Révész Máriusz: Hazugság, rendőrség, bosszú – összeverésem története

Az én történetemet sokan ismerhetik. 2006 október 23-án feleségemmel és két kicsi, féléves és kétéves fiammal mentünk ki a megemlékezésre. Az Örs vezér tértől metróval mentünk. Az ünnepség végén nem akartunk a metrón nyomorogni, ezért gyalog indultunk a Keleti irányába. Már elhagytuk a Blaha Lujza teret, amikor édesanyám felhívott, hogy figyelmeztetés nélkül könnygázgránáttal elkezdték lőni őket. Megbeszéltük, hogy feleségem hazaviszi a gyerekeket, én pedig azonnal visszafordultam. Az Urániánál találkoztam a szüleimmel és a gimnáziumi osztálytársaik családjaival, akik elmondásuk szerint rendkívül feldúltak voltak attól, hogy lőni kezdték őket. Ekkor

Az öcsém elkísért egy darabig, de szerencsére volt annyi esze, hogy a rendőrsorfalhoz már ne jöjjön oda. A káoszban szem elöl tévesztett, és sokáig a családom nem tudta, hogy mi történt velem. Én sem tudtam, mert a veréstől amnéziás lettem. Később, amikor biztonsági őrök összeszedtek a Dohány utcában, állítólag beszéltek velem telefonon, de zavart voltam, és a néhány mondattal azelőtt elhangzottakra sem emlékeztem.

   

A kórházban sem tudtam elmondani mi történt velem, teljes emlékezetkiesésem volt. Nem csak a verés és az azt követő időszak esett ki, de az előtte lévő események is elvesztek az emlékezetemből. Más dolog az amnéziáról tanulni, és más dolog átélni, hogy akármennyire próbálkozom visszaemlékezni, de nem jut eszembe semmi. Fontos lenne, de semmi! A családtagjaim, ismerőseim elmondásából, és a bírósági meghallgatások alapján sikerült összerakni, hogy mi is történt velem aznap.

A helyzetet bonyolította, hogy a rendőrség letagadta, hogy ők vertek meg. Sőt, olyan dezinformációkat terjesztettek, hogy engem árpádsávos zászlókat lengető huligánok vertek össze. Ez eleinte igen dühítő volt. Szemtanú nem volt, én nem emlékeztem semmire, a rendőrség pedig tagadott és hazudott.

Az egyik parlamenti bizottsági meghallgatáson Bene László akkori országos rendőrfőkapitány azt állította, hogy észlelve a sérülésemet, a rendőrök hívtak hozzám mentőt. Hazudott. Ezt nem is tudom, hogy képzelte, hiszen a mentőkhöz befutó telefonokat rögzítik. Egy Dohány utcai épület biztonsági őrei hívták hozzám a mentőket, a rendőrség összevert, és magamra hagyott.

Ekkor készültek az ismertté vált fotók is, amikor a könyvesbolt előtt állok vérző fejjel. Ezt egy külföldi fotóriporter készítette, aki egyáltalán nem tudta, kit fényképezett le. Vele személyesen is beszéltem, és neki volt egy nagyon érdekes mondata. Azt mondta, hogy ő már nagyon sok országban látott, fényképezett hasonlót, amikor elszabadultak az indulatok, fel is sorolt többet, de ő olyat, mint ami Magyarországon volt, még nem látott sehol. Azt mondta, nem tud példát arra, hogy órákon keresztül ilyen durva összecsapások folyjanak, és közben ne törjenek be egyetlen üzletbe se, ne vigyenek el a boltokból semmit.

Volt egy pillanat, amikor reménytelennek tűnt bebizonyítani azt, hogy engem rendőrök vertek meg. A segítség fentről érkezett. Kiderült, hogy a szemközti ház negyedik emeletéről, egy ismerősöm lakásából, egy angol bácsi videót készített. Az öcsém megtalálta az urat és megszerezte a videót, majd másodszori megnézésre felfedezte azt a részt, ahol alig észrevehetően, de felismerhetően, próbálok feltápászkodni a sorfal mögött.

Mi annak a valószínűsége, hogy a szemközti ház emeletéről készül egy videofelvétel? Mi a valószínűsége, hogy pont egy ismerősöm lakásából, és hogy ezen a felvételen, pont rajta vagyok? És mi a valószínűsége, hogy erről a videóról értesülünk? Gyakorlatilag semmi, nulla.

A videó alapján be lehetett azonosítani egy nagydarab rendőrt, aki egyetlenként rövid ujjas felszerelésben volt aznap, és kiderült, hogy volt egy másik rendőr, aki jelentést írt rólam. Ezzel a két rendőrrel szemben vádat emeltek, és hosszú ideig jártunk együtt bíróságra. Nyilvánvalóan tudták, hogy kik vertek meg engem, az is lehet, hogy egyikük benne is volt, de mégsem vallottak kollégáikra. Amit részben megértek, 40 órán át voltak szolgálatban, közösen szenvedtek, amikor kockakövekkel, molotov-koktéllal dobálták őket. Mivel számomra nem okoztak maradandó sérülést, és korrekt módon bocsánatot kértek, ezért elfogadtam, és az ügy lezárásaként családjukkal meghívtam őket a Parlamentbe.

Velem mindez úgy történt, hogy országgyűlési képviselő voltam, sokkal nagyobb közfigyelem irányult rám. Nagyon sokan voltak, akik sokkal rosszabbul jártak, mint én. Rengeteg embert összevertek, voltak, akiknek összekötözve eltörték az ujját, voltak jó páran, akiket fejbe lőttek, és néhány szerencsétlen áldozatnak kilőtték a szemét.  A magyar jogállam ezekben a napokban felfüggesztésre került, tárgyalás nélkül, bizonyítékok nélkül, első fokon futószalagon ítéltek el embereket. A zárkában konzervnyitó nélkül adtak konzervet ebédre, akik összepisilték magukat, vagy véresre verték őket, több napig nem tisztálkodhattak.

Amikor később találkoztam vele, alig ismertem meg, kendőben volt, az arca eltorzult a műtéttől, de ami a legborzasztóbb volt, alig tudott járni. Csorba Attila többé nem tudott normális életet élni, és néhány évvel később öngyilkos lett.

Hogyan juthattunk idáig?