A felvidéki magyarság mai helyzetét vizsgálva talán nem lesz felesleges egy kis időutazásra indulnunk a múltba. Štefan Hríb főszerkesztő és Surján László Fideszes EU-képviselő minapi levélváltása vitathatatlanul pozitív üzenetet hordoz, de aligha jelent vigaszt azoknak az 1918 után kisebbségi sorba került szlovákiai magyaroknak, akik az elmúlt több mint 90 esztendőt lényegében veszteségek sorozataként élték meg. Kezdjük azzal, hogy a nagyhatalmak – elsősorban Franciaország és Nagy-Britannia – hathatós támogatásával a trianoni békediktátum nyomán létrejött új közép-európai államok vezetői formálisan kötelezettséget vállaltak az országukba került nemzeti kisebbségek (mindenekelőtt a magyarok) széles körű jogainak biztosítására, de arra is, hogy az általuk lakott területeken igyekeznek fenntartani a lakosság korábbi nemzetiségi összetételét.

pravda179
Reszlovakizáló kurzus az „elmagyarasodott szlovákoknak”. Újságcikk 1947-ből

 

Most tekintsünk el a királyi Románia és az ugyancsak királyi Jugoszlávia demokratikusnak még jóindulattal sem nevezhető nemzetiségi politikájától, maradjunk csak a masaryki Csehszlovákiában, amelyet számos mai történetíró is a két világháború közötti korszak közép-európai demokráciáinak minta-országaként jellemez.

A feladat: éket verni a magyar tömbbe

Már a két „államalkotó” nemzet: a csehek és a szlovákok helyzete sem volt egyenrangú, amit a szlovák autonomista és szeparatista mozgalmak képviselői gyakran sérelmeztek. A Csehországban élő németek – már korábban kiépült intézményrendszerüknek, lélekszámuknak, gazdasági és szellemi potenciáljuknak is köszönhetően – olyan erőt képviseltek, amely masszívan ellenszegült a beolvasztásukat vagy a megbontásukat célzó törekvéseknek. A felvidéki (és a kárpátaljai) magyarság túlnyomó része a trianoni határok mentén egy több mint 800 km-es, hol szélesebb, hol elkeskenyedő sávban élt és 1918 előtt nem alkotott olyan kompakt, sajátos jegyeket hordozó csoportot, mint a szudétanémetek vagy pl. a székelyek Erdélyben. A trianoni sokkból felocsúdva kezdte magát gazdaságilag, kulturálisan és politikailag is megszervezni, miközben a csehszlovák hatóságok már a kezdetektől fogva igyekeztek megbontani az összefüggő magyar tömböket a Mátyusföldön, a Csallóközben, az egykori Esztergom és Komárom vármegye Csehszlovákiához került területein és más vidékeken. A Csehországból (főleg Morvaországból) és Szlovákia északi térségeiből betelepített „kolonisták” ennek a politikának az eszközei lettek, és a csehszlovák földreformnak is erős magyarellenes éle volt, tehát a trianoni békeszerződés által garantált kisebbségi jogokat már az első adandó alkalommal semmibe vették. Az 1918 előtt kiépült felvidéki magyar iskolahálózat fokozatos szétzúzásával, illetve a magyar tanárok és általában a magyar értelmiségiek ellehetetlenítésével vagy az országból történő kitoloncolásukkal ugyancsak a magyar kisebbséget gyengítették. Azok a magyar közösségek, amelyek Szlovákia északi városaiban, pl. Lőcsén, Késmárkon, Iglón, Eperjesen, Besztercebányán stb.) 1918 előtt élénk társadalmi és kulturális életet éltek, az impériumváltást követően fokozatosan elsorvadtak vagy a különböző állami tisztviselők önkényeskedéseinek következtében nem tudtak érdemleges tevékenységet kifejteni. A nyelvtörvény alkalmazásának visszásságaira Popély Gyula történész szekérderéknyi példát hozott fel több könyvében is.

benesdekretumilluszt
A kitelepítettek

Az 1918–1938 közötti időszakban tehát a felvidéki magyarságnak nagyon sok megaláztatást kellett elviselnie; óriási energiákat emésztett fel intézményeinek a megteremtése, sajtójának, kiadóinak a működtetése. A különböző magyar szervezetek alapítása is sok bonyodalommal járt, arról nem beszélve, hogy a magyar vidékekre többnyire szlovák vagy cseh hivatalnokokat, csendőrparancsnokokat, vasúti tiszteket neveztek ki, tehát a csehszlovák hatóságok lépten-nyomon éreztették a magyarokkal, hogy kiktől függ a sorsuk. A csehszlovákiai magyarság fogyása 1918-tól kezdve folyamatos volt. Az 1918-ban a szlovákiai és a kárpátaljai területeken élő mintegy 950 ezernyi magyar néhány év alatt már csak abból kifolyólag is apadt kb. 200 ezerrel, hogy a csehszlovák hatóságok az ország elhagyására kényszerítették és marhavagonlakókká tették őket, előrevetítve a még hátborzongatóbb 1945 utáni fejleményeket. Az is a magyarság lélekszámának tudatos csökkentését célozta, hogy a népszámláláskor önálló nemzetiségként bevezették a „zsidó nemzetiség” kategóriáját, amely további százezres fogyást eredményezett, hiszen a zsidók 90 százaléka korábban magyarnak (vagy esetleg németnek) vallotta magát. Ha tehát megvonnánk ennek a két évtizednek a mérlegét, akkor gyarapodásról semmi esetre sem beszélhetnénk. Aki elolvassa a korszakot tárgyaló tudományos műveket, pl. Turczel Lajos Két kor mezsgyéjén c. könyvét vagy Popély Gyula, Simon Attila néhány éve megjelent munkáit, viszonylag kielégítő képet kaphat erről a korszakról és a felvidéki magyarság helyzetéről is.

 hirdetes_400x285  

Soviniszta, fasiszta, állambomlasztó

A Magyar Királyság revizionista külpolitikája önmagában nyilván nem kényszeríthette ki a trianoni békediktátum felülbírálását vagy legalább a magyarok által tömbben lakott területek visszacsatolását, de még ahhoz sem bizonyult elegendőnek, hogy az új államokba kényszerült magyar kisebbségek jogait betartassa. Sőt, azt is mondhatnánk, hogy a Horthy Miklós nevével „fémjelzett” törekvéseket a cseh és szlovák politikusok a későbbiekben a magyar sovinizmus megbosszulandó megnyilvánulásaként értelmezték. A szlovák közvélemény, de a szlovák történészek jelentős része is úgy tekint a Bécsi döntés nyomán bekövetkezett 1938-as határrevízióra, mint a magyar nacionalizmus egy újabb bűnére, sőt egy füst alatt a kisebbségi magyarok nyakába varrta Csehszlovákia felbomlasztását is, ami aztán jó alapot teremtett az 1945 utáni magyarellenes üldözésekhez.

8145835_f382986a65510de774c37c98a4802289_m
Horthy Észak-Komáromban

Arról soha nem olvashatunk az ismeretterjesztő cikkekben, hogy a szlovák hatóságok milyen brutális módon kergették el 1938-1939 fordulóján a cseh tisztviselőket, professzorokat és mindazokat, akik 1918 után lényegében megszervezték az új szlovák közigazgatást és felsőoktatást. Sajnos Štefan Hríb megfeledkezik arról is, hogy a szlovák társadalom mindmáig nem volt képes őszintén szembe nézni azokkal a bűnökkel, amelyeket a Tiso féle Szlovák Köztársaságban a zsidók ellen elkövettek, nem hajlandó elismerni azt a negatív szerepet sem, amelyet az önálló szlovák állam a hitleri Németország oldalán betöltött. Miközben előszeretettel mutogat a magyar „fasizmusra”, amelynek Horthy volt állítólag a megtestesítője, addig a saját „fasisztáiról” többnyire hallgat vagy igyekszik mentséget találni a számukra és előszeretettel hirdeti, hogy Szlovákia a győztesek oldalán fejezte be a II. világháborút és ezért akár joggal is büntethette meg kollektívan az „országot felbomlasztó magyar fasiszta kisebbséget”. Már ezzel az időszakkal kapcsolatban is jól érzékelhető a „kettős mérce”: míg szerintük a magyarok minden megnyilvánulásában ott munkált a sovinizmus, addig a szlovákok csak az őket megillető területekhez ragaszkodtak és ezért érezték megengedhetetlennek és igazságtalannak az 1938-as bécsi döntést. Emiatt nem hajlandók Esterházy Jánost sem rehabilitálni, emiatt nem kértek mindmáig bocsánatot a magyarok háború utáni meghurcoltatásáért. Ha a szlovákiai magyarság mai helyzetét próbáljuk megérteni és ennek a kialakulásához vezető folyamatokat elemezni, akkor mindezt figyelembe kell vennünk. A következő részben majd az 1945 utáni fejleményeket és azt vizsgáljuk meg, hogyan jutott el nagyon sok szlovákiai magyar a saját identitásának a feladáshoz.

Homérosz

Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket FacebookonTwitteren, és Tumblren is!

Ajánlott írások:

Tőrbecsalt jövő 6.

Tőrbecsalt jövő 5.

Tőrbecsalt jövő 4.

Tőrbecsalt jövő 3.

Tőrbecsalt jövő 2.

Tőrbecsalt jövő 1.

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!