George Friedman: Moszkva azt hitte, az orosz tankok puszta látványa megtöri az ukránokat

Oroszország Ukrajna elleni inváziójának oka egyértelmű: Moszkva stratégiai mélységet akart. Oroszország azonban azóta sem ért el semmit. A katonasága többször visszavonult, ami önmagában nem váratlan jelenség. A visszavonulások a háború részét képezik, a körültekintő parancsnokok előre látják az eseményeket, reagálnak rájuk. (…).

Oroszország a kezdetektől azt feltételezte, hogy elsöprő erővel léphet fel egy sokkal kisebb hadsereggel szemben. Azt várta, hogy az ukrán hadsereg felbomlik, és így nem tud nagy ellenállást tanúsítani. Moszkva úgy gondolta, Ukrajna is ezt hiszi.

Nem az a fő probléma, hogy a Kreml tévedett. Az alapvető probléma az, hogy Vlagyimir Putyintól kiindulva egészen a lánc végéig tartó parancsnoki struktúra képtelen volt megtörni az ukránok hitét. (…)

Mindeközben Oroszország nem számított arra a hatalmas mennyiségű támogatásra és fegyverre, amit az Egyesült Államok küldött Ukrajnának. (…)

   

De az oroszok nagyon hatékonyan folytattak pszichológiai hadviselést, mit a harc kulcsfontosságú dimenzióját, és – ésszerű határokig – részt vettek az Egyesült Államok belső harcaiban a megosztottság megteremtése érdekében.

Moszkva úgy látta, hogy ha az USA látja Ukrajna bukását és az orosz haderő megjelenne a NATO keleti határánál, az egy újabb hidegháborús korszak receptje lehetne. Úgy hitte, hogy Washington ugyan lépni akarna, de túl megosztott lenne ehhez.

Ezek a kudarcok a háború kezdetén nyilvánvalóvá váltak. Oroszország három páncélos alakulatot vetett be, hogy megtörje az ukrán ellenállást, amelyről úgy gondolta, hogy sokkal gyengébb és elszigetelt az amerikai segítségtől.  Egyik feltételezés sem bizonyult igaznak. Az oroszokat saját logisztikai problémáik és az amerikai Javelin páncéltörők tartóztatták fel. Az orosz tankok lefagytak, vagy alig haladtak előre, az ukránok felbátorodásával az orosz kénytelenek voltak átértékelni ellenfelüket.

Csakhogy most úgy tűnik, hogy úgy változtattak taktikájukon, hogy nem változtattak ellenfelükről alkotott véleményükön. Noha összevonták erőiket Donbaszban, hogy hosszú harcokat vívjanak a terület ellenőrzéséért, nem jutatt el Nyugat-Ukrajnába. Egyszerűen visszavonultak a saját határuk felé.

Ez döntő pillanat volt Oroszország számára. Nyilvánvalóvá vált, hogy az ukránok jelentős és összefüggő harci erőt képviselnek és hogy az Egyesült Államok nem fogja korlátozni az Ukrajnának szánt támogatás mértékét. Mindeközben mind a taktika, mind a stratégiai hírszerzés feltérképezte az orosz haderőt és előre jelezte az orosz lépéseket. Így az ukrán erők képesek voltak megtámadni az orosz erőket a legsebezhetőbb pontokon, vagy épp visszavonultak, amikor az orosz offenzíva túl erősnek tűnt.

Ezen a ponton az oroszoknak át kellett volna értékelniük a siker valószínűségét. A támadó hadműveletek csak korlátozott sikerrel jártak. Az ukrán haderő túllépte az orosz haderőt, és fegyelmezetten harcolt, miközben az USA biztosította az utánpótlást és hírszerzést. Oroszországnak elegendő ereje volt, hogy fenyegesse a Nyugatot, és ezt fel kellett volna használnia a béketárgyalások kieszközlésére. (…)

Tekintettel a magabiztosságra, amellyel a kezdeti támadást indították, a békekötés elképzelhetetlen volt. A rengeteg halott, és a politikusok nagyívű beszédei miatt az egész egy nagy csalásnak tűnt volna. Puityin arra törekedett, hogy a háborút orosz invázióból egy Oroszország elleni amerikai invázióvá változtassa. Nukleáris háborúval fenyegetőzött, ezreket mozgósított, akiket talán a tél végére kiképeznek – vagy talán soha.

A háború legnehezebb része az, amikor győzelem nélkül kell befejezni. Az Egyesült Államok ezt Vietnamban szenvedte meg. Néha a könnyűnek tűnő háborúkat a legnehezebb megvívni, és mindig a legnehezebb beismerni a kudarcot. (…)

Furcsa dolog ez a fajta hit. A valóság határain belül a hit elengedhetetlen a háború megvívásához. Azt a háború a legnehezebb megvívni, amelyben a parancsnok úgy gondolja, hogy a győzelem adott. Amikor Oroszország megkezdte a háborút, úgy gondolta, hogy az orosz tankok puszta látványa szétszórja az ukrán hadsereget.

Moszkva minden azóta bekövetkező kedvezőtlen fordulatot háborús balszerencsének minősített, ahelyett, hogy a nevén nevezte volna a problémát: egy elbizakodottan kezdett háborúban most szembesül az ellenség erejének valóságával.

Az aggodalom eredményt hozhat. A tagadás a vágyvezérelt gondolkodás előszobája. Egy háborúban a folyamatos tagadás halálos is lehet.

Putyin a felelős a kudarcért, mert ő az elnök. De a vezérkar és a titkosszolgálat is osztozik vele ebben. Ami Ukrajnában történt, az a vezetés rendszerszintű bomlása, amely egy rosszul felmért háborúba vezette az országot, miközben ragaszkodik ahhoz, hogy a győzelem itt van a sarkon. Az ilyen háborúk általában „politikai halállal” végződnek. A vietnami háború véget vetett Lyndon B. Johnson elnökségének, a második világháború pedig a német és a japán rezsimnek. Mindegyik abban reménykedett, hogy már jön a nagy áttörés. De ez sosem történt meg.

A fő kérdés most az, miből gondolja Oroszország, hogy a következő héten győzhet, miközben hét hónapja nem tudott győzni? Akad válasz ezekre a kérdésekre, de az orosz politikusok egyelőre másokat hibáztatnak a kudarcért A béketeremtés könnyűnek hangzik azok számára, akik még nem kezdtek háborút.

Geopolitical Futures, What Is Russia Thinking??