Micskó András: Hogyan készül a nemzeti szuverenitás elleni propaganda?

Nyitókép: MTI/Koszticsák Szilárd

A magyarok ellen egy magyar ír, de PhD-ért hazajár.

2024. január 9-én a német Die Presse Péter Techet, vendégkommentátor tollából jelentette meg a „Wen oder was will Viktor Orbán schützen?” című írást. A szerző magyar közpénzen szerezte felsőoktatási ismereteit, öt éve a PhD. fokozat kapcsán is „ragaszkodott” Magyarországhoz – kutatni és elemezni azonban inkább külföldön szeret.

A következő sorokban egy olyan mintát kaphatnak, amiben a magyar felsőoktatásban, a magyar adófizetők pénzén képzett magyar szakemberek külföldről mondják meg a tutit, hogy hol rontja el Magyarország, és az mitől gyalázatos – ezt már ugyan idegenek fizetik.

   

A cikk felütése:

Az Orbán-rezsim még nem tart ott, ahol Oroszország, de újabb lépéseket tett a tekintélyelvű struktúrák felé. A mi szerénytelenül pimasz kérdésünk pedig: Hatályos-e ma a demokratikus együttműködés alapja, a Lisszaboni Szerződés?

Cikkében a szerző leplezetlenül képviseli álláspontját, és nem nagyon hagyja magát kizökkenteni érvekkel – azokat mellőzve teljesen biztosra megy: így nem sok marad, ami kétségeket ébreszthetne benne álláspontjának a helyességében. Ezzel szemben egy, a nagyközönségnek szánt cikkben a sajátja mellett olyan, e közönség számára jószerivel „ismeretlen” tekintélyt hív segítségül, mint Hans Kelsen, a kiváló osztrák(!) származású jogtudós. Gondolom, biztos, ami biztos.

Gyorstalpaló után nézzük feketén-fehéren, hogy kit hív segítségül Orbán-rezsim elemzésre. Nos, Hans Kelsen a náci uralom elől menekült az Egyesült Államokba. Jogfilozófiai teoretikus volt, aki rendkívüli erőfeszítéseket tett a jogelmélet és a joggyakorlat összeegyeztetésére. Célszerűnek látta kizárni tanulmányaiból az igazságosságot, mert az „irracionális”, és így nem megismerhető.

A két háború között tizenöt évnyi munkát fektetett a nemzetközi jog kimunkálásába, ezirányú eredményei csúcspontjának a Nürnbergi pert tekintette. Konklúziója: a nemzetközi jog felülírja az egyes országokét – azaz a szuverenitást. Otthon vagyunk! Hát, ezért tartják a mai európai demokraták megkérdőjelezhetetlen tekintélynek. Jól jön ez az elmélet, ami megtámogatja az amerikai, progresszív, liberálisnak mondott érveket Európa egyes helyein és intézményeiben.

A magyar országgyűlés valóban törvényt fogadott el egy szuverenitási hatóság felállításáról. Ehhez két adalék:

1. A magyar nyomozó hatóságok kétséget kizárólag megállapították, hogy a 2022-es választások során különböző NGO-k külföldi, állami- és magánforrásokból származó pénzügyi támogatást nyújtottak politikai pártoknak.

2. Az EU 2020-ban megsemmisítette azt az USA-mintára íródott magyar, „Az egyesületek átláthatóságáról” alkotott törvényt, amely (bizonyos értékhatár felett) beszámoltatta volna a Magyarországon tevékenykedő NGO-kat külföldről érkező támogatásaikról.

Micskó András – Szuverenitásvédelem: Amit szabad az USA-nak, azt nem szabad Magyarországnak

Pedig azt, az amerikai „mintát” is egy jogász, bizonyos Key Pittman nevadai szenátor nyújtotta be, éppen abban az időben, amikor Hans Kelsen is megfogalmazta téziseit. Gyanítom, Pittnam szenátor álmában sem gondolta, hogy lépése az orosz autokráciához viszi közelebb szeretett hazáját – ha szabad itt ezt a kifejezést használnom.

És három kérdés:

• Ha nem kérdezhetők meg ezek a szervezetek finanszírozóik kilétéről, akkor mégis, hogy lehet megakadályozni, hogy törvénytelen, vagy (akár) terrorista szervezetek, a jogállami elvekkel ellentétesen, támogatást nyújtsanak tetszőleges szervezeteknek?
• Miért védhetik magukat demokratikus országok olyan törvényekkel (USA – FARA Act, 1938), melyeket a teljesen hasonló, külföldről beszivárgó aktivitások és propaganda ellen hívtak életre, és Magyarország – vagy bármely Uniós tagállam – miért nem?
• Végül: jogi értelemben nem a Lisszaboni Szerződés szabályozza-e az uniós tagállamok szuverenitásukból közös joghatóság alá „adott” területeinek körét? Hiszen – mint Techet úr mondja – [a szuverenitás] az európai integráció korában már biztosan nem jelenti és nem is kell… abszolút és oszthatatlan hatalmat jelentenie” Amint azt sem, hogy a nemzeti szuverenitás jogi értelemben sem létezik!

Ám ha igen, és e szerződés nem tiltja meg egy szuverenitásvédelmi hatóság felállítását, akkor azt szabad. Mégpedig demokratikusan, és nem autokratikusan.

Ha pedig valaki úgy gondolja, hogy ez ellentétes egy jogállam természetével, „explicite” azt állítja, hogy az Egyesült Államok sem az – hisz ott 85 éve van érvényben egy, a magyarnál sokkal szigorúbb törvény. Mert

„Magától értetődik, hogy egy állam meg akarja védeni „szuverenitását”, a szuverenitás az állam létéből fakad, minden állam szuverén, mint a nemzetközi jog alanya”

– mondja Techet.

Hogy akkor mi a baj? Az, hogy

„Fennáll a veszélye annak, hogy a szuverenitást jelenleg nem az állam, mint jogrendszer szinonimájaként fogják használni, hanem ideológiailag, bizonyos politikai célokra – például az állam transznacionalizálódása és európaiasodása ellen.”

Hát igen! A baj tehát az, hogy Techet úr, és az IDM a transznacionalizálódást pártolja, szemben a szuverenitással. Még akkor is, ha ezzel, jogászhoz teljességgel méltatlanul, nem az EU-s, vagy egy magyar törvény be nem tartását, hanem ideológiai meggyőződését kéri számon! Amit nem is az EU-s jogrenddel, hanem 100 éves Kelsen-idézetekkel támaszt alá. Hans Kelsen munkásságát nem ismerve, de korántsem lebecsülve – ez pontosan az, amivel a magyar kormányt vádolja: egy (feltételezett) illegitim jogrendszer ideológiai szinonimája.

Hogy ezt magunk is tekinthetjük-e nyílt fenyegetésnek? Mint szuverenisták, mindenképpen. Olyan fenyegetésnek, ami csak megerősíti meggyőződésünket a törvény szükségességéről. Még akkor is, ha az ilyen jellegű, a demokráciákban nem példa nélkül való törvényalkotás „egy lépéssel közelebb visz minket az orosz autokráciához” –, érvelésnek egészen abszurd!

Elfogadható, hogy bárki így lássa a helyzetet, de nem megengedhető, hogy ez a nézőpont minden erkölcsi- és jogalap nélkül kötelezővé váljon számunkra – a beleegyezésünk nélkül!

Micskó András