Tőrbecsalt jövő 3.

Az utóbbi időben egyre többször kerülnek reflektorfénybe a „civilek” és az ún. civil kezdeményezések. Eléggé körvonalazatlan csoportosulásról van szó, hiszen soha senki nem fogalmazta meg azokat a szempontokat, amelyek alapján egyértelműen eldönthető: kik tartoznak ide és kik nem. A szlovákiai magyar közéletben persze nem ismeretlenek a „civil”, tehát a nem hivatalos, önkéntes alapon működő, a politikától független (?) kezdeményezések és szerveződések.

Kövesd a Körképet a Facebookon!

Gondoljunk csak pl. a különböző kulturális és művészeti tevékenységet folytató együttesekre, közművelődési és nyugdíjas klubokra, érdekképviseleti szervezetekre, és persze a spontán módon kialakult kisebb-nagyobb közösségeket is ide sorolhatjuk, amelyeket lelkes emberek hoznak létre és működtetnek. A felsorolás persze nem teljes, és vannak olyan területek, ahol a civilek és a politikusok gyakran „összefutnak” és ilyenkor bizony nagyon érdekes helyzetek adódnak.

Nos, a következőkben éppen az ilyen, a politikusokat is motiválni szándékozó civilkezdeményezésekről szeretnék elmondani néhány észrevételt.

Amikor a felvidéki magyar politizálásban bekövetkezett a nagy „szkizma” és ezzel jelentősen meggyengült a kisebbségi magyarság politikai érdekképviselete, azok az értelmiségiek, akik korábban gyakran egymással vitatkozva „harcoltak” a maguk igazáért, felismerték ennek a sajnálatos fejleménynek a negatív következményeit és életre hívták a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalát. Amelynek van néhány markáns „arca”, de ők inkább a tolmács vagy a „szóvivő” szerepére vállalkoznak, amikor a Kerekasztal időnként közzéteszi – vélhetően többek által egyeztetett – állásfoglalásait. A szerveződés egyfajta ernyőszervezetként próbál működni és időnként összejöveteleket kezdeményez a tagszervezetek részvételével, hogy fontosnak tartott társadalmi és közéleti kérdéseket vitasson meg, helyzetfelmérést végezzen és ajánlásokat tegyen. Mindez csak részben érinti a tagszervezetek konkrét munkáját, hiszen az nagyon sokrétű, aligha lehetne valamilyen egységes alapszabályban rögzíteni.

De éppen ez a sokoldalúság lehet a kerékkötője is az egységes fellépésnek, a következetes érdekegyeztetésnek. Mert lássuk be, sok szervezet valójában azért jött létre, mert a kisebbségi társadalom nem tudta kiépíteni a saját intézményrendszerét, amelynek az anyagi forrásait – ahogy a többségi nemzet esetében ez többnyire magától értetődő – igazából az államnak kellene biztosítania. Ehelyett arra kényszerülnek, hogy különböző pályázatok útján, lobbizással, vagy éppen a politikusokkal, a politikai pártokkal való „kokettálással” próbálják meg előteremteni a szükséges anyagiakat.

A politika ennek tudatában van és esetenként kisebb-nagyobb gesztusokat téve igyekszik lekötelezni a „civileket”, akik többnyire személyes kapcsolataik, vagy bizonyos politikai elvek iránti rokonszenvük alapján keresik és találják meg a nekik megfelelő „pénzosztót”. Amikor az MKP 1998–2006 között kormányzó erőként vett részt az ügyek igazgatásában, sokan a párt holdudvarához tartozók közül – kár lenne tagadni – ebből szépen „profitáltak”. Persze akkor még „egységes” volt a felvidéki magyar politizálás, de az orwelli „egyenlők és egyenlőbbek” elve azért ekkor is működött.

Gyökeresen romlott a helyzet a 2006-os parlamenti választásokat követően, amikor az MKP kiszorult a hatalomból, ráadásul a részben ebből is fakadó belső konfliktusok pártszakadáshoz vezettek. Sok „civil” ekkor döbbent rá arra, hogy most választania kell, esetleg egy harmadik útra lép, ami már csak azért is indokoltnak látszott, mert egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a felvidéki magyar politikusok nagy része elkényelmesedett, kellemes és jól jövedelmező „munkahelynek” tartja a parlamentet, a pártközpont(oka)t.  Vagy a megyei és a járási szintű hivatalokban, a vállalatok igazgatótanácsaiban stb. politikai alkuk eredményeként betöltött tisztségeket, és amint megváltozott a hatalmi szerkezet, sokan az utcán találták magukat.

Az ebből kialakult frusztráltság sok embert arra ösztönzött, hogy az éppen hatalomra kerültek kegyeit keresse, ekkor váltott pártszíneket sok magyar település polgármestere, de a MOST-HÍD politikai elképzelései mögött is ezt a nyíltan meg nem fogalmazott célkitűzést kell látnunk. Hogy ez eleve kudarcra volt ítélve, az abból is leszűrhető, hogy még a kormánykoalíció tagjaként sem sikerült különösebben emlékezetes eredményeket felmutatnia, az előre hozott és a Smer lehengerlő győzelmét hozó tavalyi parlamenti választások óta pedig teljesen olvashatatlanná vált a Bugár Béla vezette párt.

Igaz, a törvényhozásból most már kétszer is kívül rekedt MKP helyzete sem egyszerű, ráadásul a nagy elszántsággal beharangozott megújulás sem látszik túlságosan, a név- és a logó megváltoztatása pedig nem nagyon tudja feledtetni a korábbi tehetetlenkedést és a mulasztásokat sem. Ilyen helyzetben a felvidéki magyarság sorsát átérző értelmiségieknek aligha maradt más választásuk, mint a „politikán kívül” keresni azokat az eszközöket, amelyek nemcsak a tespedtségbe dermedt politikusokat, hanem a kiábrándult szlovákiai magyarokat is felrázzák és aktív cselekvésre serkentik őket.

A Kétnyelvű Dél-Szlovákia szellemes és senkit nem sértő „happeningjei” például egyértelműen ilyenek voltak, ráadásul a szlovák közvélemény figyelmét is ráirányították azokra az abszurditásokra, amelyek a 21. században már egyszerűen anakronisztikusak. Az más kérdés, hogy a szlovák sajtó ezt általában ignorálja, vagy öncélú akadékoskodásként tálalja. A civilek fellépései a politikusokat is állásfoglalásra kényszerítették (olykor megmosolyogtató eredménnyel), egyszer-kétszer még konkrét akciókat is szerveztek (pl. a párkányi magyar helynévtábla kissé önreklám szagú kihelyezése), de az ember nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy leginkább a pokolba kívánnák ezeket az „izgága” embereket.

Az érintett települések polgármesterei sem minden esetben lelkesedtek azért, hogy egy-egy ilyen látványos civil akció az általuk vezetett községet egy időre a figyelem középpontjába állítja. Az ekeli polgármesterasszony első reakcióiból legalább is erre következtethettünk. A Szlovákiai Magyar Kerekasztal kezdeményezésére megszületett és a két párt által nagy keservesen aláírt „kisebbségi minimum” is egyelőre csak papírra fektetett óhajként létezik, és úgy tűnik: egyik fél számára sem fontos.

A felvidéki magyar értelmiségiek nagy része maga is kevesli a minimumot, hiszen 1994. január 8-án a komáromi nagygyűlésen ennél sokkal többre kaptak felhatalmazást a politikusok, akik persze mindezt szépen „elszabotálták”. A felvidéki magyar politika másik nagy mulasztása az ország közigazgatási rendszerének az átalakításával kapcsolatos, hiszen még csak fel sem vetette igazán, hogy a különböző tervezetek egyike sem felel meg az itt élő magyarság elképzeléseinek. Amikor már minden eldőlt, akkor jelentkeztek néhányan a szlovák–magyar országhatár mentén Pozsonytól Tiszacsernyőig húzódó Dél-Szlovákiai Megye ötletével, amit, mondani sem kellene talán, a szlovákok szóra sem méltattak, és még attól a fenyegetéstől sem estek kétségbe, hogy az MKP esetleg kilép a kormányból. Mert igazából akkor is csak a civilek szorgalmazták ezt, a legtöbb politikus inkább azokat az érveket kereste, amelyekkel a közvélemény előtt megindokolhatta, hogy miért kell mégis a kormányban maradni.

A „felvidéki magyar civilszféra” – jobb kifejezés híján használjuk ezt a megfogalmazást elsősorban a szlovákiai magyar kulturális és szellemi élet képviselőire – egyre erőteljesebb nyomást szeretne gyakorolni a politikusokra és természetesen olyan kérdéseket igyekszik tematizálni, amelyekről eddig nem sok szó esett, vagy éppen azokra a visszásságokra szeretné felhívni a figyelmet, amelyek a törvények ignorálásából következnek.

Az anyanyelv használata kapcsán a politikusok előszeretettel mutogatnak az egyszerű állampolgárokra, hogy nem élnek a törvény adta jogaikkal, de arról nemigen beszélnek, hogy az állami hivatalnokok mindenféle kibúvókat keresnek, hogy ne kelljen betartaniuk a törvényben előírtakat. A civilek éppen ezen a téren tudnak látványosan fellépni, bár ahogy a vasútállomások magyar felirataival kapcsolatosan ismét meggyőződhettünk róla, a makacs ellenszegülést más formában kellene letörni. Félő viszont, hogy az efféle civil kurázsihoz egyre kevesebb lesz a pénz, és a politikusok majd megtalálják a módját, hogyan kényszerítsék ismét a saját karámjukba az „elbitangolt” értelmiségieket, akiknek egyre inkább az egzisztenciális problémákkal kell majd elsősorban megküzdeniük.

HOMÉROSZ

Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is!

A sorozat korábbi részei:

1. A tőrbecsalt jövő – 1. rész

2. A tőrbecsalt jövő – 2. rész