Ezt mondta halálos ágyán Antall Orbánnak – megszólal a koronatanú

(…)

• Megkérdeztük, Antall József halálos ágyán tényleg politikai örökösének tette-e meg Orbán Viktort. Antall György annyit válaszol, hogy valójában csak két tanácsot adott a haldokló miniszterelnök a fiatal ellenzéki vezetőnek.
• A kormányfő folyamatosan kereste gazdasági csúcsminiszterét, de nem járt sikerrel: „Elképesztő volt, hogy a pénzügyminiszter Rabár Ferenc, a miniszterelnökségi államtitkár Matolcsy György, a nemzetközi gazdasági ügyeket felügyelő Kádár Béla és az ipari miniszter Bod Péter Ákos négyszöge mit művelt egymással.”
• „Nemcsak az MDF volt tele írókkal és költőkkel meg akadémiai értelmiségivel, hanem az SZDSZ is. Ők is pont ugyanolyan rosszul érezték magukat az új rendszerben, mint a régi MDF-es irodalmárok.”
• Minden kezdő kormányfőt meglepetésként ér, hogy a nagyhatalmak vezetői, de még akár a vezető diplomaták is milyen természetességgel kérnek előnyöket saját országuk nagyvállalatainak.
• Antall György ott volt, amikor 1991 augusztusában George H. W. Bush amerikai elnök felhívta Antall Józsefet és a véleményét kérte a moszkvai puccsról: a miniszterelnök válaszának komoly következménye volt a balti államok függetlenségére.  

(…)

A legendák szerint édesapja minden fontos politikai kérdést megbeszélt önnel.

   

Sok mindent, maradjunk ennyiben. Már nem emlékszem, milyen üggyel kapcsolatban írta, hogy „valóságos és belső titkos tanácsosnak”. A papír ma is megvan, bekeretezve.

(…)

A magyarok 1989-90 sorsdöntő éveiben tálcán kapták a szabadságot, önrendelkezést, nemzeti függetlenséget, nem küzdöttek érte, viszont nyakukba zuhant a szocialista tervgazdaság által négy évtized alatt felhalmozott csődtömeg is. Az Ellenzéki Kerekasztal pártjai mögött 1989 sorsdöntő nyarán igen kevés népi támogatás volt. Csehszlovákiában Kelet-Európa legostobább rendszerét hatalmas tüntetések, a bársonyos forradalom tömegei söpörték el.

Nálunk nem volt forradalom, se bársonyos, se más, és tömegmozgalom is csak az első szabadon választott kormány ellen lépett fel – ez volt a taxisblokád. Apámnak talán az volt a legnagyobb csalódása, hogy a megkapott szabadság mennyire nem szabadította fel az alkotó energiákat.

(…)

Apám azt gondolta: az állam vezetőjének az a feladata, hogy felemelje azokat, akiknek kevesebb jutott, s ne leszálljon hozzájuk. A modern politikában ez teljesen máshogy van.

(…)

Ha egyáltalán valami pozitívum fel szokott vetődni az Antall-kormányról, az a politikai riválisok emberi viszonya. Például a legenda szerint utolsó telefonbeszélgetésükön édesapja Orbán Viktort tette meg politikai örökösének.

Ott álltam akkor édesapám kórházi ágya mellett, pontosan tudom, mi hangzott el azon a beszélgetésen. Azt mondta neki: „ne felejtsd el, miért harcoltunk”, tudniillik az Ellenzéki Kerekasztal idején, illetve Orbán Viktor lelkére kötötte, hogy vigyázzon a pártjára. Körülbelül ez volt a két üzenet.

(…)

Édesapja tehát komoly politikai-gazdasági aknák fogadták a kormányra kerüléskor. Mi lepte meg a legjobban?

Az, hogy mennyire üres a kassza, s mennyivel rosszabb a helyzet, mint amit a Németh-kormány beismert.

Erre minden hivatalba lépő miniszterelnök panaszkodni szokott.

Tudom, de az akkori gazdasági helyzet történelmi léptékben mérve is katasztrofális volt. Nemcsak kolosszális adósságteher nyomott minket, hanem konkrétan üres volt az államkasza. Anekdotikusnak tűnhet, de jól jellemzi a helyzetet, hogy a Művelődési Minisztérium szinte egész éves költségvetési támogatását a kormányváltás előtti utolsó két hónapban Glatz Ferenc kiszervezte egy alapítványba, majd beült annak az élére. Békesi László meg nem volt hajlandó a pénzügyminisztériumi átadás-átvételt lebonyolítani Rabár Ferenccel, akivel az egész közgazdász-elit megtagadta az együttműködést, nem tekintették maguk közül valónak. A helyzetet súlyosbították az új kormányon belüli rivalizálások: elképesztő volt, hogy Rabár, a miniszterelnökségi államtitkár Matolcsy György, a nemzetközi gazdasági ügyeket felügyelő Kádár Béla és az ipari miniszter Bod Péter Ákos négyszöge mit művelt egymással. Apám folyamatosan azt kereste, ki tudja levezényelni – körülbelül csúcsminiszterként, mint a magyar Ludwig Erhard – a gazdasági rendszerváltozást. Nem találta meg.

A pénzhiány mellett mi jelentett még csalódást?

Legnagyobb szomorúsággal Göncz Árpád illojalitása töltötte el, aki a régi jó személyes viszonyuk ellenére nyíltan ellene politizált. Apám borzasztóan tradicionalista volt a személyes viszonyokban. Nagyon szeretett volna egy „korona nélküli királyságot” működtetni, ahol a nemzet egységét megtestesítő köztársasági elnököt az állami megbecsülés minden attribútuma körbeveszi, díszszemlével és a többivel, s aki nem vesz részt a pártpolitikai küzdelmekben. Göncz Árpád erre nem volt hajlandó, ő a plebejus arcot adta elő, s nagyon hamar az ellenzék vezérének szerepét kezdte játszani. Az elnököt nagyon szoros harapófogóba tartották az akkori SZDSZ-es vezetők, minden sajtókérdésben ott ült nála Haraszti Miklós és Magyar Bálint. Megtörtént, hogy a médiaügyben megállapodtak valamiben, s mivel mindketten parlamenti irodájukban voltak, apám Kajdi Józsefet rögtön el is küldte az aláírnivalókkal. S mialatt a papírok megtették azt a kétszáz métert a parlament északi és déli vége között, Göncz meggondolta magát és mégsem írt alá. 1992-től pedig a SZDSZ-t már a szocialisták váltották fel az államfő udvartartásában, Horn Gyula rendszeresen vizitelt Göncz Árpádnál.

(…)

A milliméterre megtervezett politikai kommunikáció világából visszatekintve szinte hihetetlen, de a miniszterelnökön egyszerre látszódott a gyötrődés, a tenni akarás és a titáni küzdelem, hogy megőrizze cselekvőképességét betegsége idején is.

Naivitásnak tűnhet, de én még mindig mélyen elkötelezett demokrata vagyok, s azt gondolom, hogy az egyes választópolgárok lehetnek csalódást keltően tájékozatlanok, ám a „nép”, a választók összessége többnyire az eszükre annyira büszke értelmiségieknél sokkal bölcsebb. A nagyapám mondogatta, hogy igazi nagy hülyeséget csak nagyon tanult ember tud mondani. A személy hitelességét, az önazonosságot a választók egy jó része mindig megsejti és értékeli. A nagyon megcsinált politikai szereplők pedig előbb-utóbb lelepleződnek. Apám a kommunikációs tanácsadók réme volt, s rögtön elhajtotta őket, amikor bele akartak szólni az öltözködésébe és azt magyarázták, a televíziós szereplésekhez ne vegyen fel csíkos inget csíkos nyakkendővel. Még a televíziós korszak előtti idők embere volt; Tölgyessy írta róla a nekrológjában, hogy 19. századi politikus. Ez egy nagyon fontos megállapítás volt: ő a reformkorral, Széchenyivel elinduló magyar politikusi hagyomány legutolsó képviselője, a 19. század nagyjainak késői visszfénye. Ez a történet véget ért.

Akkor tehát ne is nagyon keresgéljünk örököst a mai politikusok között…

Ne keressünk, mert a politika alapjaiban változott meg.

(…)

Válasz Online: Ezt mondta halálos ágyán Antall Orbánnak