Mihályi Molnár László: Emlékezés egy téli éjszakában az idegen megszállás 105. esztendejében

Nyitókép: Körkép.sk, montázs

Ilyen áron talán bátrak is lehettünk volna…?

30 évvel ezelőtt, 1994. január 8-án Komáromban gyűlt össze a felvidéki magyarság választott képviselőinek színe-java. Ekkor tartották a szlovákiai magyar választott képviselők, polgármesterek országos nagygyűlését. Ott, akkor, 30 évvel ezelőtt arról dönthettek volna legitim képviselőink, hogy Dél-Tirolhoz, a finnországi svédekhez, a baszkokhoz vagy a katalánokhoz hasonló önrendelkezés útjára kíván-e lépni a szlovákiai magyarság. Vagy inkább a lassú önfeladás, asszimiláció, a szlovák nemzetállamépítés áldozatává válik.

   

Ma már tudjuk, hogy ez utóbbi utat választották. Zsákutcába fordultak, ahol azóta is bolyogunk.

A Körkép.sk ezért a tisztánlátás végett oral history cikksorozatot indít a komáromi nagygyűlés 30 éves évfordulója alkalmából. Az akkor a helyszínen tartózkodó aktív szereplőket arra kértük,  írják meg nekünk, hogyan emlékeznek az akkori történésekre, melyek a komáromi nagygyűlés fő tanulságai a számukra, és mit kellene belőlük átmenteni napjainkba. Az elkövetkező napokban több akkori aktív szereplő írását közöljük. A Körkép.sk egyúttal teret kíván adni mindenkinek, aki résztvevőként, vagy szülőföldje iránti felelősségtudatból, hazaszeretetből úgy érzi, érdemi mondanivalója van a témában.

Csáky Pál írása ITT olvasható.

Hol rontottuk el? 30 éve volt a komáromi naggyűlés – A Körkép.sk-n megszólalnak az érintettek

Mihályi Molnár László írása:

Ilyen áron talán bátrak is lehettünk volna…?

Eltelt harminc év, talán már történelmi távlatnak is minősíthetnénk, de számomra még mindig tele személyes élménnyel, némi elfogultsággal, mert akkor belülről láttuk, éltük meg, amit ma már kívülről is szemlélhetünk. Talán bölcsebben, mert azzá tett az idő, de lehet, hogy csupán több olyan ismerettel a birtokunkban, amelyekről akkoriban nem tudtunk, vagy nem is tudhattunk. S lehet, hogy még mindig csak töredékét ismerjük mindannak, amelyek az akkori történéseket meghatározták.

Olyan kérdésekre kellene megkapnunk a válaszokat, amelyek kimondása is kiveri a biztosítékot a magukat függetlennek és polkorrektnek nevező tartalomvizsgálóknál. Ahogyan a trianoni térképrajzolók motivációjánál is a magyarázatot abból lehet levezetni, hogy kinek állt érdekében az események ilyen alakítása, kik voltak a haszonélvezői a konfliktusoknak, háborúknak, területi elosztásoknak. Érdemes utánajárni.

Hogyan szervezték meg (és kik) a kommunista rendszerek csődbe juttatását, Kelet-Európa kormányainak megdöntését (Gene Sharp kézikönyvét követve, Soros György pénztáros közvetítésével 1987-1992 folyamán), hogy aztán rátehessék kezüket e térség nagyvállalataira, nyersanyagforrásaira, piacaira? Látszik, hogy nem a kommunisták félreállítása volt a fő céljuk, hiszen napjainkig kiválóan együttműködnek (lásd például az EU balliberálisait vagy Gyurcsányt és társait).

A kommunista katonai elhárítás és a balliberális sajtó

Miért támogatta Németország annak a Csehszlovákiának a kettéválasztását (ezért Meciar kampányát is), amelyik a kelet-nyugati ütközőzónában volt, de Szlovákia létrejöttével a cseh ipar megszerzésébe már Moszkva nem szólhatott bele? Igaz, hogy közben megalakult Ukrajna, de akkor még nem dőlt el, hogy ott mennyire sikerül felvásárolni az államapparátust.

Miért volt szelektált az egykori kommunista vezetők és a kollaborálók megítélése és leleplezése? Egyeseket félreállítottak, de másokat felemeltek. Eklatáns példa a cseh elnök karrierje: hogyan lett a szovjet kiképzésű kommunista katonai elhárítás tisztjéből NATO tábornok, majd hogyan állították mögé a balliberális sajtót az elnökválasztáson!

Immár tudjuk, és ez alaptétel, hogy a nyugatnak sokkal nagyobb szüksége volt Kelet-Európára, mint nekünk a nyugatra. A kommunista diktatúra megdöntése számunkra vágyálom volt, bele sem gondolva, hogy utána mi lesz. Ki hitte volna, hogy mi maradunk a romjai alatt:  az emberi alapértékek őrzői és védelmezői?  Álmunkban sem képzeltük azt, hogy míg a kommunisták tiltották nemzeti és keresztény alapértékeinket, és ezért is utáltuk őket, addig a liberális társadalomban anyagi ösztönzőket vetnek be, hogy az emberek mindezekről önként mondjanak le, váljanak a rendszer arctalan, jellegtelen és jellemtelen világpolgáraivá és mindezen értékek lelkes rombolóivá. …és mi még tapsoljunk is hozzá.

SZDSZ-től illatozó csoport Tóth Lajos születésnapján

Amikor 1989 novemberében Tóth Lajos születésnapján egy SZDSZ-től illatozó csoport félrevonult, hogy megalakítsák a liberális FMK-t, akkor nyilvánvalóvá tették, hogy a nemzeti és keresztény értékrendet követőkkel nem számolnak a felvidéki magyarság további sorsának alakításában. Ahogyan szó szerint elhangzott már 1989 decemberében az FMK pozsonyi irodájában: „csináljátok azt, amit mondunk, ne okoskodjatok ott keleten semmi önállóskodással”! Akkor tárgyaltam velük utoljára.

Ez az egy mondat elég volt, hogy átvillanjon: nem a rendszert, hanem valójában csak a hatalom haszonélvezőit akarják   a maguk igényei szerint megváltoztatni. Aztán beindult az MKDM, amely nagyon hamar kimutatta valódi arcát, hogy csak egy szeletet akarnak saját zsebre leszakítani, visszaélve a jámbor keresztény hívek jóhiszeműségével. Amikor a közgyűlésükön néhányan kétségbe vonták az elnökválasztás tisztaságát, azokat kizárták, bár parlamenti képviselők voltak (Szőcs Ferenc, Magyar Ferenc, Novitzky Béla, Varga Olivér).

A kilencvenes évek elején indult értékrendi kutatások igazolták (a Balázs Ferenc Intézet felvidéki  Spectator  Társadalomkutató Műhelye, Dobos Ferenc és Lampl Zsuzsa szakmai irányításával), hogy a legnagyobb támogatottsága (65 %) az Együttélésnek volt. Igaz, hogy a fű alatt tovább éltetett állambiztonsági szolgálat ügynökeiből ide is küldtek téglákat, de azokat sikerült kiütni a falból.

Sokszor nem láttuk, s leggyakrabban még nem is láthattuk, hogy mi történik körülöttünk, hol és kik osztják a lapokat. Egyet azonban be kell vallanunk: felkészületlenek, tapasztalatlanok voltunk egy ilyen változásra. Pedig az életemet tettem rá, amikor a pozsonyi JAIK-ban úgy szerveztük a közösséget, hogy ne olcsó szórakozás legyen csupán a közös élmény, hogy olyan ismeretekkel gyarapodjanak, amelyeket sem az iskola nem adott meg, sem a hivatalos sajtó nem tárgyal. Ezt erősítették később, akkor még csak túlélésre berendezkedve a honismereti kerékpártúrának elnevezett szabadcsapat képző tábortüzek, a művelődési táborok, a művelődési klubok vezetőinek és szervezőinek felkészítése, a kisközösségek (kisszínpadok, klubok) iránti igény felébresztése.

Duray Miklós mellett alelnökké választottak

Nagy előnyünkre vált, hogy 1989-ben alapos terepismeretünk volt, hiszen bejártuk, tudtuk, hogy hol kire számíthatunk. Egy kész hálózattal megalapozva jött létre az Együttélés. Így természetes volt, hogy Duray Miklós mellett alelnökké választottak,  és Fuksz Sándor lett a mindent rugalmasan és alaposan megszervező titkára a mozgalomnak. Ez lehetett volna a felvidéki magyarság érdekképviseleti szervezete, ha közben nem tartanak fenn a bomlasztás céljából mesterségesen   szlovák titkosszolgálati és médiatámogatással vagy a nemzetközi liberális szennycsatornák pénzével kitömött magyarnak nevezett szervezeteket (MKDM, FMK). Ezért nem helyeseltem, sőt elleneztem az 1998-ban az ezekkel való erőltetett egyesülést.

Akkor minden szinten kiléptem a pártpolitizálásból, de nem álltam félre: lettem megfigyelő és helyzetelemző. Gyakorta csak pusztába kiáltó szó, vagy búsképű lovag.  Sejtéseim beigazolódtak: amikor kettő az egy ellenében mindent az Együttélés rovására döntöttek el MKP néven. Először Duray embereit állították félre, vagy szervezték be kibicelni, majd 2002-ben őt is felszólították hogy takarodjon. (bár ezt a lapot harminckét éve lemondtam, nem olvasom, nem terjesztem, de illusztrációnak, hogy milyen pöcegödör, íme az egyik odaillő termékük: Új Szó, május 2.

Szégyen és gyalázat! Csak egy ember tiltakozott azóta, hogy odahamisították a nevét, de a többiek 22 év múltán is hallgatásukkal kollaborálnak ezzel a nemzetvesztő szellemi kútmérgezéssel. Pedig főleg az ilyen rohadt almák miatt veszett oda a felvidéki magyarság fele az elmúlt harminc évben. Mindezek szellemi és személyi előzményei már ott voltak a komáromi nagygyűlés hátterében!

Világi Oszkár és Bugár Béla

1991 tavaszán kerültem Prágába. A közös listán induló Együttélés és MKDM egy frakcióban működött. Az FMK Meciarékkal  (VPN) kollaborált (Világi Oszkár, Sándor Eleonóra stb.). Bugár Béla egy tanulatlan, de nagyon tanulékony helyezkedő és törtető bulldog  módjára ágált Duray ellen, hogy miért ő a frakcióvezető. Ekkor Miklós félreállt, jelezve, hogy ha ez a békesség ára, akkor nem óhajt vezető lenni. Akkor a frakció engem választott meg, ami miatt Bugár és még egy embere kilépett a frakcióból, és Világiékkal láttuk gyakorta megjelenni.

Később beigazolódott, hogy nem is akármilyen pénzügyi összefonódások és érdekek húzódtak meg akár a Most-Híd megalakítása vagy a MOL térnyerése mögött. Sok esetben garantálva, hogy lemondanak fontos magyar követelések megjelenítéséről. Bár felkértem a prágai parlament más színekben szereplő magyar képviselőit is, hogy lépjenek be, de elutasították. Megszavazták Bugárral együtt a bősi erőmű befejezésére szánt költségvetést is. 1992 elején már egyértelmű volt, hogy az ország vezetői magyar nemzetiség felé engedményeket nem óhajtanak tenni. Ám közeledett az újabb parlamenti választás (június) és az államfőválasztás (akkor még a parlament jogkörében).

Hunčík Péter, mint Havel táskahordozója, udvari bolondja

Meghallgatást kértünk Havel elnöktől, jelezve támogatásunk feltételét,  hogy legalább egy bocsánatkéréssel gyakoroljon gesztust az 1945-ös elnöki dekrétumok és következményei miatt. Havel erre sem volt hajlandó. Kisebbségi ügyi tanácsadója, aki a prágai várban akkor is az elnök táskahordozójaként (udvari bolondjaként) jelent meg,  Hunčík Péter volt. Természetes, hogy nem támogattuk elnökké választását.

Amikor Václav Benda cseh kereszténydemokrata alkotmányjogásznak megmutattam a parlamenti levéltárban eredetiről kimásolt 1945-ös dekrétumokat, hogy bűncselekménynek minősült németnek vagy magyarnak lenni, amiért vagyonelkobzás, deportálás vagy halálmenet járt (4 millió embert kollektív bűnössé nyilvánítva az országban!), egy hét múlva azt mondta, ha ezt felülvizsgálják, eltörlik, akkor felbomlik Csehszlovákia alkotmányos rendje.   A dekrétumok ma is parlamenti védelem alatt állnak mindkét országban, de  ezért nem indul alkotmányjogi eu-s eljárás!

A prágai két esztendő idején a távoli képviselők egy lakótelepi munkásszállóból átalakított háztömb lakói voltak. Itt esténként, éjszakánként Duray Miklóssal hosszú elemzéseket, tervezgetéseket folytattunk. Gyakorta csak ketten vagy Batta Pistát is bevonva. Így formálódott a társnemzeti javaslat gondolata, hogy egyenrangú társnemzeti státuszt kellene kapnunk.  Alakult egy autonómia tervezete is, de az Együttélés vezetésében is sokan a területi autonómia ellen voltak, mert akkor mi legyen azokkal, ahol már kisebbségbe kerültek a magyarok.

Legyen felvidéki magyar nemzeti tanács

Már itt felvetődött egy felvidéki magyar nemzeti tanács létrehozásának gondolata, hogy ezt hogyan, kikből, miként lehetne. Elsőként az összes magyar parlamenti képviselő jött számításba, hiszen legitim választásokon szereztek mandátumot. A lényeg, hogy a megfelelő konstelláció esetére legyen egy testület, amely nyilatkozhat választóik nevében (mondhatnánk, mint akár Gyulafehérváron a románok, Tórócszentmártonban a szlovákok, akiknek még ilyen felhatalmazásuk sem volt 1918-ban).  A fogalmak is kezdtek pontos meghatározást és megnevezést kapni. Például az, hogy nem  kisebbség vagyunk, főleg nem olyanok, ahogy pl. a nálunk rekedt vietnami diákokat vagy a melegeket besorolják.

A helyes meghatározás, hogy őshonos nemzeti közösség (magyar nemzetrész) vagyunk, amelyet akarata és beleegyezése nélkül erőszakkal szakítottak el szülőföldjével együtt ezerszáz éves jogfolytonos országától, ezért ezen a területen megilleti az egyenrangúság minden joga az egyéni és közösségi önrendelkezés alapján.

Sokan már a teljes körű önrendelkezéstől is megijedtek, mintha egy ördögtől való dolog lenne, végig sem gondolva, hogy ez  emberi alapjog, amit 1920 óta az elcsatolt területen senki sem gyakorolhatott, sőt tiltanak a mai napig.

Amikor 1992 nyarán kiderült, hogy Vladimír Mečiar nyerte Szlovákia területén a választásokat, és önálló Szlovákiát akarnak, a csehek kinyitották a kaput, hogy mikortól. A pozsonyi lapok karikatúráiban megjelent Csehszlovákia térképe fölött egy tehén, amelyik a Felvidék legelőjén eszik, de Csehországban fejik. Ugyanakkor a cseh lapokban egy másik rajz, amelyen a traktor mögül „leakasztjuk a trágyás utánfutót” Szlovákia térképével. Egy kis időre a szlovákok is megfeledkeztek a magyarok elleni pocskondiázásról.

Borbély József: A komáromi nagygyűlés említése is vörös posztó volt a mindenkori MKP vezetés előtt

Özönlöttek a nyugati újságírók. Ne feledjük, hogy éppen Jugoszlávia feloszlatása, háborús feldarabolása zajlott: tömeggyilkosságokkal, ENSZ felügyelettel, felhatalmazás nélküli NATO bevetéssel, bombázással. Egy japán TV-s társaság Duray kereste, éppen nem volt elérhető, akkor jó lesz az alelnök is, és arra voltak kíváncsiak, hogy mi a magyarok álláspontja az ország kettéválása ügyében.  Öt percet akartak forgatni, aztán sietnek tovább. Jennyfer Ogar kérdezett.

– Milyen Csehszlovákiában magyarnak lenni?

Öt percben vajon el lehet mondani történelmünket, tatárt, törököt, Habsburgot, Hitlert, Sztálint,  Trianont, szabadságharcokat?   De mit érez meg ebből egy japán? Aztán egy szikra, és csak ennyit válaszoltam:

 –  Olyan, mint japánnak lenni a Kuril-szigeteken…  – a kérdező egy pillanatra lefagyott, majd tovább kérdezett, amíg csak el nem mondtam mindent, még a csehszlovák országalapító Beneš rémuralmát is. És azt is, hogy a japán genetikai kutatások szerint a japánok és a magyarok jelentős részének ősei egyaránt a Bajkál-tó környékére vezetnek. Több mint egy órásra sikeredett az ötperces interjú. Később megtudtam, hogy a stáb ellátogatott a Felvidékre is, Pozsonytól a Bodrogközig készítettek felvételeket, és egy fél órás filmként Japánban  többször is vetítették.

1992 augusztusában már nyilvánvaló volt, hogy elnököt nem sikerül választani, de a kormányzó pártiak népszavazást sem akarnak kiírni az ország sorsáról (sejtve, hogy a megszokotthoz ragaszkodna a többség).

Az ország kettéosztása

A Coexistencia frakció is benyújtott egy javaslatot a népszavazásra, amely lehetővé tenné, hogy mindenki eldönthesse, hová milyen országalakulathoz szeretne tartozni. A többség ugyan elvetette, de elég magas támogatottsága volt. Ezek után alkotmánytörvényt készültek hozni a szétválasztásról. Akkor felszólaltam, figyelmeztetve, hogy mivel a bejutott pártoknak a programjában nem szerepelt  az ország kettéosztása, ezért nincs mandátumunk arra, hogy erről döntsünk, ráadásul csak az ország kétharmadának van képviselete a parlamentben, mert a többi vagy nem szavazatott vagy a jelölt pártja nem jutott be.

Jeleztem, hogy lemondok képviselői fizetésemről, nem jelenek meg ennek a javaslatnak a tárgyalásán, de üres helyem minden alkotmánytörvény módosításnál NEM szavazatot jelent (az összes képviselőből számolták a szükséges háromötödös többséget az elfogadáshoz), esélyt sem adva arra, hogy megkísértsenek! Erre kértem a parlament képviselőit is.  Persze ezt csak egy izgága, alsóbbrendű mitugrász magyar akadékoskodásának könyvelték el. Nem mintha Csehszlovákia megszűnése fájt volna, de ha már demokráciát akarnak, akkor legalább az önrendelkezés jogát adnák meg a népnek.

Látszott, hogy már mindent levajaztak, hiszen tavasz óta szinte a szemünk láttára vonultak félre Meciar jogászai Milan Čič vezetésével, és az önálló Szlovákia alkotmánytervezetén dolgoztak (szeptember elsején Pozsonyban el is fogadták, pedig még Csehszlovákiáról nem született döntés Prágában).  Mielőtt elhagytam   Prágát, még benéztem az orvosi rendelőbe, éppen Dubček jött kifelé. A doktornő utánaszólt, hogy kiírja-e betegállományba.

Dubček halála, Szlovákia létrejötte

„Nem kell” – mondta, és nekem kezet adott, váltottunk pár szót. Ismert, hiszen a házbizottsági üléseken, a frakcióvezetőkkel való egyeztetéskor gyakran találkoztunk.  Még nem tudhattam, hogy ekkor utoljára.  Ő már akkor nem volt a parlament elnöke, egy kisebb szlovák szociáldemokrata frakció élén állt, de ők nem szavazták volna meg a kettéválást.

Milyen jól jött november elején Dubček  halála, mert a tekintélye nagyobb volt, mint a parlamenti jelenléte, akadálya lett volna mind a nyugati mind a szlovák nemzeti óhajnak.  November végén eldőlt,  hogy Szlovákia önálló lesz, ahol  arányszámunk nagyobb lehet az ország egészéhez képest, de a politikai kultúra messze a prágai alatt kullog. Erre is fel kell készüljünk. Előterjeszthetjük ugyan igényeinket, de rajtunk kívül ilyen szlovák parlamentben senki sem támogat egy magyar javaslatú demokratikus alapjogot sem. A közvélemény nem változik, sőt manipulálják nyelvtörvénnyel és egyebekkel, hogy még ellenségesebb legyen.  Szövetségest sem találni. Nem csoda, mert mint a tolvaj a lopott holmi miatt, rettegnek minden leleplezéstől.   Duray az utolsó parlamenti ülésen röviden szólott: Csehszlovákia hű maradt hagyományaihoz: népakarat nélkül jött létre és népakarat nélkül szűnik meg.

Világi Oszkár igyekezett kisiklatni a lényeglátást

Vajon lehet-e a mi sorsunkról is egy újabb, de már számunkra kedvező döntést hozni? Ehhez nemzetközi hozzájárulás, akarat, támogatás kellene. Ki kell vinni a problémáinkat a nemzetközi fórumokra. Először még 1992 decemberében a lévai értelmiségi találkozón volt egy  próbálkozás, hogy miként lehetne egységes magyar érdekérvényesítést kialakítani, ám néhányan már itt is próbálták kisiklatni, élét venni a lényeglátásnak, mint például Világi Oszkár, aki szerint azt  kellene megvizsgálni, hogy magyar részről mi a felelősségünk Csehszlovákia felbomlasztásában (mintha Benes 1945-ben elhangzó, tömeggyilkosságokkal és deportálásokkal járó fenyegető szavait hallanánk!).

Ilyen kútmérgező sorsrontók miatt sem valósulhatott meg egy nagy dobbantás  1993 elején, amikor  Szlovákia létrejöttét még nem legitimálták más országok.  1994-re   viszont stabilizálódott Szlovákia nemzetközi elfogadottsága (Csehországba megérkeztek a német befektetők!), kialakult az önálló pénzrendszer, elosztották a közös vagyont, még a nemzetbiztonsági aktákat is (leszámítva az eltüntetett kartonokat). Tehát a parlamenti és önkormányzati képviselők és polgármesterek komáromi találkozója idejére  a biztonsági szolgálatot (az új és az átigazolt régi szorgalmas ügynökökkel együtt.

Vajon merre van most  Futó Ferenc őrnagy, a „magyar nacionalizmus elleni harc” parancsnoka ?) és a hadsereget is teljes szervezettséggel  helyezték készültségbe. A közúti rendőrséget kivezényelték a Komárom felé tartó buszok ellenőrzésére, és indokok, ürügyek találására, hogy minél többet visszafordíthassanak (kopott gumi, megkopott műszaki igazolás, pontatlan tahográf, egészségügyi láda hiánya  stb.).  Kiszivárogtak adatok arról is, hogy több tucat ügynök is jelen volt, jelentéseket készítettek a szlovák belügy részére, de a nyugati titkosszolgálatok sem tétlenkedtek.

Az MKDK és FMK vezérei behódoltak

Így esett, hogy a Washington Post engem sepsiszentgyörgyinek állított be, mint aki megkérdőjelezte a fennálló határok jogosságát.  Ott volt a CNN és sok más társaság, remélve, hogy első kézből egyenes adásban tudósíthatnak egy – a jugoszlávhoz hasonló – újabb véres konfliktus kezdetéről. Ám a nemzetközi pénzügyi körök keményen kézben tartották Közép-Európai kormányait. Hitelmegvonás, taxisblokád, autóbaleset, újságíró-gyilkosság vagy amit akartok! – mindig van valami a tarsolyban a kormánydöntéshez.

Az MKDM és az FMK (MPP) vezérei rohantak behódolni már a gyűlés előtt. Magára hagyták, egymagára gyáva nemzetvesztő senkiházik az Együttélést.  Aztán az lett, ami lett. A nagy semmi! Még az elfogadott  ejnyebejnye nyilatkozat sem vált később cselekvési programmá.  legfeljebb annyi történt, hogy a hatalom számára nyilvánvalóvá vált, hogy határozottabban, de körültekintőbben kell megvalósítani a magyarok beolvasztását, és meg kell akadályozni (ügynökök, megvásárolható képviselők, mesterségesen létrehozott magyar pártok által) a magyarok összefogását.

Felszólalás a komáromi nagygyűlésen

A mai napig bánt a lelkiismeret, hogy a felszólalás előtt hagytam magam meggyőzni, jöttek a figyelmeztetések: Béla emberei már nem támogatják, az Együttélés vezetői sem egységesek, ha kihirdetjük a Felvidéki Magyar Nemzeti Tanácsot, akkor innen haza már nem megyünk, minden rendőrt berendeltek az őrsökre…

Ezek után már nem éreztem, hogy közfelkiáltással létrejön mindaz, amiért egy napja még szorongva, de lelkesedtünk… így megköszöntem az ország dicső kormányának, hogy ennyire gondoskodnak rólunk, hogy így vigyáznak ránk, nem hagyják, hogy a rossz buszok miatt esetleg balesetet szenvedjünk. De nem akarjuk mi a határok erőszakos megváltoztatását, ám a határok örökkévalóságában sem hiszünk. A szlovákok ne tőlünk féltsék az országot, hanem tönkretevő vezetőitől, akik ha nem tudnak rólunk úgy gondoskodni, mint egyenjogú és egyenrangú államalkotó nemzetrészről, akkor önként mondjanak le arról, hogy sorsunkba beleszóljanak. Mi pedig ne halogassuk követeléseinket és azok határozott érvényesítését, de ne úgy, hogy belekezdünk és  aztán semmit sem teszünk, mint egy impotens vőlegény.

Valami ilyesmiket mondtam, sokszor felzúgott a taps, de mégis szomorkodva indultunk haza. Hiszen arról döntöttünk csupán, hogy majd valamikor dönteni fogunk…

Mi lett volna ha? Azt már nem tudjuk meg. A történelem ítéletet mondott. Nem lehetünk rá büszkék… eltékozolt álmok és vágyak emléke maradt csupán. Hidegzuhany a puskaporra.

Az már később a fizetett elszabotálók dolga volt, hogy szép langyosan a semmitmondás és az önfeladás útjára tereljék a történéseket, és  ezt az impotenciát erényként mutassák fel, és  sikerként kápráztassák el az egyre fogyatkozó felvidéki őshonos nemzeti közösségünket, mert van egyetem, utcatábla és kutyagumi. Asztal alól felsepert morzsák a teljes körű egyenjogúságból!

Komárom volt az utolsó esély az önrendelkezésre. Immár nem maradtunk annyian és olyanok, hogy akár az önrendelkezés jogával is élve jogainkba  ilyen úton visszakerülhessünk.  Ám ahogyan anno a színmagyar Csallóköz, Bodrogköz vagy Székelyföld elvehető volt, úgy  más változás is beállhat, ha valamelyik nagyhatalomnak ez lenne az érdeke. Azok ellenében csak önmagunkra és a jó Isten kegyelmére számíthatunk, mint egykoron a törökverő Zrínyi. Őt megölték, de azóta sem török, sem Habsburg nem háborgat.  Jöttek mások, s azóta mennyien.  Ám az Isten malmai is őrölnek.

Igaz ügyért nincs felesleges áldozat.

Mégis gyötör a kétség, hogy amikor kilépek az ajtón, lassan már senki sem beszél magyarul olyan helyen, ahol egy évszázada még alig valaki tudott szlovákul. A drótos meg az üveges.   Ez lett a következménye meghátrálásainknak.  Ilyen áron Komáromban talán bátrak is lehettünk volna… ?!

Bár már Kölcsey is ezen kesergett közel kétszáz éve, mégis itt vagyunk:

„Hazád őrcsillagzatja

Szülötti bűnein leszáll;

Szelíd sugárit többé nem nyugtatja

Az ősz apák sírhalminál.

És más hon áll a négy folyam partjára,

Más szózat és más keblü nép;”

Mihályi Molnár László

………………………………

Mellékletként pár sor az idei Rimay János-díj átvételén elhangzott laudációból:

laudáció (Papp Ferenc előterjesztésében)

A III. Rimay Költészeti Fesztivál fődíjának, a Rimay-díjnak az átadása előtt az idei kitüntetettről, a Szepsiben élő Mihályi Molnár Lászlóról kellene szólnom, és persze a költészetét méltatnom.

De éppen ő írta első önálló verseskötete, az Intermix Kiadó gondozásában 1999-ben megjelent Fohászok virradatért című könyvének előszavában: „Magamról nincs mit közöljek. A versekhez nem kell kommentár: vagy célt érnek és képpé, hangulattá, érzéssé, gondolattá lényegülnek át a képzelet és a teremtő indulat útján, vagy pedig visszhangtalanság lesz a sorsuk…”

A szerző eddigi munkásságának jelentős része nem is a költészetről, pláne nem a saját költészetéről szól, sokkal inkább azért dolgozik, hogy minél többen megismerjék, megszeressék a magyar irodalmat, megtartsák anyanyelvüket, megőrizzék magyarságukat, s hogy értelmet kapjanak, és ne váljanak visszhangtalanná a magyarul kimondott szavak. Tanárként, közíróként, közéleti szereplőként közösségszervezőként egyaránt a felvidéki magyarságot szolgálta, szolgálja.

A rimaszombati születésű Mihályi Molnár László a kisgömöri gyermekévek és a várgedei alapiskola befejezése után Rimaszombatban érettségizett, majd a pozsonyi Comenius Egyetem magyar és pszichológia szakán tanult. Már ekkor aktívan bekapcsolódott a magyar egyetemisták közösségi életébe. A diplomamegszerzése után sokáig nem taníthatott, szülőhelyétől távol került, a Bodrogközben és az Ung-vidéken népművelőként dolgozott. Előbb a tőketerebesi művelődési központ szakelőadója volt, majd a királyhelmeci művelődési ház művészeti előadója lett. Klubokat, kiállításokat, művészeti csoportokat szervezett. Nagykaposon, Királyhelmecen a gyerekek, fiatalok összefogásával kisszínpadi előadásokat rendezett. Részt vett néprajzi gyűjtésekben is.

Csak 1987-ben léphetett először a katedrára, Szepsiben. Előbb a mezőgazdasági szakközépiskolában tanított, majd az 1989-es változások után a szepsi gimnázium igazgatója lett, később tanított a kassai Ipariban is. Közben megalakult az Együttélés Politikai Mozgalom, amelynek országos alelnökének választották. 1991–1992-ben az Együttélés prágai parlamenti képviselője, a magyar frakció vezetője volt. De viszonylag hamar felhagyott a nagypolitikával és visszatért a katedrára. Az iskolai munka és az otthoni feladatok mellett – feleségével három gyermeket neveltek – aktív tagja lett a szepsi Csemadoknak, egyik alapítója és tagja a Vox Columbellae Kórusnak, megszűnéséig főmunkatársa a Gömörország című lapnak, és ma is rendszeresen olvashatjuk írásait a Kassai Figyelőben.

Versek mellett leginkább tanulmányokat, esszéket, szatirikus karcolatokat ír. Első írását a Gömöri Hírlap közölte 1968-ban. A’70-es évek második felében szerveződő fiatalokkal kezdte költői pályáját, az ő írásai is szerepeltek a Tóth László által összeállított, 1980-ban megjelent Megközelítés című antológiában. Ekkor még Molnár László néven jegyezte verseit, később művésznévként édesanyja vezetéknevével kiegészítve: Mihályi Molnár László néven publikál. Első önálló verses kötete az 1999-ben megjelent Fohászok virradatért volt, majd követte a Magyar Golgota és a Napszentület, és az idén készült el az új verseit tartalmazó Hinni még című kötete. Tanulmányait, esszéit, elemzéseit tartalmazza a 2019-ben megjelent Sírunkon a szél című kötet, a 2020-ban készült Hazát hív a harangszó alcímmel kiadott Száz év halál…, és az azóta született prózai írásait tartalmazza az Őrtüzek a Felvidéken című összeállítás.

A Magyar Művészeti Akadémia kiadásában 2022-ben jelent meg a Mács Józsefről készült monográfiája.

Munkásságának elismeréseként több díjat, kitüntetést kapott. 

2008-ban vehette át meg a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége miskolci csoportjának Kartal–Veczán-díját.

2015-ben a Szlovákiai Magyar Pedagógus Szövetség Életpálya-díjjal jutalmazta,

2018-ban lett a Magyar Kultúra Lovagja és abban az évben kapta meg a Magyar Művészetért Ex Libris-díjat is.

(Rimay János nagydíj – 2023)

Mihályi Molnár László költő verseivel a magyarság sorskérdései mellett a hit reményére, a közösség, a család megtartó erejére és nyelvünk szépségére is ráirányítja figyelmünket. 

Eddigi munkássága alapján méltó a Rimay János Alapítvány Rimay-díjára.

Körkép.sk