Ételkultúránk gazdag múltja kapcsán elsősorban Erdélyt szokás kiemelni. Nem véletlenül, hiszen az erre a vidékre jellemző sajátos ízvilág régi konyhánkat idézi, ráadásul kevés megmaradt emlékünk (szakácskönyv, levelezés, leltárok) többsége itt élte túl a történelem viharait. Ugyanakkor láthattuk, hogy találunk kincseket a Felvidéken is: az aranykerti lakomák, a palóc konyha, a pozsonyi pezsgő és kifli, vagy éppen egy 1603-ból származó ételsor mutatja, ez a vidék szintén sokat mesélhet gasztronómiánk gazdag örökségéről és sokszínűségéről.  

Kövess minket a Facebookon is, plusz tartalommal!

Bártfáról például elsősorban az évszázados hagyományú gyógyfürdő jut eszünkbe, ám a város másról is nevezetes. A nők, a régi Magyarország és a jó ételek nagy rajongójáról szóló filmtörténeti klasszikusunk, a Szindbád számos jelenetéhez itt találták meg a tökéletes hangulati hátteret. De említhetek akár egy ritkaságnak számító tárgyat is, mely szintén köthető az étkezéshez. Hogy értsük jelentőségét, érdemes kicsit felidéznünk, milyen használati tárgyakat használtak a régiek. Inni például sokáig fából és nemesfémből készült kupából, pohárból ittak. Az üveg csak később vált elterjedté, hiszen eleinte hazánkban nem dolgoztak ezzel az anyaggal, így azt Itáliából, elsősorban Velencéből kellett beszerezni.

A tehetősebb főurak ezt megengedhették maguknak, ám még körükben is inkább abban az időben kezd népszerűvé válni, amikor már működnek üvegkészítők hazánkban. Noha már 1418-ból van adatunk – éppen Bártfáról – két mesterről, Jánosról és Miklósról, csak jóval később, a 17. században lesz gyakori az üveg használata. Bornemissza Anna erdélyi udvarába például 1678-ban már hétszáznál is több üvegedény (pohár, csésze, palack) érkezett a Fogaras környéki üveghutákból, kilenc évvel később pedig ez a szám már megháromszorozódott. Ez a Bártfa címerével ellátott velencei üvegpohár azonban korábban, még a 16. században készült:

1. Velencei üvegpohár Bártfa címerével, 16. század eleje
Velencei üvegpohár Bártfa címerével, 16. század eleje. Kép: mek.oszk.hu

S ha már fényűzés, Thurzó Imre és Nyáry Krisztina 1618-ban tartott esküvőjére ez a szó nagyon illik. A Biccsén tartott lakodalom előkészítésén a vőlegény és családja (elsősorban az örömanya, Czobor Erzsébet) hónapokon át dolgozott, hiszen nemcsak a külön nászpalotával rendelkező kastélyt kellett rendbe hozatni, de a személyzetről és az éléskamra alapos feltöltéséről is gondoskodni kellett. A legkiválóbb lovasok, gyalogos katonák, inasok, zenészek, udvari cselédek kellettek az esemény zavartalan lebonyolításához, nekik pedig egyenruha, zászlók, díszes hintók és lószerszámok, valamint új konyhai felszerelés. Október végén végre megérkezett a násznép egy része (a szűk családi kört nem számítva, százhárom helyre küldtek korábban meghívót) november elsején pedig elindultak a menyasszonyért. Tíznél több szekér kísérte Thurzó Imrét, amit trombitások, zászlóvivők és több száz lovas tett ünnepélyessé – a lantosoknak, virginálosoknak külön kocsijuk volt.

A népes menetet szakácsok, felcserek, kovácsok követték. Thurzóék a több napig tartó út közben persze többször megálltak, és az előzőleg lefoglalt szállóhelyeken ettek, boroztak és pihentek. A lakodalom pontos menüsorát sajnos nem ismerjük, azt azonban tudjuk, hogy a talán egy hónapig eltartó esküvőt februárban egy újabb követette: Thurzó Mária és Wizkelethy Mihály keltek egybe. Ezen kívül az is ismert, hogy mekkora mennyiségű étel fogyott Thurzóéknál: többek között 17 ökör, 60 bárány, 241 juh, 20 borjú, 50 malac, 300 kappan és tyúk, 74 lúd, 70 császármadár, 2 süketfajd, 50 nyúl, 2 szarvas, 1 őz, 55 csuka, 169 ponty, 100 pisztráng, 500 egyéb hal, 600 hering, 8 oldal szalonna, 1000 tojás várta, hogy a konyhában lakomát varázsoljanak belőlük.

2. Nyáry Krisztina
Nyáry Krisztina. Kép: npg.hu

Egy felvidéki gasztrokirándulásból lehetetlen kihagyni Petőfi Sándort, aki fájdalmasan rövid élete során a tartalmilag és terjedelmében jelentős életmű megírásán, a családalapításon és a szabadságharcon kívül még arra is talált időt, hogy amolyan hátizsákos turistaként bejárja a fél országot. Az 1845-ben induló első utazása alkalmával Észak-Magyarországot fedezte fel. Így jutott el Fülekre, ahol az alábbi, korántsem elégedett sorokat vetette papírra: „Fülek sokáig volt a török kezében. Ha naponként abból a borból kellett volna inniok, melyet én itt a kocsmában ittam: fogadom, száz évvel előbb szabadult volna meg tőlök.”

 hirdetes_810x300  

Losoncon már jobban érezhette magát, hiszen egy hetet töltött a városban, s ez idő alatt „dicsőséges eszem-iszom világ volt… egyébiránt szellemi élvezetek nélkül sem szűkölködtem, mert Losoncon sok lelkes barátom és sok kedves leányka van. Azt is híresztelték – alig értem oda –, hogy házasodom, s hogy kit veszek el, mi rám nézve igen is hízelgő volt; de mindazonáltal e hírt csak mende-mondának vagyok kénytelen nyilatkoztatni… megnyugtatására mindazon hölgyeinek, kik érettem tán titkon epednek, viszontszerelemből várva földi boldogságukat” – írta.

3. Losonc
Losonc

A zólyomi születésű Balassi Bálint szintén nagykanállal ette az életet, többször rendezett hajnalig tartó mulatságokat például Selmecbányán, ahol a jókedvről a bor és a női társaság gondoskodott. A város német (nyárs)polgársága persze mélységesen felháborodott és legfőképp irigykedett arra, hogy valaki jól meri magát érezni, úgyhogy beperelték a költőt. A magyar virtusban gazdag válasz Balassitól így szólt: „Hogy vígan laktunk, nem tagadjuk, de mi azzal sem bírót, sem más polgárt meg nem bántottunk, abban kedig, az én italomban mi ellenek lehetett nékiek, soha nem tudom, holott sem az kurva anyjuk gyapjú szekér borát, sem az kurva bestye atyjok keresményét nem ittuk, hanem az mi magunkét költettünk.

A korhelyek világának nagy ismerője, Krúdy ugyancsak gyakran említi felvidéki városainkat. A Boldogult úrfikoromban egyik hőse például így nyilatkozik: „Én csak a poprádi sört szeretem; akasszanak fel, ha Pesten ittam hozzá hasonló sört. Igaz, hogy itt is árulnak szepesi kolbászkákat, árulnak juhtúrót, mérnek szepesbélai borovicskát, persze mindent meghamisítva… Mit tudja azt Vilma kisasszony, hogy miért különb a poprádi sör mindenféle más sörnél?” Az Akik azért utaznak messze földre, hogy jól megebédeljenek című novellájában pedig az alábbiakat olvashatjuk Márai városáról: „Az pedig csak a legtermészetesebb dolog, hogy ha Kassa nevét ejtették ki valahol, valamerre a füle hallatára, nem arra a dómra gondolt, amelyre a nagy lábú turisták szoktak, hanem a piros sódarra, amelyet kora reggelenkint itt az állomáson falatozni lehetett, amikor még Oderberg felé magyar vonat indult.

4. Kassa
Kassa. Kép: magyarno.com

Természetesen idézhetem az elődöt, Mikszáth Kálmánt is, aki A fekete városban így ír: „[…] az akkori gazda nem a torontáli földet emlegette, ha valami nagyot akart mondani, hanem a rimaszombati határról mesélt, ahol háromszor kaszálják a füvet évenkint s ahol a káposzta olyan nagyra nő a Rima partján, mint egy rocska. Azután Nyitra megyében emlegetett némely kövér földeket. Tokaj szőleiről legendák szálltak szerte az országban. Hevesben a dinnye dolgában jeleskedik a föld. De hát ez mind kismiska a lőcsei földekhez képest. Mert hát a lőcsei földben terem a világ legjobb és legnagyobb szemű borsója.” Lőcsén játszódik Csáth Géza novellája, melyben a tragikus sorsú Schmith Fábiánról olvashatunk, aki „a legjobb mézeskalácsos volt Lőcsén. Külföldön tanult, Nürnbergben és Drezdában, ahol annak idején a mézeskalácsos-ipar aranykorát élte. Abban az időben az emberek szerették a mézeskalácsot. Nem kuriózum, hanem csemegeszámba ment, és még cukrászok nem voltak.”

Végezetül Márai Sándor remekművét, a Szindbád hazamegyet érdemes elővennünk. Ennél pontosabban képtelenség összefoglalni, mekkora jelentősége van ételeinknek:

5. Szinyei Merse Pál_Majális
Szinyei Merse Pál: Majális

Szindbád tudta, hogy Magyarországon minden jobb, mint a külországokban, s ezért szigorúan és áhítattal evett. Már a kenyérben volt itt valami, amit sehol a világon nem tudtak utánozni. A háromnapos soroksári kenyér szaga Szindbádban valamilyen történelmi emlékezés folyamatát indította el. Ez volt a kenyér, melyért a magyar küzdött és dolgozott ezer éven át, ekével és karddal. Ezenkívül szerette a köménymagos kenyeret is Szindbád, különösen, ha otthon dagasztották; azt mondotta, hogy a házi kenyér megőrzi a fiatal dagasztó asszony lényének varázsát is. Levesekben is élt egy nemzet életörömének, tempósságának öntudata, legalább úgy, mint a lóbőrre írt békekötések emlékeiben. Utazott a hajós az országban, s egy-egy marhapörköltet ugyanazzal az aggódó érdeklődéssel vizsgált meg – a szegedi „Tiszá”-ban vagy a kassai Lőcsei-házban –, mint ahogy megállott régi királyok temetkezési helyei vagy a Halászbástya csipkeívei és függőkertjei előtt. Mindez egység volt, töretlen és örök magyarság: Szindbád ebédelt, s tudta közben, hogy csak az ostoba és irigy, érzéketlen, botfülű, vásott ínyű ember nem érzékeli a vendéglők és fogadók pörköltillatában, savanyú sörszagában ugyanazt az életérzést, mely eltölti a magyart, mikor Vörösmarty verseit olvassa vagy Szinyei Merse tájképeit nézi.”

Bogos Zsuzsanna

Kire voksolsz a március 15-i köztársaságielnök-választáson? Szavazz jobb oldalt.

Nyitókép: Szinyei Merse Pál Jernyén

Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket FacebookonTwitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunk!

Ajánlott gasztrotörténelmi írások a Körképen:

1. A magyar pezsgő diadalútja

2. A böjt megédesítése

3.Aranykerti lakomák

4.A palóc konyha bölcsessége

5.Aki tudja, csinálja, aki nem tudja, levédeti

6. Konyharegények

7.Régi kedvenczeink

8.Gyógyító ételízesítők

9.Magashegyi hízókúra

10.Királyok hala – halak királya

11.Régi-új kolbászok

11.A halhatatlan halászlé

12. A múlt sava-borsa

13. A magyar gyomor étke

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!