Csontváry nyomában 1. – az elmúlás emlékezete

A losonci Phoenix Lutetia Polgári Társulás és Gács Község Csontváry Kosztka Tivadar halálának 100. évfordulóján, június 21-én, délután 16.30 órai kezdettel emléktábla felavatásával, majd emléktúrával állít emléket a neves festőművész és patikus életének és művészi tevékenységének.

Portálunkon írásorozaton keresztül mutatjuk be a „különc festő” életútját. Azt az életutat, kiemelten annak felvidéki részleteit, melyen keresztül Kosztka Mihály Tivadar, azaz Csontváry a kisszebeni szülőháztól számos helyszínen keresztül eljutott az iglói kinyilatkoztatás megvalósulásáig.

Bár az eddig megjelent könyvek, monográfiák Csontváry halálának időpontját június 20-ra jelzik, a Budapesti Koch Róbert kórház által vezetett kórlap bejegyzése szerint 1919. június 21-én, du. 4 órakor hunyt el.

   

66 éves korában, május 13-án szállították kórházba – gyengének érzete magát, lábai dagadtak, testsúlya május 26-án 57,90 kg volt, amely folyamatosan csökkent. A diagnózis szerint halálát szívelégtelenség, tüdőtágulás, belérhártyagyulladás okozta. A maga valóságában az életével foglalkozó monográfusok egy része szerint a hosszú nélkülözések következtében  gyakorlatilag éhen halt.

Akkori elismertségét mi sem jelzi jobban, hogy a Gyógyszerészeti Közlöny csak két évvel később, 1922 elején tette közzé halálhírét:

„Csontváry Tivadar. Csontváry (Kosztka) Tivadar, a különczségéről ösmert festőművész, mint elkésetten értesülünk, még 1919-ben nagy nyomorban elhunyt. Csaknem állandóan külföldön dolgozott; festményeit sohase bocsátotta árúba és nem kevesebb, mint 33 óriási festményt hagyott hátra. A háború előtt egy ízben gyűjteményes kiállítást rendezett műveiből Budapesten, a városligeti Iparcsarnokban. Csak kevesen tudják az elhunyt különcz festőművészről, hogy tulajdonképen gyógyszerész volt.

Szabályszerűen elvégezte a gyógyszerészi pályát, megszerezte oklevelét, sőt évekig tulajdonosa volt a Zólyommegyében levő gácsi gyógyszertárnak. A gyógyszertárt egyideig maga kezelte, majd bérbeadta s távol Keleten élt művészetének. Jeruzsálem környékén és Ázsia belsejében ősmagyarok után is kutatott. Igazi neve Kosztka Tivadar volt, a Csontváry nevet csak mint művészi nevet vette fel és használta. A filozófiával is sokat foglalkozott. Érdekes és tehetséges egyéniséget vesztettünk benne.“

Csontváry néhány évvel korábban, 1913-14-ben már közelről ismerkedett az elmúlás lehetőségével, de akkor még győzni tudott…

„Azután egy kis diferencia támadt a testemben én ti. Ázsiában kenyéren és gyümölcsön éltem s ott minden zsiradékot elvesztettem sőt még a csontjaimból a velő is elpárolgott ami az ottani forró éghajlatnak alkalmas volt. De hazakerültem – a kávéházban újból bronchitist szereztem, jól esett a hideg szobában aludni de a hideg havazász közeledtét nem bírtam elviselni, megdermedtem, mint télen a napon sütkérező légy – mert csak 45 kilós voltam, egy napon tehát megállott az órám, elhagyott az energiám Új Szent János kórházba kellett mennem, ahol az orvosok kimondták, hogy elkéstem – legfönnebb ébresztőket alkalmazhatnak  érvágás, injekció stb. s mindezeket nekem hallanom kelltt mert a szellemi képességem és a szívem még lüktetett.

Odaszólok hamarosan az ápolónőnek kérek forró borogatást a lábamra de gyorsan s amikor ez megtörtént – egész nyugodtan megmondtam az orvos uraknak, hogy meg vagyok mentve a halálnak még nincs itt az ideje. Amikor a rendelőorvos megjegyezte majd meglátják ez az ember még hosszú életű lesz. A főorvos is csak akkor lett erről meggyőződve amikor megtudta, hogy ki mert a halállal kikötni az a 45 kilós ember aki 10 napig nem mozdult nem evett – hanem kidobálta magából még az enyves részeket is, de azután naponta 20 dekával erősödött s a vegetáriusból falánk ember lett.”

Ezen kórházi kezelése idejéből maradt meg egy rövid üdvözlet. „Kosztka Tivadar barátomnak Szent János kórház Szívélyes üdvözletet küldök s mielőbbi javulást kívánok Szinyei”. A feladó Szinyei Merse Pál (1845-1920), festőművész volt, aki miután ugyanazon régióból származott, gyermekkorától ismerte/ismerhette Csonváryt. De bizonyosan találkoztak a budapesti Andrássy-úti Japán Kávéházban is, melynek művészasztalához Csontváry is eljárt. A kávéház törzsgárdájához tartozott Lechner Ödön és Herman Lipót is.

Csontváry az 1. világháborúban elveszítette a teljes vagyonát (hadikölcsönökbe fektetett 60 ezer koronát) 1919-ben a gácsi gyógyszertárát, ill. az abból származó járadékát, és kertje gyümölcseit is.

Éhezve, betegen, 1919 márciusában felkereste a Képző- és Iparművész Szakszervezetek Szövetségének elnökét, a fentebb már idézett Hermann Lipótot:

„Tudja, hogy a patikám bérbe adtam, annak jövedelméből éltem. De most, hogy is mondjam, államosították. Valami pénzre volna szükségem“

– kérte akkor ott zavarban.

„… talán nem akarta bevallani, hogy éhezik, és a kérés különben sem volt szokása. Ekkoriban még nem utaltak ki segélyt a művészeknek, de Csontváryval kivételt tettünk. Előlegeztünk neki a szakszervezeti tagsági díjból egy szerényebb összeget, ami azonban nem sokat jelentett neki, hiszen semmije sem volt“

Az első monográfusa Lehel Ferenc így emlékezett haláláról:

„A menny-ország-házába nem kellett sürgönyöznie, hogy „jövök, Tivadar angyal”, mint ezt a parlamentnek izente volna annak idején Raguzából. Az aki pályája kezdetén fölülről a sugallatot küldte volna neki, a vidéki, fiatal patikuslegénynek, úgyis tudta, hogy jön, mindent tudott. Tudta, hogy az utolsó évek alatt milyen körülmények között élt „a világ legnagyobb 32 m. (plein air) napútfestményének” alkotója. Ez csak azoknak az embereknek lett döbbenetes, akik halála után mégis bejutottak a hónapok óta sepretlen műtermébe.

Ott ült teveháton Csontváry Kosztka Mihály Tivadar, a Kelet festője, dicsőséges örületének  teljében, kifeszített mellel, géogösen, hátraszegett fejjel, összehúzott szemöldökéu, éles tekitetét az égre irányítva, az óriás Turul madárra, amely karddal karmai között vezeti be a dombokról alászálló lovas magyarokat az új hazába….

… Balról szimbolikus emberek, ördögök sürögne, jobbfelől tomboló tömeg ujjongó éljenzése az eget csapdossa, amint nem is magyarok bejövetelét, hanem a Mestret ünneplik, aki nagyobb lett „Rafaelnél“ és túlszárnyalta a világot. Minden őt ünnepli, rajongva tekint rá még a tevéje is. Anyák csecsemőiket elhozzák a nagy ünnepségre. Ami az életben nem adatott meg neki, az itt most ömlik a lába elé. És az annyit sóvárgott, fehértestű szőke leány is elhányva burnuszát önfeledten kínálja  hatalmas teljes kebleit. Ez a karton, a Csontváry apoteóusa, tébolyodott órák víziója, a hosszú fal teljes felületén volt kihúzva és felszögezve.

Szemben vele, ugyancsak szénnel silány papírra rajzolva a szeretett uralkodó, akitől sohasem kapott megívást, tehát képeslapokról lemásolva: agg Ferenc József lehajtott fővel, eltökélten ül munkasztala előtt: „Mindent megfontoltam“.

A szénrajzokon, az összegöngyölt vásznakon és a tábori ágyon kívül … csak hihetetlen garmadában halmozódó kukoricacsutkát és szilvamagot találtak”.

 Utolsó festményét (Tengerparti sétalovaglás) 1909-ben készítette el, azt követően felhagyott a festészettel. Egyrészt úgy érezte, teljesítette a küldetését, másrészt szembe kellett néznie a sikertelenséggel, hogy kortársai nem értik sem őt, sem az alkotásait.

Az ecsetet ezután tollra és ceruzára váltotta fel. Ír! Olykor világmegváltó, olykor keserű, olykor chaotikus, olykor rajongó, olykor elgondolkoztató, meditáló a történelmet és jövőt váltogató különös gondolatait néhány rendezett füzetben (Energia és művészet, A Kultúrember tévedése, A Lángész, Ki lehet és ki nem lehet zseni), előadásokon és számos jegyzetben vetette papírra, kartonra, cetlire,  újság margójára stb.

Többször nekirugaszkodott a gyermek- és ifjúkorát, az elhivatás élményét, festői útját is felidéző életrajzának, melyet eredeti írásainak és jegyzeteinek tanulmányozói és értelmezői (Gerlóczy Gedeon, Lehel Ferenc,  Németh Lajos, Mezei Ottó, Romváry Ferenc) raktak össze, s jelent meg több kiadásban. Hozzátéve rögtön, hogy azok egyike sem igazán teljes.

Az önéletrajz 1982-ben a Magvető Kiadó által kiadott Gondolkodó Magyarok sorozatban is megjelent, melyhez Szigethy Gábor írt előszót.

Idézném néhány gondolatát:

„Csontváry meghódította Napút birodalmat, elveszítette az életet. Napút birodalomból nincs visszatérés. Csontváry megpróbál még egyszer a földi létbe visszatalálni: önéletrajzot ír.

Hatvanéves elmúlt, harminc év szakadatlan munka a batyuja, barangolt Európában, Afrikában, Ázsiában, étlen-szomjan festett, álmodott. Hátán a festőládája: belülről perzselő magány. És most nincs ember, aki értené, miért indult el a megsejtett birodalomba; keresztülverekedte magát a sivatagon, túlélte a tenger háborgását, nem riadt vissza semmi földi viszontagságtól, megteremtette Napút boldog birodalmát: Tarajkát, Taorminát, Baalbeket. És egyedül didereg napfényországban.

Már nincs sok idő. Emberi életet álmodik magának, eszébe jut gyerekkora, s most még egyszer, utoljára, búcsúzóul, vigaszul, maga mögött felejtve a sivatagot, visszaérkezik gyerekkorába. Megelevenedik a múlt. Amikor a kis-szebeni piacon ő volt a fiúk vezére, verekedtek, játszottak, kicsúfolták a rongyos vándort, vadászni jártak, titkos álmaikat cserélgették.

Nem az eltűnt időt siratja. Az elveszített életet álmodja megtörténtnek. A valamikori barátságos kis-szebeni napokat, a füstös múlt ízeit, amikor hitte, lesz boldog földi élete. Látja az üstököst, amely gyermekkora egén világított. S ahogy lassan visszahull a múltba, éjfeketévé kormozódik körülötte a jelen. Még elmeséli csodálatos vállalkozásának történetét, még megmutatja, merre vezet ösvény Napút birodalomba, még elbúcsúzik azoktól, akiket szeretett.

Elbúcsúzik az emberi élettől, amit földi létében nem volt ideje megismerni.

 És eltemetkezik a jövőbe. Ott vár valamennyiünkre.“

Csontváry írja az egyik jegyzetében: „Nekem az ellen sincs kifogásom, ha a kibontakozás más úton avagy a halálom után történik meg. De most a jó Isten itt tartott munkával gazdagította a világot. Kérdés, valjon hazám ezt a munkát fogja-e értékelni és be tudja-e állítani a nagyvilág számára úgy, hogy az ezredekre szóló dicsőségét meg is tartsa. Minden intézményünk holt formát mutat mindaddig, míg a nemzeti művészet nincs demonstrálva és a külföld előtt igazolva.“

Csontváry halála után hosszú évtizedeknek kellett eltelnie ahhoz, hogy teljességet nyerjen az iglói kinyilatkoztatás tartalma. A SORS, mellyel hitvallása szerint nem lehet tréfálni megóvta azt a művészi értéket, amit megteremtett. „Alkotásai egy pillantra közel voltak a sorshoz, hogy fölszabdalva festővászonnak adják el.“ (Lehel Ferenc), de sors kegye által megmenekültek.

Puntigán József

A sorozat 2. része ITT olvasható.