Gyimesi György Trianonról: Mi itt tudjuk, hogy összetartozunk

Nyitókép: Facebook/Gyimesi György (a kép illusztráció)

Tisztelt Emlékező Közönség! Kedves Barátaim!

Azért vagyunk itt, hogy az összetartozás érzését elevenítsük meg magunkban. Méltán kérdezhetnénk, hogy miért van szükség ehhez kimozdulni otthonról? Miért szükséges ezt nyilvánosan tenni? Nem azért, mert illik, hanem mert jól esik. Ma országszerte, és az egész Kárpát-medencében a magyar történelem egy fájdalmas időszakára emlékezünk, a Trianoni béke-diktátum 103. évfordulójára. Ahogy a táncoló gyermekeket, ahogy az éneklő fiatalokat vagy akár a mi emlékező közösségünk nagy számát láthatjuk, azt kell, hogy mondjam, jelenlétünk ad az egésznek értelmet, hitet. Bizonyság arra, hogy elegen vagyunk, bizonyosság, hogy elegen érezzük fontosnak a magyarságunkat, a kultúránkat, az értékrendünket, a jövőnket.

Voltak időszakok, amikor nem volt rá politikai akarat, hogy Trianonra emlékezzünk. Vagy netán még most is vannak?! Vannak helyzetek, amikor vörösposztó kimondani – igen, így itt Európa szívében a Trianon traumáját. Abban az Európában, amely szolidáris, értékőrző és értékteremtő. Abban az Európában, ahol a szexuális kisebbségek érdekeit még mindig jobban értik meg, mint az őshonos nemzeti kisebbségek érdekeit. Egyszerűen jobban sikerül. A tekintetet inkább lesütik, és mindig akad olyan melódia, amelytől nem lehet jól kihallani, hogy Európa szívében él egy nemzet, amely darabjaira lett szabdalva.

   

A „békekötés” idején egyetlen ellenséges katona sem állt a Monarchia területén, sőt katonai értelemben sem „veszített” egyetlen hadszíntéren sem. Az akkori Magyarország a színmagyar népesség 1/3-át, a területének 2/3-át veszítette el. A Trianoni béke megkötésekor a győztes hatalmak képtelenek voltak az akkor igazságosnak mondott béke érdekében önmérsékletet tanúsítani. Az ember a szülőföldjén élte napjait, és az egyik napról a másikra egy másik ország állampolgára lett. Egy más nyelv, más kultúra önmeghatározásának részévé vált. Mikor szlovák barátaim kérdeznek erről, azt szoktam mondani, hogy képzeljék el, hogy Túrócszentmárton hirtelen Lengyelország részévé válna, és anélkül, hogy erről kérdezték volna, kezdje el otthonosan érezni magát a lengyel hivatalos nyelv, kultúra, okmányok és feliratok között. Mindezt felkészületlenül, megkérdezés nélkül. Hát, persze, hogy veszteség! Aki ezt nem annak éli meg, még nem készült fel, hogy szembenézzen ezzel a közös történelmi traumával. Míg nem szembesülünk a fájdalommal, az igazságtalansággal, nem is számolhatunk le az azzal járó megtörtséggel. És egy megtört nép még nem nyerte vissza az erejét, az önértékelését!

Ma itt állunk, és azt látjuk, hogy nagyon sokan vagyunk. Az, hogy egyenesen nézünk szembe a történelmi tényekkel, leltárt készítünk a balsorsból, ki merjük, és már ki tudjuk mondani, hogy Trianon következtében az akkori Magyarország ezer év alatt kialakult gazdasági egységét teljesen szétverték, önálló működésre képtelen, így improduktív darabokra szabdalták. Azzal is szembenéztünk, hogy ez évtizedekkel vetette vissza elsősorban a magyar, de egész biztosan a környező népek gazdasági lehetőségeit is. És már azt is átlátjuk, hogy a célt ezzel nemcsak gazdasági- de politikai értelemben is elérték: egy máig ható évszázadra ellenséggé tették a Kárpát-medence népeit, biztosítva saját érdekeik érvényesülését.

Barátaim, azt kell, hogy mondjam, hogy soha nem látott erejében a közösségünk. Tudjuk, mi van mögöttünk, azt is tudjuk, hogy az nem volt fenékig tejfel, de azt a hitet érzem a közösségünkben, hogy a magyar nemzet fohásza meghallgatatott, és már valóban megbűnhődte e nép a múltat és jövendőt. Érettek és készek vagyunk, hogy saját értékeinkkel tisztába kerülve, azok védelmére keljünk! Elkötelezettek vagyunk, hogy a nagyszüleink hagyományait ne váltsák fel újkori csillámfényes szokások, amelyeket még Brüsszelben is most tanulgatnak szorgalmasan. Tisztában vagyunk önmagunkkal, és azzal is, mi bennünket eddig meghatározott, amihez nem igazán kell külső segítség sem gender-aktivistáktól, sem más tudományosan magyarázott ideológia által. Nem mellesleg elég tanultak és nyitottak vagyunk ahhoz is, hogy felismerjük, a mi értékrendünk évszázadokon keresztül elég tartós volt ahhoz, hogy generációk nőjenek fel egy kiegyensúlyozott világlátásban.

Mindenünk megvan ahhoz, hogy egy jobb jövőt álmodjunk és építsünk magunknak, és erre legalább annyi lehetőségünk van, mint liberális barátainknak, akik egy másik kotta alapján építenek egy másik jövőt. Mi viszont itt tudjuk, hogy összetartozunk. Nem csak addig, míg nem teljesül egy-egy grandiózusnak látszó terv, hanem eredendően, erőltetett ideológia nélkül. Azt is tudjuk, hogy ez az összetartozás egy életigenlő és keresztényi jó-szándékból gyökerezik. A Jóisten tartson meg mindnyájunkat hitünkben, és adjon erőt egy értékes jövő építéséhez!

Gyimesi György