Nyitókép forrása: körkép.sk/archív
Az autonómia politikailag mérgező kifejezésnek számít Szlovákiában, és a Felvidéken nincs is ma olyan politikus, aki fennhangon ki meri ejteni a száján. Pedig csak idő kérdése, és újra terítékre kerülhet, és nem csak magyar vonatkozásban.
2018 februárjában arról írtunk, hogy a smeres kormányok elmúlt tíz évben megvalósított gazdaságpolitikája miatt a leszakadó régiók türelme lassan elfogy, és az őket elhanyagoló országos pártokat kispadra ültetik. Helyüket pedig új régiós pártok foglalhatják el. A sokak számára talán elrugaszkodottnak tűnő ötletet tovább gondolva az önkormányzatiságig is eljuthatunk.
Új autonómia-hullám indulhat el, amelyet nem csak a mindenkori kormányzatok mulasztásai táplálnak majd, hanem a korrupció elleni harc is. Ha ugyanis a központi kormányzat képtelen igazságosan (és tisztességesen) bánni a közpénzekkel, megfojtják a régiókat, hogy kizárólag gazdasági érdekcsoportjaikat és szavazóbázisuk régióját támogassák, akkor egy ponton túl a hoppon maradt vidéknek kezébe kell vennie az irányítást. Mégpedig azért, hogy nyomást fejtsenek ki annak érdekében, hogy saját hatáskörükbe kerüljenek pénzügyeik és az uniós forrásokhoz való hozzáférés joga.
Ennek előjelei már mutatkoznak. A nagy országos pártok tagsága kezd lemorzsolódni, a regionális és helyhatósági választásokon trendszerűen a függetlenek győznek. Egyre több helyről hallani az elvárást, hogy Szlovákiát ismét több választási körzetre osszák fel, nemrég pedig maga Andrej Kiska hozakodott elő a vegyes választási rendszer (amilyen a magyar is) bevezetésének lehetőségével.
Az országos pártok ideje lejárt. A regionális pártoké a jövő
Választási reform nincs közigazgatási reform nélkül
Ráadásul, ha a választási rendszer megváltoztatása tényleg terítékre kerül, az aligha képzelhető el érdemi közigazgatási reform nélkül. A jelenlegi megyerendszer úgy lett kiépítve, hogy az a HZDS, majd a helyére lépő Smer érdekeit szolgálja ki – nem csak nemzetiségi szempontból – így az új, progresszív pártoknak sem lehet érdeke azt megtartani.
Ez kihívást jelent majd a felvidéki magyarság számára, de egyben óriási lehetőséget is. Minden szempontból. Képzeljük el, hogy a Dunaszerdahelyi, Galántai, Komáromi, Érsekújvári, Lévai és Vágsellyei járásokból létrejön egy Dunamenti régió saját választói kerülettel. Ha a választáson bejutó regionális képviselő nem tud eredményeket felmutatni, akkor elköszönhet pozíciójától. Nem pártolhat át más régióhoz, és nem mentheti meg karrierjét északról szerzett szavazatokkal. Egy ilyen világban nem fordulhatna elő, hogy például a déli régiók képviselői északi mezőgazdasági vállalatokat juttassanak aránytalanul nagy agrártámogatásokhoz, miközben a déli kistermelők délen a dánokkal kénytelenek harcolni a túlélésért.
De ez csak egy példa a sok közül. Lenne értelme annak, hogy a régiós különbségek és a korrupció elleni harc új tartalommal töltse meg az autonómiatörekvéseket, amelyek korábban csak a magyarokat jellemezték Szlovákiában. Persze, nem lehet teljesen függetlenül kezelni a régiókat. A legtöbb GDP-t termelő Zsolna megye a többi (köztük a déli) régiók adófizetőinek pénzéből tudott oda fejlődni, ahol most van. A méltányos szintű közös teherviselés a minimum, amit a leszakadó vidékekkel szemben vállalnia kellene.
A régiók felemelkedése valójában nem osztaná meg jobban az országot, mint most. Csupán hivatalossá válnának azok a törésvonalak, amelyek eddig is voltak, de mesterséges eszközökkel (pl. megyehatárokkal) megpróbálták őket elkenni.
Kihívás és lehetőség
Persze, ha ennek a folyamatnak az alakításában mi, felvidéki magyarok is ki akarnánk venni a részünket, akkor ütőképes politikusokra lenne szükségünk. A multietnikus politizálás egyáltalán nem illeszkedik ebbe az elképzelésbe, mert a régión belül új többség-kisebbség viszony alakulna ki. Nehéz elképzelni, hogy a Most-Híd hajlandó lenne felvállalni azt, hogy regionális kisebbség váljon a Dunamenti-alföldön élő szlovákokból, még ha ők maguk a gazdasági boldogulásért nem is látnának ebben problémát.
De a magyar etnikai politizálásnak is számot kellene vetnie a valósággal. Például azzal, hogy sajnos a magyarlakta déli terület sem nevezhető ma már egységesnek, nem ugyanazokkal a problémákkal küzdenek a nyugaton és a keleten élők. A Dunaszerdahelyi és Galántai járások lassan Pozsony külvárosi régiójává alakulnak át. A Komáromhoz, Érsekújvárhoz, Párkányhoz és Lévához tartozó régiókban több a közös vonás, mint a két csallóközi magyar járásban. Kelet felé haladva pedig megint más etnikai, politikai és gazdasági viszonyok uralkodnak.
Lehet, és véleményem szerint szükséges is úgy beszélni az autonómiáról, vagy – ha így jobban tetszik – a hatáskörök régiósításáról, mint egy olyan lehetőségről, amely a többségi nemzetet (a délen, a magyarok között élő szlovákokat) is előnyökhöz juttatja. Vagy épp rendezi azokat a torzulásokat, amelyeket az elmúlt harminc év rablópolitizálása okozott.
Nyilván ez a rendszer sem lenne tökéletes, a felvidéki magyarságnak pedig nagyon oda kellene figyelnie, hogy az egyik, őt hátrányosan érintő közigazgatási rendszer helyére ne egy ugyanolyan előnytelen felosztás lépjen. A politikai erőviszonyok átalakulása azonban egyértelműen azt jelzi, hogy van lehetőség az autonómia kérdésének újbóli megnyitására.
Komjáthy Lóránt
Megosztás:
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.
