Eufrozina, Kende
  • HUF: 406.18
  • USD: 0.97
  • 13 °C
  • 19 °C

Hirdetés (X)

Interjú

Bárdi Nándor: Túl lehet lépni a Hidas/nem Hidas kategorizáción (Interjú, befejező rész)

A támogatáspolitikában átláthatóságra, az érintettek bevonására, teljesítményelvűségre és számonkérhetősre van szükség

Nyitókép: erdely.ma

 

Bárdi Nándor történésszel, kisebbségkutatóval készült interjúnk  első részében Trianonról a második és a harmadik részben pedig az azt követő időszak nemzetpolitikai összefüggéseiről beszélgettünk.

 

A vele készült interjúnk negyedik részében az alábbi kérdésekre kapunk választ:

 

Miért nem prioritás a humán erőforrásba való beruházás?

Mit kellene megvalósítani a támogatáspolitikában?

Miért nem sikerült kivívni máig a törvény által garantált etnokulturális önrendelkezés intézményesítését?

Mit lehet kezdeni, vagy egyáltalán kell-e kezdeni valamit Niedermüller Péter kijelentésével, miszerint „Jól jártak Trianonnal a külhoni magyarok…?

 

Vannak-e olyan közéleti személyiségek, akik a kisebbségkutatás terén át tudnak adni tudást a médiában vagy másutt?

 

 A felvidéki intézményekben igenis vannak ilyen emberek. Azt hiszem, hogy a fűri értelmiségi találkozók épp azt példázzák, hogy túl lehet lépni a Hidas/nem Hidas kategorizáción. A már említett Bukovszky Lászlón, Ravasz Ábelen túl Tokár Géza, Fiala-Butora János és persze a Fórum Intézet munkatársai, vagy Gyurovszky László mind olyan szakemberek, akik egy olyan más korszakkal és területtel foglalkozó, a szlovákiai magyar viszonyokat kevésbé ismerő szaktörténésznek is vonatkoztatási pontok, mint jómagam.

 

Gyakran van szó a dél-tiroli példáról és mindenki azt hiszi, hogy az ottani régióépítés a történészek és a jogászok kezében van. Ehhez képest a regionális autonómia egyik meghatározó intézménye az EURAC kutatóközpont közel 400 kutatójából csak negyede foglalkozik kisebbségi ügyekkel. A többség közvetlenül közhasznú kutatásokkal foglalkozik az alpesi környezettől a biomedicináig. E mellett a regionális kereskedelmi kamara külön kutatóintézetet működtet WIFO (Institut für Wirtschaftsforschung Südtirol), amely a térséget elhelyezi az olasz és Európai Uniós kontextusban, havonta közöl tematikus mutatókat illetve elemzéseket egy-egy helyi ügyről.

 

Folyamatosan bombázták statisztikákkal a nemzetközi fórumokat, a regionális közigazgatást és az olasz kormányt.  Kicsit ezt próbálja követni a kolozsvári Erdelystat portál is. Ilyenkor a magamfajta kutatók még hozzáteszik a fájdalmukat, hogy az újságírók és a politikusok mennyire nem olvassák a szakmai publikációkat. Ha csak 10%-át ismernék annak… stb. De most e helyett inkább az elit kiválasztódásra utalnék. Ugyanis kelet-európai jelenség, hogy a politikusok Nyugat-Európától eltérően nem az önkormányzati rendszer szűrőjén többszöri helyi megmérettetés után jutnak az országos politikába, hanem már a fiatalkori közéleti, pártaktivista előélettel az országos vezetésben találhatják magukat.

 

A másik nagyon fontos probléma, amely a politikusi hivatásban hiányzik, a folyamatos párton belüli továbbképzési rendszer és a rendszeres, pl. a jó gyakorlatokat számba vevő tapasztalatmegosztás, a horizontális kommunikáció. Ezekbe az önkormányzati képviselőkig, civil aktivistákig lenyúló képzésekbe lehetne bevinni pl. a társadalomkutatás eredményeit. Az egyszeri próbaperek pl. a Beneš-dekrétumokhoz kapcsolódó vagyonok ügyekben vagy a nyelvi revitalizációs mozgalmak intézményi és politikai háttér nélkül nem állnak össze működő szerkezetté. Társadalmat lehet szervezni autonómia nélkül, de autonómia nincs társadalomszervezés nélkül – hogy egy közhelyt is elsüthessek. Az is közhely, hogy nincs kétféle támogatáspolitika. Tehát, ha Magyarországon nem prioritás a humán erőforrásba való beruházás, akkor miért lenne ez másként a határon túli támogatások terén?

 

Fotó: index.hu

 

Mit tehetne Magyarország másképpen?

 

Mindig nagy veszélye van annak, amikor egy történész, a tudomány felkent papjaként és a történelmi gyakorlatok ismeretében osztja az észt. Mert egy dolog valamiről tudni és sokkal nehezebb azt adott társadalmi-politikai körülmények között megvalósítani. Ráadásul magamban e hosszú beszélgetés alatt állandóan szorongok „a tudatlanság bátorságától” tartva. Mint ahogy az előbb már utaltam rá a centralizáló vezérdemokrácia körülményei között, a konzervatívizmussal szakító „új jobboldal” ideológiája még nehezebbé teszi a mostani helyzetet a nagy nemzeti retorika ellenére.

 

A támogatáspolitikában mindenképp az átláthatóságot, az érintettek bevonását, a teljesítményelvűséget és számonkérhetőséget kellene megvalósítani a most is jelentős összegek hatékonyabb felhasználásához. Itt mindenképp az oktatás lehet a kitörési pont. Egyrészt a középiskolák és tanáraik megerősítésével, másrészt a falusi és az elcigányosodott alapiskolákban vagy mellettük felzárkóztató programokkal. A magam szűkebb szakmájához közelítve kulcskérdés, hogy az adott nemzeti doktrínát miként lehet érzékenyíteni a kisebbségi kérdésben?  Egy példa: Magyarországon ma szlovák, cseh vagy egy nem magyar környékbeli ország kutatóinak nagyon nehéz ösztöndíjat szerezni, nem is szokták őket meghívni. Mert nincsenek ilyen programok.

 

A lengyelek a 90-es évek óta működtetik — a CEU anyagi és finanszírozási szintjén álló Keleti Akadémiát (OSW). Itt azokat az embereket képezik és ösztöndíjazzák, akik Lengyelországgal foglalkoznak. Nem a lengyeleket, hanem Grúziától Amerikáig mindenkit, és ennek van egy kitűnő tanulmányi programja. Gyakorlatilag Lengyelország 20-30 év alatt kiképezte azokat az embereket, akik Lengyelországgal foglalkoznak. Magyarország erre soha nem fordított gondot. A CEU-ról, mint eltűnt potenciális lehetőségről ne is beszéljünk. Gondoljon bele, hogy a Kiss Gy. Csaba tanítványok között hány született magyarországi lett hídember a szlovák-magyar viszonyban, különösebb rásegítés nélkül. Itt csak Kollai Istvánt és Demmel Józsefet emelném ki. Az utóbbi tényleg bevitte a szlovák történetírásba a magyar társadalomtörténetírás legjobb eredményeit. Sok ilyen mozaikból állhat össze a változás. Nem pedig az elharapózó „Orbán-irigységből” amikor a szlovák, szerb, román nacionalisták Magyarországra és Orbánra mutogatnak nyugat kritikája és a miatt, hogy „ott legalább rend van”, a politika a nép érekeit védi stb.

 

A Felvidéki magyarok vagy 18 éven keresztül részesei voltak a kormánykoalíciónak. Máig fájó pont, hogy nem sikerült kivívni a törvény által garantált etnokulturális önrendelkezés intézményesítését.

 

Van amikor valaki egy többségi párton belül, vagy kormányon belül próbál egyénileg elérni valamit. Léteznek interetnikus alkuk, és a kisebbségi magyar pártok folyamatosan ezekkel éltek, amelyek a lényege az, hogy a magyarokat elsősorban a magyar területeken történő dolgok  érdeklik, illetve az euróatlanti integráció ügyei. Döntő, hogy lehet velük kompromisszumokat kötni, akár országos szinten, akár (például Nagyszombat) megyei szinten, ahogy a különböző frakciók kötnek, és ezért adnak a magyaroknak valamit cserébe.

 

 Tudva lévő, hogy ha van egy magyar párt, az mérséklően hat bizonyos ügyek tematizálására. Az utóbbi húsz évben igazából sehol sem sikerült a környező országokban áttörni a nemzetpolitikai doktrínákat, az egységes nemzetállam akarását. Itt működik egy üvegplafon hatás, egy olyan szint, amit nemzetállami szinten nehéz áttörni. Épp látjuk, hogy Bukovszkyt a szlovákiai tervezet kidolgozóját a szlovák Külügyminisztérium, az Igazságügyi Minisztérium kritikája nyomán a kormányhivatal kizárta a tárgyalási folyamatból.

 

Ján Gábor aki Ferninad Vrábel mellett társszerzője a Život národa je večný. Sto rokov od Trianonu 1920–2020 című kötetnek, ami azért más mint Roman Holec megközelítése (Trianon –triumf a katastrofa). Ugyanakkor a Nemzeti Tanácsi önkormányzati rendszert a Szlovéniában, Horvátországban és Szerbiában elsősorban egyéni érdekkijárással sikerült elérni. Ezekben a posztjugoszláv országokban az önigazgatási rendszernek nagyon nagy hagyománya van, ott az autonómiától nem riadnak meg, épp integrációnak tekintik, s azon belül létezhet az üvegplafon. A Vajdasági Magyar Szövetség 2000-ben jókor volt jó helyen. Milosevič után meg tudták erősíteni a szerb kormányt és Várady Tibor szakmai és hídember szerepét kihasználva létre tudták hozni a nemzeti tanácsot. Ezt se Romániában, se Kárpátalján nem sikerült megvalósítani. Az előbbi esetben a Bálványos Intézet a nemzetközi fórumokon is nagyon komolyan elemzi ezt a problémát.

 

Fotó: Pavel Kapusta

 

 

Mit lehet kezdeni, vagy egyáltalán kell-e kezdeni valamit Niedermüller Péter azon kijelentésével, miszerint „Jól jártak Trianonnal a külhoni magyarok …gondoljunk azokra a magyarokra is, akik Trianonnak is köszönhetően ma jobban élnek Romániában, Szlovákiában, és a többi környező országban, mint mi itthon, Magyarországon“

 

Niedermüller Péter egy magyar antropológus, aki a Humboldt Egyetemen tanított, és visszaélései miatt negligálva lett a tudományos életből. A magyarországi közéleti viszonyokra nézve azt hiszem emblematikus, hogy ennek ellenére politikai karrierbe kezdhetett és még a jobboldali sajtó ingerküszöbét sem érte el — a régebb vonatkoztatási pontnak tekintett tudós — előélete.

 

Magánemberként butaságnak tartom, de elemzőként nem legyinthetek, hiszen a határon túli magyarokkal szembeni növekvő magyarországi előítéletesség és a baloldalra húzott „nemzeti érzéketlenség” stigma épp ilyen elemekből építkezik. A mentalitástörténetnek létezik egy olyan sajátos típusa, amit doktrinerségnek tekinthetünk. Ilyen az az ember, aki bizonyos progresszívnek gondolt elvekhez mindenáron és hihetetlen makacssággal ragaszkodik és erőlteti azokat.

 

Ebben a „haladárságban” folyamatosan itt most az a fontos, hogy az Orbán-kormányt negatív kritikával illesse. A tematizált ügyeket ennek rendeli alá, nem a dolgot magát nézi. Itt azon is el lehetne gondolkodni, hogy kinek is szól ez az emléknap? Inkább a magyarországiak érzékenyítésére szolgál, hisz június 4-én mit ünnepeljenek a külhoni magyarok? Én sokkal inkább úgy gondolom, hogy a március 15-i hagyomány még mindig erőssebb.

 

Niedermüller ominózus bejegyzésének két része van. Az első része azt mondja, hogy a nemzeti összetartozásba beletartoznak a magyarországi szegények, egészségügyi dolgozók, tanárok, reménytelen fiatalok stb. és miért nem ezzel foglalkozunk a nemzeti egység napján. Ezzel egyet lehet érteni. Ezt a sajtó meg se parittyázta, különösen a határon túli orgánumok.

 

A másik bekezdésben, aminek az utolsó fele Orbánt kritizálja, abban van benne az a bizonyos mondat, hogy „gondoljunk azokra a magyarokra is, akik Trianonnak is köszönhetően ma jobban élnek Romániában, Szlovákiában, és a többi környező országban, mint mi itthon Magyarországon“. Ami ez után következik a szabadságról, nyílt társadalomról, Európáról nagyon relatív és abból kiindulni, hogy Magyarországon rosszabb a helyzet, mint pl. Kárpátalján, egy vak párhuzamos valóságra utal, illetve arra, hogy át se gondolta mit beszél.  Mi alapján mondja ezt? A GDP, az életszínvonal, vagy a boldogságindex alapján?

 

Ugyanakkor, ha cinikus akarnék lenni, akkor azt kellene mondanom, hogy Pásztor István, a vajdasági magyar szövetség vezetője nagyon sokszor kijelentette, hogy nem volt még ilyen jó a szerb-magyar viszony, nem volt még ilyen jó dolga a szerbiai magyaroknak, mint most. Akkor mi baj a polgármesteri nyilatkozattal? Komolyra fordítva a szót attól, hogy a titói Jugoszláviában vagy most Szlovákiában jobban élhetnek és fogyaszthatnak az ott élő magyarok, a Trianon meghatározta kisebbségi helyzetet nem változtatta meg. Nevezetesen azt, hogy folyamatosan hatalmi aszinkronban vannak, folyamatosan kettős világban élnek, amely persze kompetenciákat is hoz, de egyben ezeknek az embereknek többletteljesítményt kell nyújtani, ahhoz, hogy kulturális és társadalmi esélyegyenlőségüket biztosíthassák.

 

Nagy Erika

 

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Eddig 1 olvasónak tetszik ez a cikk.

Kommentek

Kövessen minket