Otto von Bismarck: II. Vilmos császárt “hirtelen haragúnak” és háborús uszítónak tartotta

Nyitókép: wikipedia, Hamburg – Bismarck-Stiftung

Amikor a fiatal [német] császár, II. Vilmos az agg [Otto von] Bismarck kikényszerített lemondását elfogadta, csak kevés német siratta meg a leköszönő kancellárt. A nemzetközi megfigyelők ellenben teljesen más véleményen voltak.

Ha az ember a lemondás napjait követően a munkások széles rétegének véleményét kérdezte volna, azt hallotta volna, hogy egy korbácsot suhogtató megcsontosodott rabszolgahajcsár került végre a történelem szemétdombjára. A katolikusoknak is volt elég okuk, hogy inkább ne mondjanak semmi jót róla. És ami a nacionalistákat illeti – nos ahhoz, hogy Bismarck távozására könnyekben törjenek ki, az egykori kancellár túl kevés érdeklődést mutatott a gyarmatszerzés iránt. Így azt mondhatjuk, hogy Otto von Bismarck (1815-1898) 1890. március 18-án bekövetkezett lemondása sok német számára egyáltalán nem adott okot a bánatra, sőt: sokuk még hálás is volt a fiatalos császári Fenségnek, II. Vilmosnak.

Azonban már itt az első problémába ütközünk, mihelyt annak az embernek a [történelmi] megítélésére tekintünk, aki háborúk sorával előkészítette és lerakta a modern német nemzetállam 1871-es alapjait. Mert bármilyen nagy is volt a Német Birodalom szerte a megkönnyebbülés […], Európán úrrá lett az aggódás, hogy a németek hogyan kezelik majd [megnövekedett] katonai befolyásukat.

   

[…]

Ugyanis amíg Bismarck hatalmon volt, az ember tudta, hogy Európában nagy valószínűséggel nem lesz több háború – végtére is Bismarck a diplomácia játékát mesteri tudássá fejlesztette, amikor kijelentette: Mi németek “a világon csak Istent féljük, semmi mást”, majd rögtön hozzá is fűzte – “és épp ez az istenfélés az, ami megtanít minket a béke szeretetére és ápolására”.

A kortársak szemlélete […] arra utal, hogy Bismarcknak egy különösen modern államférfinak kellett lennie, legalábbis ha az adott kort modernek tekintjük. […] Hogy milyen nehéz is értékelni a kancellár munkásságát, az már ahhoz az emberhez való viszonyában is megmutatkozik, aki őt [Bismarckot] a tisztségéből kiszorította: II. Vilmos császárnak és kancellárjának ugyanis csak egy közös nevezője volt – méghozzá Henry Poole londoni szabó [aki mindkettőjük ruhatáráért volt felelős, megj.].

Még mielőtt végleg távozott volna a politikából, Bismarck az akkor régens Vilmost “hirtelen haragú, forrófejű” embernek nevezte, aki nem tud csendben maradni és főleg nagyon fogékony a hízelgésre; valamint akinél fennáll a veszély, hogy Németországot adott esetben egy háborúba taszíthatja. Kétségtelen, hogy Bismarcknak ezzel az értékeléssel teljesen igaza volt. Már ezért sem meglepő, hogy Otto von Bismarck tisztelete az 1918-as vereség után olyan méreteket öltött, hogy az már a kultikus szintet súrolta. Történészek, mint Gerhard Ritter [1888-1967], még az 1950-es években is úgy írt Bismarckról, mint egy emberről, aki a németeknek biztonságot és szabadságot hozott […].

A balliberálisok viszont a mai napig úgy tekintenek rá, mint háborús uszítóra és […] elnyomóra, aki a békére csak eszközként tekintett, hogy azzal a Birodalom erejét biztosítsa. Valószínűleg mindkét oldalnak igaza van, és téved is egyben. Otto von Bismarck személye olyannyira ellentmondásos volt, mint senki másé a konzervatív táborból.

Amiben azonban mindenki egyetérthet, ha [Bismarck] írásait és beszédeit olvassa, hogy Ő a stílus mestere volt. Ezt nem csak a fenti istenfélés-idézet bizonyítja, hanem inkább azok a szavak, amelyek fájdalmasan tudatosítják az emberben, hogy a német politika mely ékes lehetőségei kallódtak el az 1933 után elkövetett bűntettek következtében. Bismarcknak már csak ezért is maradnia kell a köztudatban.

welt.de – Er hielt Kaiser Wilhelm II. für einen „Brausekopf“ und Kriegstreiber

Fordította: Orbán Gábor, MA