Az egy magát megnevezni nem kívánó losonci diák a saját emlékeit osztotta meg olvasóival a Losoncz és Vidéke című hetilap 1890 évfolyamának október – novemberi számaiban, melyet korábban a Rozsnyói Híradóban tett közzé. Ebben a részben kortársaira emlékezik.
Visszagondolván Losoncz 40-es években élt alakjaira, ott látom a nagy tekintélyben állt Szíjjártó és Szentpétery fiskálisokat (: ügyvédek), Kemény és Kovács fiatalabb ügyészeket, továbbá a magas termetű Czenthe katholikus lelkészt, a Gregács lányoknak udvarló Jureczky káplánt, s harangozójukat, kinek neve „Sinkovics András“ egy adonikus verssor; Boronkay, Kunszt és Rózsa tekintélyes kereskedőket, úgyszintén Zorkóczyt. Az elsőnek és utolsónak a Vattay-féle piaczi (: ma Kubinyi tér) nagy házban volt kereskedésük.
Ott látom Lábath János, Pál József keményen feszítő férfiszabókat, a vén Kovácsik Máté gácsi-utczai nőszabót, nagy bozontos ősz hajjal borított fején széles tetejű simléderes (: napellenzős) sapkával, sarkig érő kaputban (: hosszú felsőkabát), melyhez jól pászolt a széles, tubákos orr, s a bajusztalan orralj. Ott látom a nagyhasú Gellén Bénit, a folyvást édeskésen mosolygó, s erősen kicsípett Meslcoviczi borbélylegényt, az öreg Ungvári iskolai perczeptort (: pénztárnok), ki annyi szegény diáknak szerzett örömet a kiosztott stipendiummal, ott látom Heidenberger harangöntőt csodás kicsiségű feleségével, Lujdor és Hoki vendéglősöket, a Bunkó bandájának érdekes alakjait, az utcza bolondjait: László Dinát, ki után mindenki fütyült és Smeisznét, ki berúgott állapotban látványosságokat művelt és tele torokkal szónokolt.
Ott látom „Szükséget”, az alacsony termetű, ravasz tekintetű zsidó handlét, ki főleg diligenczia (: szorgalom, szorgalmi idő) vége felé szedte az epret, csinálta a rebachot (: kereskedői haszon), sompolygó rókaként járván a diákszobákban s mesés olcsó árakon szedvén össze a könnyelműbb diákok ruhaneműit, vagy csekélyebb összeget nagy kamat mellett kölcsönözvén azokra. Sok diákot befont, de egyszer őt is lefőzte egy furfangos jogász ugyanis: beszólítván az utczáról. Szükséget, elébe hányt pár ócska nadrágot, mellényt, színehagyott nyakkendőt és begyűrt tetejű magas kalapot, aztán kérdé: „Mit ád e szép holmiért?“ … Szükség kicsinylő mosolylyal szedte darabonként kezébe a ruhaneműeket, de élénken felvillant macska-szeme, midőn észrevette, hogy az egyik mellény zsebében értékes órát feledett a könnyelmű tulajdonos. „Mindezen thárgyak — úgymond — alig érnek valamit, de thudva azt, hodj az ifjú úrnak szüksége van a phénzre, adok érthök öt phengőt.“ — „Nem úgy lesz az Jordán! hanem adjon érte tízet, aztán vigye!…”
Szükség megpillantván az órát, mely legalább is megért 20 forintot, némi látszólagos vonakodás után kifizette a 10 forintot, aztán sietett a lomokat összeszedni, s elkotródni. Ámde alig lépett ki a szoba ajtaján, harsány hangon utána kiáltott a diák: „Jöjjön vissza Szükség! most veszem észre, hogy órámat egyik mellényemben feledtem, az nem jár együtt a mellénynyel! adja vissza hamarosan!“ Szükség fanyar képpel adta vissza a furfangos diáknak az órát; „No — úgymond — most olyan őzletet csinált a szegény Szökség, mely elsöpri egy heti rebachját (: kereskedői haszon)! Vaj mir!“
Majd el is feledkezem Halászi kántorról, ki hirtelen barna volta miatt, no meg zenészeti talentumáért a pajkos diákság „Bunkó“ (:neves cigányzenész volt, aki bandájával szerte az országban, s természetesen Losoncon is zenélt) névvel tisztelt meg. Ő az orgonász kántorság mellett a leányiskolát is vezette. Kitűnő orgonista volt az öreg, igazán művészileg játszott. — A templomi éneklésnél egy „templistának“ kivetett sorsdiák és egy soros mendikáns (: szegény, ingyenes diák) volt segítségére. Midőn az éneket elkezdette, az első sor két első szavát kikiáltotta sebesen, erre egész erővel rányomta az orgonát s odakiáltotta a két templistának: „Ordíts!“ . . .
Szenvedélyes tubákoló lévén, egyik kezével játszott a billentyűkön, a másikkal pedig az előtte levő termetes pikszisből (: doboz, tárolóedény) 10—10 perczenkint orrát tömte tele tubákkal. Midőn a lelkész a szószékre hágott, s így az ő funkcziója véget ért, fölkelt s a karzat oldalajtaján kisurrant a templomkerítésbe, vagy a közeli piaczra sétálni s csak az utolsó énekre tért viszsza.
Temetések alkalmával néhány visító mendikánssal énekelte végig az utczákon erős átható hangon, hogy „Már elmegyek az örömbe, paradicsomnak kertébe.” Baráti viszonyban lévén a patikáriussal, hogy azt infestálja (: háborgat, alkalmatlankodik), ottan-ottan a patika előtt ama éneksort nyomta rá, hogy: „Halál ellen nincs orvosság a patikában“ mire a gyógyszerész derűs mosoly kíséretében öklével fenyegetődzött. Nagyobb temetéseknél a lyceumi összhangzatos énekkar szerepelt a kántus prézes (: elnök) vezetése alatt. Aztán temetés után megvendégeltettek az énekkar tagjai pecsenyével, borral, mit a szomorú felek a lyceumi épületbe küldtek. Az ily lakomát „fundus“-nak (: valamilyen célra szolgáló pénzalap) nevezték, s ez rendesen absolut berúgással végződött.
Legyezte, jegyzetekkel ellátta: Puntigán József
Korábbi írások:
Megosztás:
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.