„Magyarország nem volt, hanem lesz“ (2)

Egy Pilvax-béli jelenet

1.

Kossuth: Nem értem a magafajta hogy nem veszi észre,

Fejünk fölött kardként függ a Nemzethalál réme.

Nemzetünké, melyet maga elpusztítni kíván,

A Habsburggal karöltve egy szebb jövőben bízván.

   

2.

Széchenyi: Tudja, hogy nem szívlelem a Habsburg-házat én sem,

De egy harcra ellenük még nincs az ország készen.

Mondja hát jó Kossuthom, mi egyebet tehetnék?

Kossuth: Akárhogy is alakul, érte harcot viselnék.

3.

Nemzetzúzás a széthúzás, mit mostanság látok,

S éjjelente kínoznak a veszedelmes álmok.

Széchenyi: Ezért kérem, kéz a kézben építsük e nemzetet,

Melyet még az Isten is küzdelemre teremtett.

4.

Nem kívánja talán csak, hogy széthulljon e nemzet?

Melyet annyi kétely no meg heves vita edzett?

Amely harcolt hősiesen századokon át,

Oroszlánként tizedelve az ellenség hadát.

5.

Kossuth: Ejnye hát, jó Széchenyi, maga oktat engem ki?

Afelől, hogy hogyan kell a nemzetünket szeretni?

Ismerem én, ne féljen, a történelmet, ahogy ön,

S tudom én, hogy a változás nemcsak úgy Magától jön

6.

Épp csak más a nézetünk és más idea enyém.

Széchenyi: Akaratlan pusztít majd, míg nem marad már remény.

Kossuth: Ugyan kérem, nem úgy van az, ahogy maga mondja,

S különben is Magyarország nem Habsburgok honja.

7.

Csakhát ugye vannak, akik nem értik ezt soha meg,

Ők azok hát, kiknek okán ez az ország tönkremegy,

Széchenyi: Ez a mondat oly kegyetlen, hős személyem elleni,

Megnézném, hogy az asztalát mennyi paktum terheli?

8.

Mert bizony én éjjel-nappal asztal felett görnyedek,

Amíg maga jó Kossuthom szép szavakkal tetszeleg.

Mily dolgokat csinálhat ön, addig, amíg dolgozom,

S több tucatnyi dokumentum terheli az asztalom?

9.

Kossuth: Ejnye hát, jó Istvánom, most mire jó e szótusa?

Higgye el, hogy nem hat meg a szentimentalizmusa.

Szépszólása elragad, de nem dőlök én be néki,

Jól csak annál jöhetne már, jóhírét ahol félti.

10.

Széchenyi: Uramisten, ön még mindig ezt a hitet védi?

Látható a kalap új, a viselője régi.

Kossuth: Szemen vérben jó Széchenyi, nem forgatom szaváért,

Megharcolni nincsen kedvem büszkesége s magáért.

11.

Crescence: Jó uraim, kértem már, hogy beszéljenek csendesen,

Nemesúrhoz méltón bizony mind a ketten kedvesen,

Fölösleges a dühükkel szitkot szórni egymásra,

A kölcsönös gyűlölet a jólétnek a romlása.

12.

Cselekedjünk férfiak hát legjobb belátás szerint,

S bátorságunkért az Isten a fejünkre békét hint,

S meglátják, hogy nem akad majd, aki rajtunk erőt vesz,

                                 Azt mondom, hogy Magyarország nem volt, hanem mosttól lesz.      

Ahogy a jelen történéseivel, úgy a múlttal kapcsolatban sem szabad tévhitekbe s álomba ringatnunk magunkat. Az acsarkodás, politikai viszályok, az egyet nem értés és a végeláthatatlan csatározás egyike sem újkeletű dolog, mind az emberiséggel egyidős, velünk fejlődött és alakult, növekedett egyre, minden korszakban komoly feszültségeket idézvén elő.

Nem szabad, hogy a nosztalgia rózsaszín szemüvegével tekintsük a múltba, régi korok hőseire s eseményeire, oly mérhetetlen dicső, sokszor hamis pátosszal ruházván fel azokat, melyek ellehetetlenítik a tisztánlátásunkat s melyek erőtlenné tesznek bennünket a jelenünk alakításával szemben.

Kossuth s Széchenyi éppen úgy vitázhattak egymással, mint ahogy azt manapság láthatjuk korunk hatalmasai közt, uralkodóink századokkal ezelőtt éppúgy hoztak tragikus és rossz döntéseket, mint vezetőink manapság, s az ellentétes pólusok és nézetek, politikai-hitbéli meggyőződések, s azok képviselői régen sajnos éppúgy gyengítették egymást, mint manapság.

A csatározás örökéletű emésztő cselekmény. Ám nem is a viszályok, s az egyet nem értés korunk tragédiája, hanem a tétlenség vad elburjánzása. Kossuthék éppúgy vitáztak, mint korunk szószólói, múlt s jelen között épp csak annyi különbséget hagyván, hogy ők ellentétes nézettel is képesek voltak építeni, új dolgokba, tervekbe, beruházásokba s álmokba fogni, míg korunk emberei teljes mértékig ellenhetetlenítik egymás működését. Ám a lehetőségek, mint sok más érték is  a világban, örökéletűek, halhatatlanok, s minden korszakban mindig más és másképpen, de módunkban áll kiaknázni őket.

A reformkorral mindösszesen Széchenyiék kora tűnt le, nem pedig a remény s lehetőségeké. Köztünk járkál ugyanis korunk új Széchenyie, Bartókja, Lisztje, Petőfie avagy éppen Kossuthja. A lehetőség adott, csak a hozzáálláson kell változtatni. Semmi sem veszett még el. A jelen helyzete sem kétségbeejtőbb, mint milyen jelenként a múltunk helyzete volt. Nemzetünket igenis fel lehet emelni, mégha lehetetlennek is tűnő vállalkozás ez. S ne csak a politikában gondolkodjunk, de az élet megannyi más területén, melyben alkottunk már s még alkothatunk nagyot, kivíva magunknak a megbecsülést, mert a kultúra s tudomány által éppúgy nőhet nemzetünk, mint két századnak előtte a Széchenyiék által…

Kerepesi Igor

Ha tetszett a cikk, csatlakozz a Körkép Facebook-rajongói oldalához, de követhetsz minket a Tumblr-en és a Twitteren is!

További ajánlott írások:

„Magyarország nem volt, hanem lesz”