František Mikloško a Körképnek: A magyar történelem a szlovákok történelme is (Podcast, teljes leirat)

Nyitókép: Körkép.sk

„A mi történelmünk a magyar történelem, nem csak Štúréktól számítva” – fogalmazott a szlovák parlament korábbi elnöke. A nemrég magas magyar állami kitüntetésben részesült háromszoros államfőjelölt választható nyelvvé tenné a magyart a szlovákok számára a vegyesen lakott területeken, és el tudja képzelni azt is, hogy megváltozzon a szlovák alkotmány preambuluma.

Esterházy János szerinte szent ember volt, akinek a boldoggá avatásában való részvételt személyes kötelességének érezte.

Érti, miért fájdalmasak a magyarok számára a Beneš-dekrétumok, melyek hatását, ha rajta múlna, a zsidókhoz, németekhez hasonlóan rendezné.

   

Úgy látja, hogy a felvidéki magyarság a politikailag a Most-Híd és az MKP közti egóharcnak esett áldozatul. A szlovákoknak szerinte meg kellene hallgatniuk bennünket, hogy magyarként jól élhessünk szülőföldünkön. Szerinte, ha mi is megtaláljuk saját identitásunkat, az az előnyünkre válhat.

Ugyanakkor beszélt arról is, hogy a szlovákok gyakran azt érzik, hogy a magyarok Budapest súlyából adódóan lenézően tekintenek rájuk, ami agressziót szül a másik oldalon.

Videó podcast vendégünk ezúttal František Mikloško volt. (Leirat).

Azon kevés szlovákok egyike, akik megértést tanúsítottak a két nemzet (magyar-szlovák) közös történelmének magyar álláspontja iránt. Emellett személyesen is hosszútávon szorgalmazza a szlovák-magyar megbékélést.

Esterházy Jánost olyannyira tiszteli, hogy születésének 100. évfordulóján személyesen vette át az Esterházy Emlékérmét a magyar Országgyűlésben.

Érti, hogy a Beneš dekrétumok miért fájnak még mindig a magyaroknak, és keresztény emberként érzékenyen érzékelte Szlovákiai egyházmegyei felosztását.

A szlovák parlament egykori házelnökével, a disszidenssel, a Keresztény Demokrata Mozgalom, később a Szlovák Konzervatív Demokraták párt több ciklust megélt parlamenti képviselőjével, háromszoros köztársasági elnök-jelölttel beszélgettünk a szlovák-magyar együttélésről, és a két nemzet történelmi megbékélésének aktuális kihívásairól.

A video podcastunk vendége František Mikloško. Üdvözlöm!

Mikloško Úr, azon kevesek közé tartozik Szlovákiában, akiknek legalább annyi szlovák, mint magyar kitüntetése van – legalábbis a Wikipédia szerint. Hogyan sikerült ez Önnek?

Nincs semmilyen átgondolt tervem ezzel kapcsolatban, de igyekszem az utamon maradni, a saját életutamon, és akkor ezek a kitüntetések már csak hozzáadott értéket jelentenek.

Miből ered az ön megértése a két nemzet irányába?

Én Nyitrán nőttem fel. Ott születtem, ott éltem az érettségiig. Nyitrát, mint „minden szlovák város anyjának” tekintjük. A legrégebbi püspöki város Közép-Európában, de sok magyar is élt itt. És természetesen a gyerekkoromból, az örömteli gyerekkorból nagyon kellemesen emlékszem azokra az emberekre, akik ott éltek. Szívesen emlékezem azokra a kellemes emberekre, akik ott éltek: Steskál asztalosra, Falusi nénire, Cinci nénire, akik színesítették a gyerekkoromat. Szép, kedves személyek, szabad emberek voltak! Szabad emberek, akik soha nem fogadták el a kommunizmust, akik mindig megtalálták a módját, hogy ezt kifejezzék, vagy megvédjék magukat a kommunizmussal szemben. Tehát az életöröm volt az, ami megértettette velem, hogy a szlovákok és magyarok békében és örömtelien tudnak egymás mellett élni.

Tavaly novemberben magas rangú állami kitüntetést kapott Magyarországtól. A Magyar Érdemrend Középkeresztje a Csillaggal kitüntetést a magyar házelnök, Kövér László javaslatára. A kitüntetést személyesen a köztársasági elnök, Áder János adta át a két nemzet megbékélésének előmozdítását szolgáló törekvései elismeréseként.

Beszédében Ön elmondta, hogy civilizációs jellemünket a nemzet, a kereszténység és a szabadság alkotják, melyeknek köszönhetően éltük túl és győztük le a kommunizmust is, és békés hazafiságra van szükségünk. Mit jelent pontosan a békés hazafiság? Mindamellett szeretném megjegyezni, hogy a kitüntetést most is a zakóján viseli.

Igen, természetesen elhoztam a műsorba. Nézze, elsősorban szeretném elmondani, hogy nagyra becsülöm ezt a kitüntetést. Idén vagyok 75 éves, nincs hivatali funkcióm. Ennek ellenére feleségemmel a legmagasabb szinten fogadtak a magyar Országgyűlésben. A házelnök úr ünnepi ebédet adott tiszteletünkre, majd a köztársasági elnök személyesen adta át a kitüntetést. Mindezt úgy fogadtam, hogy nem azért kapom, mert valamilyen tisztséget töltök be, hanem ezzel az életemet értékelték, az igyekezetemet.

Mindezt oly módon, ahogy azt csak a magyarok tudják: a magyarok grófjai ennek a mikéntjének. Nagyon fényűző volt minden! A feleségemmel ma úgy emlékszünk, hogy az egyik legnagyobb élmény volt számunkra, amikor a magyar parlamentbe mentünk, és a huszárok kardfelemeléssel tisztelegtek. Ez nem minden nap történik meg az emberrel! Természetesen ez egy külsőség, de szívbéli öröm. Elsősorban annak a díjazása, amit az életben elérni szerettem volna, és amit elértem.

Békés hazafiság… Mindenki született valahol, és az a nemzet az otthonunk, a nyelvünk a legintimebb kifejező eszköze annak, amit érzünk, annak, amit valakinek kifejezni akarunk. Nagyon örülök, hogy a 90-es években, amikor a Parlament elnöke voltam, és a Matica Slovenská hatalmas igyekezettel próbálta elfogadtatni a nyelvtörvényt kivétel nélkül mindenkire, ami azt jelentette, hogy a magyarok a hivatalokban nem beszélhettek volna nyelvükön ott, ahol most 20 százalékuk él.

Ez egy nagy meccs volt, és nagyon becsületesen játszottuk le. Senki sem ellenzi manapság. És nagyon elcsodálkozom, hogy most az ukránok fogadtak el egy törvényt, miszerint ugyanazok a cikkek az újságban oroszul és ukránul is meg kell, hogy jelenjenek. Mi értelme ennek?! Miért van ez? Miért érintik a nemzetet annak lényegi részében?

“Fontos, hogy a magyarok jól érezzék magukat szülőföldjükön” – Körkép.sk podcast František Mikloškoval

A szlovák-magyar viszony fejlődése gondolom arról is szólt, hogy ezt az eredményt kivívtuk: lehetővé tettük a magyaroknak, hogy az ő legintimebb dolgaikban magyarnak érezhessék magukat, és nem kényszerítettünk rájuk más nyelvet. A békés hazafiasság egyfajta természetes lehorgonyozást és természetes önbizalmat jelent anélkül, hogy a másikat valamilyen módon megerőszakolnák, vagy rákényszerítenénk a saját akaratunkat. Európa gazdagságát a nemzetek képezik, amelyek kölcsönösen gazdagítják egymást.

Vagyis a békés hazafiasság bizonyos mértékben összefügg a kölcsönös bizalommal?

Igen, és ez egy nagy probléma. A mi feladatunk az, hogy építsük a bizalmat, de ez nem olyan egyszerű, hiszen látjuk, hogy a magyar–szlovák kapcsolat most sem teljesen idilli. Ezer évig békésen éltünk együtt Nagy-Magyarország, majd az Osztrák-Magyar Monarchia területén, aztán a 19. század végén és a 20. század elején jött a sajnálatos nacionalizmus, majd a második világháború az összes következményével együtt – a magyarok kitelepítésével Csehországba és a cseh határhoz, valamint a lakosságcsere, amivel a magyarok nem értettek egyet. Ezek hatalmas sebek, így a kölcsönös bizalmat minden bizonnyal még hosszú éveken keresztül építenünk kell egymás között.

Nagyon szépen összefoglalta az együttélés utolsó időszakát. A szlovákok és a magyarok évszázadok óta élnek egymás mellett. Ön szerint mikor volt ez az együttélés a legideálisabb és mi miatt tudott működni?

Nem tudom, hogy ideális-e volt, mert annak az életnek is megvoltak a maga problémái, például a törökök és az oszmánok támadásai stb. Az az élet sem volt ideális, de tény és való, hogy akkor volt ideális az együttélés, amikor a latin volt az egyesítő nyelv. A 18. és a 19. században kezdték a nyelvet érvényre juttatni, akkor vált a nyelv eszközzé.

Amikor egy terület nagyobb lett, azzal az adott nemzet ereje is nőtt, és elkezdődtek a problémák. Tehát itt van az a bizonyos paradox: egyrészt a nyelv képes a legmélyebb dolgok kifejezésére, másrészt, amikor a nyelv szabadságát és szépségét egyfajta nyomásként kezdjük el használni, abból tragédia lesz. Minden egyes dolgoknak, a szeretetnek, barátságnak, egyszóval mindennek két oldala van – gazdagíthat, de vissza is élhetnek vele.

Budapesti beszédében említette az egyensúly fontosságát és annak egészhez való viszonyát. Ön hol látja most az országainkat – Szlovákia és Magyarország mellett most az egész V4-re is gondolva – az egészhez, Brüsszelhez viszonyítva?

Én valóban három pillért tartok kulcsfontosságúnak: a nemzetet, a kereszténységet és a szabadságot. Ezt a három pillért egyensúlyban kell tartanunk. Itt most nem fogok a magyar történelemről beszélni, de a szlovák történelemben néha visszaéltek vele. Visszaéltek azzal is, ahogy a második világháború idején a nemzet és a kereszténység összeállt, és elnyomta a szabadságot. Nekünk addig, amíg világ a világ, ezzel szembe kell néznünk.

Tehát vannak olyan helyzetek, amikor ez az egyensúly felborul. A kereszténység sem emelkedhet más emberek szabadsága fölé. Nem lehet, mert ha elfajul, annak óriási következményei lesznek. Nekünk ezt kell érvényesítenünk, mert Közép-Európa és a V4-ek ezzel kapcsolatban rendelkeznek tapasztalatokkal.

Brüsszellel szemben is azt kell érvényre juttatnunk, hogy a kereszténység és a nemzet kulcsfontosságú. Természetesen ezzel senkit sem szeretnénk megfosztani a szabadságától, hiszen minden embert tiszteletben tartunk. Ezt a tapasztalatot kell elvinnünk Brüsszelbe.

De nekünk is meg kell hallgatnunk a Nyugat tapasztalatait a szabadsággal kapcsolatban. Mindent, amit mi nem éltünk át és amit a szabadság elhozhat, illetve, hogy hogyan kell ezzel megbirkóznunk. Van mit egymásnak mondanunk, és szeretném hangsúlyozni, hogy ki kell alakítanunk az egyensúlyt aközött, ami a Nyugat, és aközött, ami Mi vagyunk.

Mai adásunkra készülve beszéltem az Ön politikai pályatársával, Csáky Pál egykori miniszterelnök-helyettessel is. Ő három olyan fontos pillanatot említett az Ön politikai ténykedésének idejéből, ami a magyarok szempontjából fontos volt. Az egyik az Ön hozzáállása gróf Eszterházy Jánoshoz. Említett nekem egy szerzetest, egy Önhöz közeli személyt, aki Eszterházy Jánossal volt együtt börtönben és látta, hogy milyen alázattal és méltóságteljesen viseli a megaláztatásokat. Állítólag azt mondta, hogy egyetlen szentet látott az életében, Eszterházy Jánost. Hogy történt ez az egész, és miként befolyásolta mindez az Eszterházyról kialakult álláspontját?

Én az ’80-es években elhatároztam, hogy írok egy könyvet a hívő keresztények szlovákiai üldöztetéséről. Jártam az országot és feljátszottam azoknak a tanúvallomásait, elbeszéléseit, akik sokat szenvedtek, ugyanakkor sokat tettek ezért az országért. És akkor találkoztam Páter Mastiliak atyával, redemptorista szerzetessel, aki az ’50-es években az első nagy, csehszlovák rendek ellen zajló koncepciós perhullám idején egyedüliként kapott életfogytiglant. A többiek úgy 25 évet kaptak, ami tulajdonképpen ugyanaz.

És ő arról mesélt nekem, hogyan kapott tuberkulózist, ahogy Esterházy János is, és együtt feküdtek a lipótvári börtön kórházi részlegén, ahol Esterházy elmesélte neki történetét onnantól kezdve, hogy őrizetbe vették őt az oroszok, majd a gulagra hurcolták és mi mindent élt meg. És persze, a lipótvári történéseknek már Mastiliak maga is szemtanúja volt.

Ekkor értettem meg azt, amit azóta is kötelességemnek érzek hangsúlyozni, hogy Esterházy János valóban nagy szentségben halt meg. Az, ahogy ő fogadta a megpróbáltatásokat, ahogy keresztényként és amilyen hittel viselte szenvedéseit, az csodálatra méltó. Erről én mindig kötelességemnek érzem, hogy bizonyságot tegyek. A boldoggá avatása folyamatából is kivettem a részem tanúként, mert ez az én személyes kötelességem.

Egy talán érzékeny kérdés, de feltesszük: ön szerint nem kellene rehabilitálni Esterházyt?

Én nyíltan ki merem mondani, hogy ez valószínűleg nem fog megtörténni. Azért, mert minden, ami 1948 előtt történt, nagyon érzékeny téma, és minden a szlovák államisággal is összefügg. Ha csak fejezetet megnyitnánk ebből a korból, az lavinát indítana el.

Az én vélemény az, hogy Esterházy Jánost jogellenesen ítélték halálra Csehszlovákiában, mert tartózkodási helye ismert volt, hiszen a Szovjetunióban volt. Távollétében elítélni csak azt lehetett, akinek tartózkodási helye ismeretlen. Tehát az ítélet jogellenes volt, és ezt senki sem vitatja. De ha engem kérdeznek, az az igazság, hogy ezt a témát lehetetlen megnyitni. Erkölcsileg rehabilitálhatják, de politikai szempontból semmit sem lehet megnyitni, ami 1948 előtt történt.

A másik, szlovákiai magyar szempontból fontos momentum az ön pályájával kapcsolatban az volt, ahogy a szlovák-magyar megbékélést illetően, konkrétan a Beneš-dekrétumokat illetően megnyilvánult. Pályatársa azt mondta, hogy ön még a szlovák parlament házelnökeként megpróbált elérni egy szimbolikus gesztust a két ország között, amiben csak Csehszlovákia szétesése akadályozta meg. Ma hogyan tekint vissza erre és hogyan látja ma ezt a problémát?

Először is, a Beneš-dektrétumok rengeteg elnöki dekrétumot tartalmaznak. Általánosságban beszélni róluk…

Én a szlovákiai magyarokat érintő dekrétumokra gondolok, a vagyonelkobzásról, kitelepítésekről szólókra…

Ez egy rendkívül fájdalmas kérdés, és amikor átvettem a Szent Adalbert kitüntetést Budapesten, akkor bocsánatot kértem a magyaroktól az 1945-48 között történtekért. Természetesen, nem volt különösebb parlamenti vagy politikai súlya, de én megtettem a lépést.

Értem, hogy ez egy nagyon fájdalmas kérdés és igyekszünk megoldást találni. Először bocsánatot kértünk a parlamentben a zsidóktól a deportálásokért, utána elítéltük a kárpát-medencei németek kollektív bűnösségét, akiket szintén kitelepítettek. Utána kerestük azt az utat, hogyan lehetne kölcsönösen megoldást találni, de akadályokba ütköztünk. És ezek az akadályok még egy ideig biztosan velünk maradnak.

A közelmúlt történelmi értelmezése más magyar és más szlovák szempontból. Ezt azok a történészek is tudatosítják, akik megpróbálkoznak a szlovák-magyar közös történetírással. Nyíltan kimondom, nem lesz egyszerű megoldást találni. Mondok egy példát:

Nem hiszem, hogy a magyarok számára gondot jelentene elismerni a huszadik század eleji erőszakos magyarosítást. Természetes, hogy Trianon nagyon fájdalmas volt, megértem. Másrészt ugyanakkor Trianon minket (a szlovákokat – a szerk.) besorolt a csehszlovák államba, ami számunkra hatalmas kulturális és művelődési előrelépést jelentett.

A huszadik század tehát nagyon összetett, és még mindig vannak élő szemtanúk. Élnek olyanok, akiknek elvették a házát, ahova soha többé nem térhettek vissza, például Dunaszerdahely környékén vannak ilyen barátaim, Szigeti Lacival beszélgettünk erről.

A kérdés az, hogyan közelítsük meg a témát. Vagy megvárjuk, amíg az idő begyógyítja a sebeket, vagy pedig más megoldást találunk. A zsidó közösség esetében a szlovák kormány úgy döntött, hogy – bár a vagyonukat értelemszerűen nem adhatták vissza, mert az megint az 1948 előtti évek problematikája, és akkor megint minden mást is meg kéne nyitni – létrehoztak egy kulturális alapot nagy keretösszeggel, és a zsidó közösség ebből az alapból finanszírozhatja közösségi életét, zsinagógái, temetői megújítását, gondozását.

El tudok képzelni valami hasonló úton történő rendezést a magyarok kulturális életének fejlesztésével. Biztosan a szlovák kisebbség részéről is hasonló elvárások fogalmazódnának meg, amellyel a magyar (magyarországi – a szerk.) félnek kellene számot vetnie.

A harmadik dolog, amit a magyarok önnel kapcsolatban felemlegetnek, és amit nagyra tartanak, az a hívő magyarokkal szemben tanúsított empátiája az egyházmegyei újrafelosztásnál. Ön akkor Csáky Pál szerint azt mondta, hogy a magyarokkal szemben ekkora igazságtalanságot, mint amit a Vatikán megtett, még Vladimír Mečiar sem engedett meg magának a szlovák megyerendszer megalkotásánál.

Én már nem emlékszem pontosan, hogyan nyilatkoztam akkor. De vajon mit jelentett volna egy magyar egyházmegye? Ez nem olyan egyszerű, mert ez a terület ma már vegyesen lakott. Ugyanakkor, a magyaroknak kijárna, hogy legyenek saját segédpüspökei. Hogy természetesen módon tudjanak érintkezni a hívőkkel, és persze autoritás szempontjából is kívánatos lenne. Ott, ahol a magyar hívők többségben vannak, ide tartozik Nyitra, Besztercebánya, Kassa, tulajdonképpen a déli országrész…

Hogy kell-e magyar egyházmegye, nem tudom. Félek, hogy ez problémát okozna, mert vegyesen lakott területről beszélünk, ami felveti a kezelésének kérdését. Dunaszerdahely még magyar többségű járás, de máshol már a szlovákok vannak többségben, úgyhogy ez nem egy egyszerű kérdés.

Az nyilvánvaló, hogy a magyaroknak joguk van a saját segédpüspökükre.

Térjünk át a jelenbe. A magyaroknak jelenleg nincs parlamenti képviseletük politikai párt formájában. Az érdekelne, hogy ön hogyan értékeli ezt a helyzetet, és hogyan látja, mivel lehetne megszólítani a magyar választókat az ötszázalékos parlamenti küszöb megugrása érdekében?

Nos, ezúttal tényleg csak a magyarokon múlik. Azért nem jutott egyik (párt) sem a parlamentbe, mert elég rendesen támadták egymást, ami tulajdonképpen testvárháború volt a Most-Híd és az MKP között. Az eredmény pedig ismert.

Én már az elején mondtam, hogy ez egy nagyon rossz helyzet, mert nagyon fontos lenne, hogy legyenek magyarok a legfelsőbb politikában. Ideális esetben a kormányban is, hogy részei legyenek a döntéseknek és érezzék a felelősséget. És egyúttal azért is, hogy érvényesíteni tudják érdekeiket és jogaikat.

E tekintetben azt is el kell mondani, hogy még a Smerrel közös kormányban is sikerült átvinni néhány dolgot, a kulturális alapot, és hasonlókat. Tehát a magyarok számára volt jelentősége annak, hogy kormányon voltak. A Ficoval közös kormányzás felelősségével viszont maguknak kell elszámolniuk. De általánosságban fontos lenne, hogy kormányon legyenek.

Ha nem jutnak be a parlamentbe, felmerülhet a radikalizáció veszélye, mert egyetlen közös ellenségre, mondanák, hogy egy közös nacionalista ellenségre hivatkozva a legkönnyebb összefogni.

Nagyon remélem, hogy a magyarok bejutnak a parlamentbe. Személy szerint az a véleményem, hogy Fico már a következő választási időszakban sem fog kormányozni. Számomra ez a helyzet a Dzurinda-kormány időszakára hasonlít. Az I. Dzrinda-kormány idején alkotmányos többségünk volt. A II. Dzurinda-kormány idején már csak hárommal volt több mandátumunk a szükséges parlamenti többségnél. És jó darabig kihúztuk. Bár előrehozott választások jöttek, de teljesen más okokból.

Azt gondolom, hogy ugyanez történik most is olyan formában, hogy az új kormányt több párt koalíciója fogja adni. Nem lesz egyszerű kormányzás, de működni fog. És sok megnyitott ügyet sikerül majd lezárni. És épp ezért lenne nagyon fontos, hogy ott legyenek a magyarok is parlamentben, hogy ne vesszen el a szavazatuk. Azért is, mert szükség lesz egy Smer elleni blokk létrehozására.

Visszatérve még a jelenlegi helyzet elemzéséhez, miben látja az MKP és a Most-Híd közötti testvérháború okait?

Nekem az volt az érzésem, hogy személyes konfliktusok, egóharc mozgatta a szálakat. A politikai vezetők közötti ellentétek okozták a problémát, akik megpróbálták mindenáron bebizonyítani, hogy nekik van igazuk. Megvolt hozzá a saját holdudvaruk is.

E tekintetben Bugár Béla jól mérte fel a politikai helyzetet, hogy magyar párt egymagában nem tud érvényesülni, mert abban az MKP mindig erősebb, ezért a szlovákokra támaszkodott, és sok szlovák rá is szavazott.

Műsorunk felvétele előtt egy nappal hozták nyilvánosságra a népszámlálási adatokat a nemzetiségekről, anyanyelvhasználatról és vallási hovatartozásról. Ezekből az derült ki, hogy Szlovákia lakosságának több mint 17 százaléka szlováktól eltérő nemzetiségűnek vallja magát. A szlovák Alkotmány preambuluma ugyanakkor úgy fogalmaz, hogy „mi, a szlovák nemzet”. A számok azonban azt mutatják, hogy különböző gyökereink vannak, nem nagyon van hát mozgástere a nacionalizmusnak. A kisebbségek jogait pedig ki kellene szélesíteni – és most nem csak a magyarokról, hanem a romákról, ruszinokról és a többi nemzetiségről is beszélek. Hogy értékeli a helyzetet a Preambulum szövegezése tükrében?

Nem fogok kertelni, nem tudom elképzelni, hogy az Alkotmány preambulumát valaha is meg fogják változtatni, mert ez a legérzékenyebb téma, és szerintem egy szlovák politikai párt sem lenne hajlandó ezt megtenni.

Nézze, egy valamit tudni kell, én abszolút a HZDS és akkori garnitúra ellenzéke voltam. De nem volt más fogódzója az új államnak, mint a nemzet, maga Szlovákia. Politikusként meg tudom érteni őket, hogy semmi más egyesítő nem volt a számukra. Hogy bomlott fel Csehszlovákia? Úgy, hogy a szlovákok önálló államot akartak, mert a csehekkel szemben bántalmazottnak érezték magukat, a csehek pedig már nem akartak ráfizetni a szlovákokra. Úgyhogy ez a két szempont volt fontos.

De ugyanúgy el tudom képzelni azt is, hogy a Preambulumban az szerepeljen, hogy mi, a szlovák nemzet, valamint az itt élő nemzetiségek, mint a magyarok stb.

De ezek a dolgok az állam gyerekkorával függenek össze. Egy kicsit haladnia kell még, hogy saját magától tegyen szert egyfajta távolságtartásra ezektől a dolgoktól.

Értem. És mit gondol arról, hogy az öt százalékos küszöböt a parlamenti bejutáshoz a nemzetiségek számára csökkentsék?

Nem gondolom, hogy ez helyes lenne. Nem tudom elképzelni teljesen, hogy alkotmányügyi szempontból ez lehetséges volna. A magyaroknak ugyanakkor nem kellene hogy gondot okozzon az öt százalék megszerzése. Csak rajtuk múlik. Azt gondolom, hogy alkotmányilag erre nincs is mód, hogy valamelyik nemzetiség privilégiumokat kapna. Politikailag ez nem volna lehetséges.

A vége felé néhány kérdést szeretnék feltenni önmagunkkal szembeni kritikaként. Ha önkritikus akarok lenni, hol hibázunk mi magyarok abban, hogy képtelenek vagyunk megtalálni a szlovákokkal való közös hangnemet, szótárat, nyelvezetet?

A Szlovákiában élő magyarokra gondol?

Igen. Arra gondolok, hogy lényegében párhuzamosan élünk itt egymás mellett, de túlságosan nagy átjárás nincs köztünk politikailag, mediálisan, társadalmilag sem.

Tudja, mi kezdettől fogva a Független Magyar Kezdeményezéssel együtt kormányoztunk, és azt követően is szoros kapcsolatban álltunk a magyarokkal. Nemcsak a politikusokkal, hanem általában. Én értem a szlovákiai magyarok nagyon nehéz helyzetét. Egy lány mondta nekem, hogy ő maga sem tudja, hogy hová tartozik. Magyarországon már nincs irántam annyira igény, a nyelvem is egy kicsit már más, mint amit ott beszélnek, itt pedig van egy olyan érzésem, hogy ti, szlovákok sem akartok engem. Fél millió magyar az sok, bár most egy kicsit csökkent, de ennyit nem is lehet asszimilálni, az lehetetlen.

Ennek a fél milliónyi magyarnak meg kell találnia a saját identitását. És ennek az identitásnak önmagukat is ki kell fejeznie, illetve a szlovákokhoz és Budapesthez való viszonyukat is. Teljesen értem, hogy nekik két hazájuk van és lehetséges, hogy Budapest egy kicsivel még erősebb hazát is jelent.

De hogy oldják ezt meg, ha a határok már megváltoztathatatlanok, a vidék már kevert lakosságú, az élet pedig halad előre. Nekünk figyelnünk kell a magyarokra, hallgatni őket, hogy hogyan lehetne az önbizalmukat úgy megtölteni, hogy jól érezzék magukat. Hogy magyarként jól érezzék magukat ott, ahol élnek.

És hogyan kellene felvidéki magyarként beszélnünk, hogy a szótárunk közös, szlovák-magyar szótár is legyen?

Ha őszinte akarok lenni, akkor elsősorban arra lenne szükség, hogy a Szlovákiában élő magyarok jól beszéljenek szlovákul.  Mert nem számunkra, hanem számukra okoz gyakran rossz helyzetet, hogy nem tudnak megfelelően érvényesülni. Mert ha az illető nem beszél jól szlovákul, akkor csak azon a területen mozoghat, ahol megérteti magát. Ideális lenne, ha jól beszélnének szlovákul.

Ugyanakkor azt is gondolom, hogy nyugodtan megtenném választható idegen nyelvnek a magyart a vegyesen lakott területeken élő szlovákok számára is, hogy magyarul tanulhassanak és így megértsék egymást. Én magam is így…édesanyám szlovák-francia nyelvtanár volt, de mivel tudta, hogy vegyesen lakott területen élünk, engedte, hogy magyarul tanuljak, hogy megérthessem az embereket. Sajnos nem tanultam meg, de tudok németül, szlovákul, és ha magyarul is tudnák, akkor egy hatalmas területen érezhetem otthon magam.

A kölcsönös kommunikáció nagyon fontos, de ez nem egy egyszerű feladat, természetesen.

A záró kérdésem, hogy mit kellene másként csinálnunk felvidéki magyarokként, de a magyarországi magyaroknak is annak érdekében, hogy a két nemzet együttélése még harmonikusabb lehessen?

Nézze, ismét őszinte leszek. A szlovákok gyakran érzik azt, hogy a magyarok, tekintettel történelmükre és Budapest súlyára, mely egy imperialista város, egy kicsit lenézőek a szlovákokkal szemben. És természetesen, ha a szlovákok ezt kiérzik, bizonyos agressziót vált ez ki náluk, és törlesztenek.

Ez szlovák probléma is, hogy saját természetes, kulturális, szociális öntudatra ébredjenek. Tehát ez a magyarok problémája is, hogy tudatosítsák, hogy mi partnerek vagyunk, hogy már más idők járnak, és nem Nagy-Magyarország van Budapesttel, mint fővárossal, de ugyanúgy szlovák probléma is, hogy dolgozzunk nyugodtan saját öntudatunkon. Ezért vállalok én is elég aktív szerepet ebben, azért, hogy tudatosítsuk, hogy a mi történelmünk a magyar történelem, nem csak Štúréktól számítva, ami nevetséges. És hogy az identitásunk ne csak V4-identitás legyen amiről beszéltünk, hanem tudjunk nyitni Európa felé is. Mert európaiak vagyunk.

Műsorunk végére értünk, nagyon szépen köszönöm önnek a tartalmas beszélgetést és köszönöm, hogy elfogadta meghívásunkat.

Örömmel tettem.

Olvasóinknak, nézőinknek köszönöm a figyelmet, hamarosan jövünk az újabb adással, maradjanak addig is velünk és olvassák a Körkép.sk-t. A viszont látásra.

Minden jót, köszönöm szépen.

Köszönöm szépen.

Király Zsolt