hatékonyságát, kompetenciáját?

 

Azt mondanám, hogy leginkább két dolog.  Az, hogy a kisebbségi társadalmon belül a társadalmi mobilitását képes-e megvalósítani valaki úgy, hogy ne kelljen az azonosságtudatát feladni, illetve azt a lokalitást, amiben ő él. Van-e olyan közösségi élet, ami őt odaköti? Gyakorlatilag 1989 után a szülőföldön való boldogulás ezt célozta meg, hogy a mobilitási pályát, a társadalmi érvényesülést a saját identitásának, azonosságtudatának megtartásával együtt a saját magyar szocializációjával tudja végigvinni. Ehhez képest a 2010-es évben ez bizonyos értelemben meghasonlott. A retorika szintjén megmaradt, sőt óriási támogatások indultak meg, különösen 2014-15-től.

 

A kettős állampolgárság megnyitott egy utat. Nemcsak azt jelentette, hogy kaphatott valaki magyar útlevelet, hanem egy magyarországi emancipációt jelenthetett. Abban a kisebbségi helyzetben, vagy aszinkronban valaki élhet úgy (Erdélyben, Kárpátalján vagy Vajdaságban, hogy szinte magyar állampolgárként gondolja el magát. 1992 óta a különböző generációk magyarországi médiatérben nőnek fel. Bizonyos mértékben ennek köszönhető, hogy távol kerülnek a többségi társadalomtól, romlik a többségi nyelveknek az ismerete, egyre nagyobb problémát jelent a diákoknak a többségi nyelvek elsajátítása. Ha azt vesszük figyelembe, hogy egy határon túli magyar középiskolásnak Szlovákiában kevesebbet, de Erdélyben a középiskolás tanulási idejének 45 %-át kell eltöltenie a többségi nyelv a megtanulásával, akkor teljesen érthető stratégia az, hogy miért is tanulja ő a többségi nyelvet, és miért ne világnyelve(ke)t tanuljon.

 

Tehát ő így nem versenyképes a többségi román vagy szerb középiskolással, neki, amikor bekerül az egyetemre, mindez plusz terhet jelent. Miért vállalja ezeket a plusz terheket, amikor, ha megtanul angolul, beléphet egy olyan piacra, ahol tényleg érvényesülhet. Gyakorlatilag a kettős államplgárság mindezeket felszabadítja és ebben a magyar média térben nagyon sokan hiába Magyarország határain kívül élnek, de elkezdenek magyarországiként vagy Magyarországban gondolkodni. A szlovákiai magyarok ezen bizonyos értelemben kívül vannak, ez sokkal erősebben van jelen Erdélyben, Kárpátalján vagy a Vajdaságban mint Felvidéken.

 

Fotó: szeged.ma

 

 

Az új csoport, a diaszpóra, mennyiben tér el az 1956-os, vagy más migrációs csoportoktól?

 

Az új magyar kb. 600 ezres diaszpóra most intézményesül. Közel 100 hétvégi iskola, óriási közösségi média csoportok, sport és egyéb önszerveződések működnek. Érdekes, hogy míg a többi kelet-európai országban az egyház hihetetlenül sokat tesz a migrációs csoportért, a magyar egyházak nem nagyon foglalkoznak velük. Tehát míg a nagy 20. századi magyar migrációs hullámok az első világháború előttit leszámítva dominánsan politikai okokból indultak el, addig a kilencvenes évektől egyértelműen a külföldi munkavállalás a döntő. Ugyanakkor az internet révén kulturálisan, virtuálisan az otthoni közegben is benne maradhat, vagy hazájától távol is élhet a kis magyar világok burokjában.

 

A másik fontos jelenség a Magyarországra történő bevándorlás vagy a kettős állampolgárok esetében a lakóhelyváltoztatás.  Ma Kárpátaljáról és Vajdaságból folyamatos exodus zajlik Magyarországra.  Vajdaságban 2011-ben még 300 ezer magyarról beszéltek, most már jó, ha 150 ezer van odahaza. Jól mutatja ezt, hogy a gimnáziumokból a tanulók 80-85%-a Magyarországon tanul tovább. Aki Magyarországon tanul  tovább, arról feltételezhető, hogy a többségi szakmai nyelvet már nem sajátitja el, itt marad, vagy továbbmegy.

 

Kárpátalján a 2001-es népszámlálás szerint 154 ezren vallották magukat magyarnak. A 2017-es mikrocenzus szerint úgy vettek számba 120 ezer magyart, hogy azokba beleszámolták azokat is, akik háromhavonta egyszer hazamennek. Ha azokat leszámuljuk, 80-90 ezer marad és most a háború alatt durván 30 ezer férfi jött el. Hogy mennyi családtag követte őket, kik mentek vissza, ezt nagyon nehéz követni, mert a kárpátaljai magyarok többsége magyar állampolgár, és amikor átjött Magyarországra, akkor napokon belül el tudta intézni a munkahelyet, az egészségügyi biztosítást, az adószámot. Külön kimutatás nincs, mivel pusztán lakcímet kellett váltania. Tehát ők nem új állampolgárok, hanem  olyan magyar állampolgárok, aki Magyarországon váltottak lakcímet. Szlovákiában a migráció elsősorban a felsőoktatásban résztvevőket érinti, már középiskolából jelentős számban vesznek részt az oktatásban, és a felsőoktatásban tanuló felvidéki magyarok közel fele Magyarországon tanul tovább. Jóval kisebb ez a fajta  felsőoktatási mobilitás Romániából, de már a mesteri és doktori szinten ott is meghatározó.

 

Beszéljünk egy kicsit a szétfejlődés kényszeréről..

 

 A többközpontúságról szólva a szétfejlődés teljesen logikus, hiszen különböző államkeretek között, különböző történelmi körülmények között fejlődtek ezek a közösségek, és mind nyelvileg, mind gazdaságilag, mind társadalmilag más-más pozícióikat vettek föl az adott országon belül, így Magyarországtól is szétfejlődtek bizonyos értelemben. Erre egyfajta szakmai válasz a nyelvészek (Kontra Miklós, Lanstyák István és a TERMINI hálózat) határtalanítás programja. Ennek kulcskérdése az, hogy  mit kezdjünk a határon túli nyelvváltozatokkal? A nyelvművelők abból indulnak ki, hogy van egy standard hivatalos, irodalmi magyar nyelv, és meg kell nevelni az embereket, hogy jól és szépen beszéljenek magyarul.

 

A határontúli magyarok döntő része kétnyelvű, és óhatatlanul megjelenik a másik beszélt nyelv hatása illetve sokkal jelentősebb a tájnyelv és az archaizmusok szerepe mint az egynyelvű Magyarországon, ahol a magyar nyelv „kanonizációja“ folyik.  Mit lehet ezzel kezdeni? A határtalanítás programja épp azt mondja ki, hogy ezek a szavak, szerkezetek szinonimák lehetnek, tehát, ha azt mondjuk, hogy jogosítvány vagy hajtási, akkor nincs primátusa a Magyarországon használt jogosítványnak, hanem mind a kettő azonos.

 

Az megint más kérdés, hogy a nemzeti köztudatban ezek a tájnyelvek hogyan jelennek meg. Ha valaki Magyarországon a Moszkva tér egyik kocsmájában palócosan vagy nyírségiként beszél, azt parasztnak nézik, de hogyha székelyesen beszél,  attól azonban általában el vannak ájulva. Ez semmiben nem különbözik, ugyanolyan tájnyelvi sajátosságokathoz, csak más a presztízse.

 

De ez a határtalanítás egyben szélesebb értelemben véve is használható a többközpontú, sok közösséget, kulturális hagyományt integráló nemzetépítésben.

 

Fotó: erdely.ma

 

A kisebbségi közösségek tudnak küzdeni a saját önállósulásukért?

 

A többközpontúság Budapestről sokkal kevésbé  látszik, és a mai kormányzat nem ebben gondolkodik. Így nagy kérdés az, hogy ezek a kisebbségi közösségek meg tudnak-e küzdeni a önállóságukért. Az is nagy kérdés, hogy gyakorlatilag 2010-től kezdve  ezek a határontúli közösségek mennyire maradnak kisebbségi magyar közösségek, önálló integratív elitekkel vagy mennyiben és hogyan lesznek diaszpóra közösségek. A diszpóra közösség annyiban más, hogy ott az anyaország dönti el, kit tekint a legitim képviselőnek és kit tekint a közösség tagjának, míg a kisebbségi magyar közösség arról szól, hogy ő megválasztja a reprezentánsait és vannak fórumai a vélemények egyeztetésére, a közös érdekek képviseletére.

 

A Fidesz sem volt mindig ennyire homogén, egységes magyar nemzetben gondolkodó, hisz Németh Zsolt politikusként vagy Szarka László szakemberként, szerződéses nemzetről beszéltek, ahol az egyes régióknak külön-külön stratégiája lehet. Persze ma is az eredetileg kidolgozott Kárpát-Haza retorika mögött az van, hogy a  Budapesten elgondolt gazdasági tervekkel szemben a határon túli opciók érvényesülnek. Az megint más kérdés, hogy az adott régióknak a NER-hez közelálló oligarchái hogyan vesznek részt ebben.

 

Ebben a nemzetpolitikai barkácsolásban folyamatosan van egy oda-vissza alkujáték, hogy mit tudnak elérni a határon túli magyar vállalkozók vagy a politikai elitek a támogatáspolitikai kereteken belül. Mindez átláthatóság nélkül, párhuzamos lobbizásokkal folyik, így óhatatlanúl is kliensrendszerek alakulnak ki. Ennek a támogatáspolitikának több szintje van. Az egyik a magyar regionális nagyvállalatok terjeszkedése (MOL, OTP, Richter stb.), a másik a regionális új intézményépítés és víziók megvalósítása (intézmény és műemlék felújítások, stadion és sportberuházások, gazdaságfejlesztési egyéni támogatások).

 

De a legnagyobb hatása a FIDESZ vidékpolitikájának kiterjesztésének van. Ennek az a lényege, hogy a lokális elitek lesznek a forráselosztók, és identitásépítésbe, emlékezetkultúrába fektetnek be, így lesznek ők egy-egy kisebb régiónak a véleményvezérei, vezetői a gazdasági és önkormányzati poziciókon keresztül.

 

Mit ért ez alatt?

 

Fesztiválok, falunapok, kortárs találkozók, egyházi találkozók, emléknapok stb. támogatása tényleg a közösségi érzést és a lokalitást erősítik. Mindez az intézmények iránti bizalomhiánnyal, bizonyosságdeficitekkel küzdő kisebbségi társadalmakon belül nagyon fontos etnikai-közösségi megszólíttatást jelent. De ide tartoznak az EU támogatta testvértelepülési néhány ezer EUR-s projektek is. Közben a nagy gazdasági támogatások meg mennek a különböző nagyprojektekre, megaprojektekre, amelyek igazából nagyvállalkozói érdekeket érintenek.

 

Ez egy folyamatosan változó viszony, és 2010-től kezdve a többközpontúság működik, de ebben egyre csökken a kisebbségi elitek a szerepe. Rádaásul a kisebbségi elitektől a kormánykoaliciós viszonyok folyamatosan megkövetelték a koordinációt a hatékony interetnikus pártközi alkukhoz (kinevezések, projektek, egymást kisegítő szavazások stb.). Ehhez képest a Budapest felé fordulás azzal járt, hogy elindult a külön-külön lobbizás a Fideszen belüli személyeken, érdekcsoportokon keresztül így aztán kvázi versenyhelyzetek alakulnak ki a magyarországi forrásokért. S ebben megint a magyarországi poziciók erősödnek.

 

(folytatjuk)

 

Nagy Erika

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Eddig 3 olvasónak tetszik ez a cikk.

Kommentek

Hirdetés (X)

Kövessen minket