„Büszke vagyok roma származásomra és magyarságomra” – Felvidéki magyar sikersztorik III.

„A zene számomra lételem, nem tudom elképzelni nélküle az életem.”

Alig húszéves, de már bejárta Európa szalonjait, és játszott a német kancellárnak is. Zenész családból származik, már 4 éves kora előtt a 100 Tagú Cigányzenekarral szólózott. Szerény, alázatos, szorgalmas fiatalember, aki büszke származására. Ősszel Bécsben fejleszti hegedűművészi tudását, hogy valóra válthassa álmát, a fellépést a Carnegie Hall-ban.

A felvidéki sikersztori sorozat harmadik részében a sokszoros díjnyertes Bertók Tiborral beszélgettünk zenéről, sikerről, álmokról, a cigányzene szépségéről és a gyökerek fontosságáról.

A családodban hagyomány a zene. Édesapád, nagyapád révén amióta az eszedet tudod, a zene körül forog az életed. Mi az első emléked a hegedűvel?

Így van, az egész család a zenével foglalkozik. Az édesapám, Bertók Tibor cimbalmos. A nagypapám,  Kovács József prímás. A keresztapám is hegedült a Rajkó zenekarban és a 100 Tagú Cigányzenekarban. Az első emlékem 3 és fél – 4 éves koromra vezethető vissza.  A nagypapámtól kezdtem el tanulni.  Valójában neki és Dobi Géza bácsinak, akihez 5 éves koromtól jártam a zeneiskolába, köszönhetek mindent, amit tudok. Ők az abszolút példaképek számomra.

Három és fél éves voltál, amikor egy rögtönzött félórás „duettet“ adtál a 100 Tagú Cigányzenekarral. Hogy jött ez össze és milyen alkalomból?

   

Pontosabban a 100 Tagú Cigányzenekar vendégművészeivel 3,5 éves koromban. Egy nagyobb szabású koncert volt Budapesten, így elég hamar megtapasztaltam a nagyközönség varázsát. Mivel keresztapám a 100 Tagúban játszott, ismeretség révén volt erre lehetőségem. Nagyon nagy élmény volt velük játszani. A Bihari emlékesten, 14 éves koromban újra volt módom velük együtt színpadra lépni.

Még csak 20 éves vagy, ám már számos zeneművészeti díjat bezsebeltél. Hatévesen Nyitrán megnyerted életed első hegedűversenyét, országos versenyeken mindig az első helyen szerepelsz; 2006-ban elnyerted a „Prešporský Paganini“ díjat, majd 2007-ben újra; 2008-ban a Talent Novej Európy fődíját kaptad meg; 14 évesen Komáromban Pro Urbe díjjal tüntettek ki; tavaly megkaptad a „Szlovákia legjobb fiatal muzsikusa“ díjat. Kihagytam valamit?

Tényleg? Nem is tudtam, hogy ennyi mindent (nevet).

Melyikre vagy a legbüszkébb és miért?

Az az igazság, hogy mindegyikre nagyon büszke vagyok, egyet sem tudnék kiemelni. Nagyon örültem ezeknek a megtiszteltetéseknek. Fantasztikus érzés. Azt gondolom viszont, hogy ezeket az elismeréseket nem csak én érdemelném meg. Nagyon erős mezőnyben sikerül ezeket a versenyeket megnyernem.

Kövesd a Körképet a Facebookon is, plusz tartalommal!

A Prešporský Paganini-t háromszor ítélték már nekem. Minden versenyre abban a szellemben készülök, hogy biztos találkozom nálam sokkal jobb hegedűssel. A megmérettetéseken úgy is érzem, hogy nagyon tehetségeshegedűsök a versenytársaim, ám valahogy mégis sikerül nyernem. Nagyon jó erre visszagondolni.

Miben tudsz Te többet, mint mások?

Egyáltalán nem érzem úgy, hogy többet tudnék. Mindig fejlődni szeretnék. Úgy érzem, a visszahallgatott felvételekből, hogy soha nem sikerül elérnem azt a szintet, amit szeretnék. Nagyon sokat segítenek a találkozások egyes versenyek vagy a díjkiosztók alkalmával a fiatal művészekkel. Ez az, ami inspirál engem. És azt látom, hogy jobbnál jobb művészek vesznek körül. Tőlük is szeretnék egy kicsit tanulni, elsajátítani valamit. Minden jót összeszedni, és ezáltal fejlődni.

Ahhoz, hogy egy művész úgy keltse életre a hegedűt, ahogy azt Te teszed, az őstehetség önmagában nem elég. Sok gyakorlásra, alázatra és türelemre van szükség. Mennyit gyakorolsz egy héten és ez miből áll?

Azelőtt Géza bácsihoz jártam a zeneiskolába, hetente kétszer-háromszor.  Amit ott megtanultam, otthon a nagypapám segített kigyakorolni. Most, hogy már valamennyire felnőttként kezelnek, önálló döntésem, hogy mennyit gyakorolok. Nincs olyan nap, hogy ne venném a kezembe a hegedűt. Nem is tudnám elképzelni. Nem vagyok egy nagy gyakorlós, de mindenképp hiányozna. Vannak kötelező darabok, amiket meg kell tanulni, és vannak, amelyeket meghallgatok és megtetszenek. Például a példaképeimtől. A zenei világirodalom kimeríthetetlen, a zenei színskálája a daraboknak mind hangzásban, mind stílusban, mind nehézségi fokban nagyon színes. Így mindig van, ami megtetszik és inspirál a további gyakorláshoz.

Mennyi ideig tart számodra egy darab elsajátítása?

Ez abszolút a darab nehézségi fokátol függ, illetve attól, hogy mennyire tetszik meg nekem az a darab, mennyi időt szánok rá és mennyire köt le. Kiskoromban nagyon szerettem a virtuóz darabokat. Most a filmzenéket és a szép lassú muzsikát szerettem meg. Ha leköt az adott darab, van úgy, hogy két nap alatt sikerül elsajátítanom. A nehezebbeknél előre meghatározom a napi tanulási mennyiséget. Nagyon bonyolult darabok esetében az elsajátítás egy- két hét mindennapos gyakorlással. Ha viszont nagyon megfog a mű, akár négy-öt órát is foglalkozom vele naponta. Akkor viszonylag hamar megtanulom.

Hol mindenhol léptél már fel a világban?

Elég sok helyen sikerült már megfordulnom. Németországban Heidelbergben és Berlinben, ahol a német kancellár előtt játszottam.  Koncerteztem már Rotterdamban, Hágában és Bécsben is.  De még csak most kezdődik ez az egész, amit nagyon remélem, hogy karriernek mondhatok.

Van olyan, hogy álomszínpad?

Ha már álmodunk, akkor merjünk nagyokat álmodni (nevet). Az én álomszínpadom, mint minden művész életében a Carnegie Hall és a Metropolitan. Nagyon remélem, hogy egyszer sikerül.

Az élet úgy hozta, hogy a kisebbségi lét szerencsés a hegedűművészek esetében. Itt van Vanessa Mae, aki thai apától és kínai anyától született, majd Angliában élt. Vagy Edvin Marton, aki Kárpátaljáról származik, ukrán anya és magyar apa gyermekeként  Magyarországon telepedett le. Mindketten a csúcsra törtek.  Te többszörösen is „kivételes“ helyzetben vagy. Felvidéki magyarként és roma származásúként érezted valaha, hogy megkülönböztetnek?

Abszolút pozitívumnak fogom fel és érzem is a kisebbségi meghatározást. Vegyük például a hegedű világhírű művelőjét, Itzhak Perlmant, vagy Szlovákiából a klasszikus komoly zenét illetően Dalibor Karvayt és Ondrej Jánoskát. Ők mind-mind a kisebbség képviselői. Tulajdonképpen nagyon nehezen tudnék olyan művészt említeni, akik meghódították zenéjükkel a világot és nem valamelyik kisebbségből származnak, legyen az roma vagy zsidó származás. Persze vannak nem kisebbségi művészek is , de most így hirtelen nem jut az eszembe egy sem, aki meghódította volna az összes színpadját a világnak beleértve a Carnegie Hallt vagy a Metropolitant.

Egyébként Te elismered, sikeresnek tartod Vanessa Mae-t vagy Edvin Martont?

A sikerüket nem is lehet megcáfolni. Felnézek rájuk. Teljesen más, a komoly zenétől eltérő stílus az övék, de ettől függetlenül nagyon szeretem őket. A mai világban a vizualitás nagyon előretört a zenében. Ha belegondolunk, a zenének elsősorban a fülünket, a hallásunkat kellene gyönyörködtetnie. Azt is tetszik persze, ha szép valami és pompa van körülötte. De azt gondolom, a zenének elsősorban a zenéről kellene szólnia. A mai világban sok művész a vizualitásra helyezi a hangsúlyt.

A világ legnagyobb művészeinek még nem kellett a szórakoztatáshoz tüzijáték, csillagszóró, sőt nem is lőttek ki senkit koncert közben az űrbe, csupán a zenét tolmácsolták az embereknek.  A zeneszerző művét úgy adták át, a saját érzelmeiket is beletéve, hogy az elég volt arra, hogy megérintsék a közönséget. Nem hiába lett a nevük fogalom az egész világon. Nagyon szeretem egyébként a műfajok közti határokat feszegetni. Keverni különböző színekkel a stílusirányzatokat. De megmondom őszintén, hogy nem vagyok biztos benne, hogy egy Mozart vagy Bach, ha most élne, örülne annak, hogy dobfelszereléssel játszák darabjaikat.  Amúgy tetszetős vizuális szempontból. De valahol meg kellene szabni a komoly, klasszikus, jazz és cigányzene közti határokat.

Amikor meghallottalak hegedülni, azt gondoltam, hogy ez egy kész művész, aki a hegedű minden fortélyát ismeri. De Te azt allítod, még mindig rengeteg tanulnivalód van. Mi az erősséged és miben kell még fejlődnöd?

Nem csupán rengeteg tanulnivalóm van, valójában még csak most kezdem el a tanulást. Pontosabban az önálló tanulási folyamat még csak most veszi kezdetét, aminek nem látom a végét. A zene minden területén szeretnék fejlődni a magamtól elvárható legmagasabb szinten. Az, hogy mi az erősségem, nehéz kérdés. Kiskoromban nagyon szerettem Paganinit játszani . Az ő darabjait a hegedű irodalom legnehezebb darabjaiként tartják számon.  8-9 éves koromban már hegedűművészek által is játszott repertoárt tudhattam magaménak.

A komáromi gimnázium befejeztével a pozsonyi konzervatóriumban folytattad a tanulmányaid. Onnan hova tovább?

A konzervatóriumban tanulok most Gyöpös István tanár úrtól. Ez egy felkészítés számomra a Bécsi Zeneakadémiára. Sokat tanulok a tanár úrtól és nagyon felnézek rá.  A jövőben is szeretném tartani vele a kapcsolatot. Közös álmunk volt, hogy Boris Kuschnirnál tanulhassak Bécsben, ahová sikeresen felvételt nyertem. Így ha minden igaz, szeptembertől nála folytatom a tanulmányaimat. Ez nagyon nagy megtiszteltetés, mert a tanár úr európai és világviszonylatban is az élmezőnyben van.  Kiváltság oda bekerülni.

Mit kell tudni a hegedűdről?

Éppen most kaptam egy új hangszert, ami valamivel jobb, mint az előző. Persze ez nem azt jelenti, hogy komoly mesterhangszerről van szó. Hangilag viszont közelebb áll hozzám, több rajta a lehetőség. 14 éves koromtól játszom egész hegedűn. Az első egy viszonylag idősebb, gyári hangszer volt, de mind hangilag, mind értékileg is egyszerű. Nagyon szerettem azt a hangszert, viszont ha nincs olyan szinten, az visszahúzó tud lenni, nem enged kibontakozni, kiteljesedni a zenében. Hiszen a zenész a hangszerén keresztül tolmácsolja a mondanivalóját. Nagy álmom az, hogy egyszer olyan hegedűn játszhassak, és most nem feltétlenül Stradivariról beszélek, ami nem visszahúzza  a fejlődésem, hanem segíti.

„Minden dallamot megírtak már, nehéz új dallamvilágot létrehozni. De pont ez benne a kihívás”

Mitől jó egy hegedű?

A legfontosabb tényező egy hegedűnél a hangja. Vannak, akik értékileg néznek egy hegedűt, de egy zenész általában azt figyeli, hogy hangban milyen lehetőségeket kínál a hangszer. Minden további tényező, a szépség, a kifaragás, a kimunkálás csak azután jön.  Az első abszolút a hang.

Érzel magadban késztetést arra, hogy kesőbb Te magad is zenét szerezz?

Zenét egy szerelmemnek írtam még kisgyermek korombam. Nagyon érdekel és sokat is fogalalkozom ezzel egyébként otthon a szabadidőmben. Akár improvizácios szinten, azaz nem mindent jegyzek le, amit fejben kigondolok. Az új dallamok mindig is érdekeltek. Vannak, akik azt mondják, hogy már minden dallam meg van írva és minden hasonlít mindenhez. Éppen ezért nagyon nehéz új dallamvilágot létrehozni, de pont ez benne a kihívás.

Mi áll hozzád közelebb, szólistaként zenélni, vagy többedmagaddal, zenekarral fellépni?

Egyértelműen szolistaként. Nem a nagyravágyás miatt, hanem mert soha nem tudtam igazán nagy zenekarban elképzelni magam.  A bécsi filharmonikusokhoz bekerülni viszont mindig is nagy álmom volt.

Klasszikus zenét játszol. El tudod képzelni, hogy Vanessa Mae-hez hasonlóan kipróbáld magad a modern hegedűművészetben, keverve a klasszikusat a modern techno vagy pop stílusjegyeivel?

A klasszikus zene olyan szép, hogy önmagában megállja a helyét a világon bárhol. Bár nagyon szeretem a határokat feszegetni és megérinteni azokat a klasszikus zene, a jazz és a cigányzene ötvözetében. Aki klasszikus zenét játszik, az 99%, hogy fog tudni jazzt is játszani, és az, aki beleszületik egy roma származású családba, valoszínűleg cigányzenét is fog tudni játszani. E három zenei stílus ötvözetéből szerintem nagyon jó dolgok tudnak kikerekedni.

Van példaképed?

Rengeteg. Az első az abszolút Itzhak Perlman. Őt sokan ismerhetik a Schindler listája c. film kapcsán, de ezen kívül a világirodalom jelentős részét eljátszotta. Nagyon megfog a játéka mind virtuozitásban, mind lassú dallamvilágában. Az itteni általam személyesen is ismert példaképeim Dalibor Karvay és  Ondrej Jánoska, aki egyébként az unokatestvérem. Ők a világ legnagyobb színpadjain már játszottak is, pl. a Carnegie Hallban, és a világ legjobb hegedűsei között mondhatják magukat. Másrészt pedig a sportolók, az úszók azok, akikre felnézek. Hatalmas kitartás van bennük. Ami bizony nagyon fontos, mert a tehetség anélkül nem sokat ér.

Hogy képzeled el magad 10-20 éven belül?

Nagyon szeretek álmodozni. Ha egy nagy színpadon játszom, a közönségtől visszajelzésként ovációt, tapsot kapok, ami sikerélmény is egyben. Most azonban egy fordulat történt. Úgy érzem, hogy  felelőséggel tartozom a közönség iránt. Ez a felelősség elég nagy. Ezért is van szükségem rengeteg gyakorlásra, tapasztalatgyűjtésre és arra, hogy mindenkitől a legjobbat megtanuljam. Szoktam álmodozni arról, hogy a Carnegie Hallban játszom.  A sikerélmény nagyon fontos mindenki életébe, mert motivál és inspirál. Elsősorban felelősséget érzek az iránt, amit adok  a közönségnek, és amiért én cserébe várok valamit.

Vanessa Mae a hegedűt ideiglenesen sílecekre cserélte, és Szocsiban a téli olimpián indul szlalomban (thai színekben). Te elképzelhetőnek tartod, hogy a jövőben mással foglalkozz főállásban? Mi az a terület, ami vonz a zeneművészeten kívül?

Főállásban nem. Viszont a zenén kívül érdekelnek más dolgok is. Úgy a sport, bár ezt nehéz rólam elképzelni, mert nem vagyok olyan alkat (nevet). Azon belül is a foci. Szeretem a dekázgatásokat, trükközéseket már kiskoromtól. Mondják, hogy elég ügyes is vagyok benne. Ezek nagyon érdekelnek. Vannak kevésbé megterhelő sportok, pl. a pingpong, azt is nagyon szeretem.

Az érdeklődési köröd merőben más, mint az átlag korodbelieknek. Kikkel érzed magad a legjobban és találod meg a közös hangot?

A zenészvilágon kívül is megtalálom mindenkivel a közös hangot. Nem csak a zenéről lehet velem beszélgetni. Vannak sportoló barátaim is. Egy kajakossal is tudok beszélgetni, mert egyrészt érdekel, amit csinál, másrészt meg felnézek rá az eredményeiért, kitartásáért.

A fellépéseid kapcsán sokat utazol, a taníttatásod, a hegedű és a fellépő ruha is pénzbe kerül. A csalad támogat, vagy vannak szponzoraid is?

Nincsenek szponzoraim. Hála istennek egészséges családi háttérrel rendelkezem. Egy igazán jó hegedű viszont már drágább és nem megengedhető a számomra. Szponzoraim még nem voltak, és attol félek, hogy a zeneakadémián Boris Kuschnirnál ez már nem lesz  elég háttér, mivel nagyon sokba kerülnek ezek az órák.

Mi az a legfontosabb dolog szerinted, amire a mai világban szükség van?

Az egymás iránt érzett tisztelet, a szeretet, a szerénység. Mindenki, amit a jó Istentől kapott tehetséget, legyen az akár zene, akár az élet akármelyik területe, azt használja ki, és merjen nagyokat álmodni. Ne úgy álljunk hozzá, hogy aki nagyot álmodik, az nagyot eshet. Ez szerintem egy nagyon rossz felfogás. Aki nagyot álmodik, az addig álmodja, amíg nem válik valóra.

Mit tanultál meg eddig magadról és az életről  a fellépéseid során?

Minden egyes fellépés tanulás. Soha nincs két egyforma. Mint ahogy kétszer egymás után egy darabot sem lehet eljátszani. Nem csak egyik napról a másikra, hanem egyik óráról a másikra sem.  Mindig változnak a dolgok, és tudat alatt is tanul az ember, még ha ez nem is mindig fejezhető ki az adott darabban. Ez egy megállíthatatlan folyamat.

„A zene számomra olyan, mint a szerelem”

Tudják rólad a fellépéseiden, versenyeken vagy akár országon belül, hogy magyar, pontosabban felvidéki magyar vagy?

Természetesen tudják. Nem anyanyelvi szinten, de beszélem a szlovákot is. Ha megemlítjük külfödön, hogy Szlovákia, akkor azonnal a szlovákra asszociálnak. Ettől független, amikor a nagypapámékkal megyek fellépésre, akik cigányzenét játszanak,  akkor nem is kell mondanunk, hogy mi magyarok vagyunk, mert az az egész világon köztudott, hogy csak a magyar cigányok játszák ezt a muzsikát. Az egész világon senki más, sehol máshol. Tehát a „magyar vagyok névjegyet“ nem is kell feltenni magunkra, mert anélkül is tudják. De erre büszke is vagyok, mind a roma származásomra, mind a magyarságomra.

A tapasztalataid alapján ajánlanád ezt a pályát másoknak is?

Nagyon-nagyon sok szépségét látom vagy szeretném látni a zenei karriernek, de látom a rossz oldalát is. Amit egyébként nem biztos, hogy az emberek jóindulata és a segítőkézsége szül, de ezekkel igyekszem nem foglalkozni. Próbálom a zenének csak a szépségét látni. Többek között azt, hogy hova lehet eljutni vele, hogyan  lehet megérinteni általa a közönséget. A zene számomra lételem, ami nélkül nem tudom elképzelni az életem. Szóval, aki feltétel nélkül szereti a zenét, annak már megérte belevágni, hiszen nem tud nélküle létezni. Ez egy ilyen dolog. A szerelemhez hasonlít egyébként.

Mit üzensz a tehetséges fiataloknak?

Mindenkinek nagyon sok sikert és szerencsét kívánok az életben. Én magam pedig szeretnék minél több fiatal művésszel koncertezni, megismerkedni minél több zenésszel, akivel inspirálni és motiválni tudjuk egymást kölcsönösen.

Bertók Tiborral Tóth Lívia beszélgetett.

További ajánlott írások:

1. Valami Amerika – Irány a Szilícium-völgy (Felvidéki magyar sikersztorik I.)

2. Szlovák iskolából nem jutottam volna el idáig (Felvidéki magyar sikersztorik II.)

 Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunk!