Hodossy Gyula: Gondolatok a bátorság és a tenni akarás hiányáról és igényéről (30 éve volt a komáromi nagygyűlés)

Nyitókép: Körkép.sk, montázs

30 évvel ezelőtt, 1994. január 8-án Komáromban gyűlt össze a felvidéki magyarság választott képviselőinek színe-java. Ekkor tartották a szlovákiai magyar választott képviselők, polgármesterek országos nagygyűlését. Ott, akkor, 30 évvel ezelőtt arról dönthettek volna legitim képviselőink, hogy Dél-Tirolhoz, a finnországi svédekhez, a baszkokhoz vagy a katalánokhoz hasonló önrendelkezés útjára kíván-e lépni a szlovákiai magyarság. Vagy inkább a lassú önfeladás, asszimiláció, a szlovák nemzetállamépítés áldozatává válik.

Ma már tudjuk, hogy ez utóbbi utat választották. Zsákutcába fordultak, ahol azóta is bolyogunk.

A Körkép.sk ezért a tisztánlátás végett oral history cikksorozatot indított a komáromi nagygyűlés 30 éves évfordulója alkalmából. Az akkor a helyszínen tartózkodó aktív szereplőket arra kértük,  írják meg nekünk, hogyan emlékeznek az akkori történésekre, melyek a komáromi nagygyűlés fő tanulságai a számukra, és mit kellene belőlük átmenteni napjainkba. Az elkövetkező napokban több akkori aktív szereplő írását közöljük. A Körkép.sk egyúttal teret kíván adni mindenkinek, aki résztvevőként, vagy szülőföldje iránti felelősségtudatból, hazaszeretetből úgy érzi, érdemi mondanivalója van a témában.

   

Hodossy Gyula visszaemlékezése:

1994. január 8-án Komáromban nagygyűlés szerveződött a mečiari hatalom túlkapásai miatt, na meg azért, hogy amit négy évvel korábban, a rendszerváltás pillanatában elmulasztottunk megtenni, elsősorban politikai felkészületlenségünk miatt, most megtegyük, hogy megtegyük az első lépést nemzeti közösségünk önrendelkezésének irányába, hogy saját nemzeti dolgainkról nélkülünk többé ne döntsön, dönthessen senki. Sok százan beálltak a szervezők közé, polgármesterek, művészek, újságírók, pedagógusok, politikusok, vállalkozók, kétkezi munkások, mert sok ezren gondolták úgy, hogy eljött az ideje a határozott, és pontos szavaknak, a cselekedeteknek, a bátorságnak. 

Mihályi Molnár László: Emlékezés egy téli éjszakában az idegen megszállás 105. esztendejében

Természetesen, Kulcsár Ferenc barátommal, kiváló szerkesztővel, költővel mi is úgy döntöttünk, hogy részesei akarunk lenni ezen folyamatoknak és elhatároztuk, hogy az akkor már két éve megjelenő Katedra című, többségében cserkészpedagógiát közvetítő lapunkat átalakítjuk, és egy „igazi” pedagógus lapot jelentetünk meg. Az első számot vittük is magunkkal Komáromba. Hétezer példányt osztottunk szét a nagygyűlés résztvevői közt, mindenki nagy-nagy megelégedésére. 

Ott éltem meg utoljára az összetartozás érzését

Mi is boldogok voltunk, úgy tűnt jó munkát végeztünk, akkor még azt lehetett érezni, hogy mindenki egy irányba halad, nem mert muszáj, ha nem mert így kell, így helyes, nem magunkért, de a közösségünkért. Sajnos, akkor ott utoljára éltem meg azt-az összetartozás élményt, ami nélkül nem érthetjük meg a nemzet fogalmát, ami nélkül a haza csak házat, egy épületet jelent és nem otthont. 

A rövid ideig tartó eufória után jött a döbbenet, még sem szavazunk egy száz tagú Magyar Nemzeti Tanács megalapításáról, még sem tesszük meg azt, amiért ide utaztunk, mert valakinek beszóltak, mert valakiket megzsaroltak, mert a főszervezők közül többen megijedtek. Eddig tartott. A megfogalmazott jogos igényeinkkel való sáfárkodást rábíztuk az akkori parlamenti képviselőinkre, majd a későbbiekre, aztán amióta már rég nincsenek, a pártjainkra, s így a komáromi nagygyűlés fő célkitűzésétől, lassan-lassan úgy eltávolodtunk, mint repülővel való felszállás után a reptér. Harminc év után már csak egy apró kis pont, felismerhetetlen, tartalom, akarat és érzések nélküli.

Ez idő alatt a nemzeti közösségünk akkori politikai vezetői közül sokan  meghaltak, a többiek meg félreálltak. Ki ezért, ki azért, vagy kiszorították őket a feltörekvő fiatalok. Mint tudjuk, hiteles politika nélkül nincs hiteles politikus. Így jogos a kérdés: Kiben van bizalma a szlovákiai magyar választónak? Kiről hisszük ma el a régiekről és újakról, hogy valóban a közért akarnak tenni? 

Csáky Pál: A félig telt pohár – 30 éve volt a komáromi nagygyűlés

Negyven éve még, akkor, ott egyenlők voltunk. Egyformán akartuk az egyformát. Volt egy közös nevező, az akkori hatalom gyakorlásának túlkapásai elleni közös harc, amely éppen elég volt ahhoz, hogy az mindannyiunkat egyformán sújtson. A sújtás egyformán bántson, és azt egyformán tartottuk igazságtalannak. 

Egységes magyar megtűrés, de nem hiteles összefogás

Ma is vannak közös nevezők. Csak több. A több közös nevezőből még mindig lehet legkisebb közös többszöröst kreálni, de az előjelek különböznek. A plusz és mínusz annyira élesen tolja a képünkbe a különbözőségeket, hogy még a matekhoz sem kell olyan nagyon érteni ahhoz, hogy megértsük, ezekkel a különbözőségekkel esetleg egy egységes magyar megtűrést, de nem hiteles összefogást lehet létrehozni. Akkor a megszorítottságunk mindannyiunkat arra kényszerített, hogy kötelességünknek érezzük beülni az autóba, buszba, vonatra szállni és jelenlétünkkel megmutatni, hogy ennyien vagyunk, akiknek a megengedett nem elég, akiket, a megcsorbított felháborít, akiknek saját jövőkép kell. 

Ma a megszorítottság hiányában a kényelmi zónán belül semmi sem tűnik olyan borúsnak és fájdalmasnak, mint akkor. Szomorúan tapasztalom, hogy valaha az erkölcsi kötelesség vitte az embert ki az utcára, vagy épp a komáromi nagygyűlésre, ma pedig, hivatalból, érdekből, számításból, sznobizmusból vagy a kivagyiságból. 

Borbély József: A komáromi nagygyűlés említése is vörös posztó volt a mindenkori MKP vezetés előtt

Micsoda különbség!  Kiváltságosan megbecsült helyzetben érezhetjük magunkat, ha egy-egy támogató bizalmat szavaz mindannak, amit megmaradásunk, kultúránk érdekében teszünk. Így érezzük mi, akiket a régmúltban egészen más mozgatott. Mi a kommunizmusban politikai változást akartunk, s hiszem, hogy munkánkkal azt elő is idéztük. Előidéztük azt a politikai, gazdasági, társadalmi, környezeti változást, aminek eredményeképp ma már szabadon, akár jól fizető, megélhetést biztosító projektben gondolkodhat a mai nemzedék. Nem verik meg őket a kommunista elvtársak, nem lehetetlenítik el, nem űzik el szülőföldjéről, és a patológián sem kell szolgálniuk kényszerűségből a büntetlenség megtartása okán. 

Múltba nézni csak őszintén érdemes: Nem voltunk elegen

Múltba nézni csak úgy érdemes, ha merünk őszinték lenni magunkkal. Ha merünk szembenézni mindazzal, amire emlékszünk és azzal is, amit elfeledtünk. Úgy érdemes, ha merünk szembenézni a mulasztásainkkal, a gyávaságainkkal, ha merjük bevallani, hogy nem voltunk elegen. Múltba nézni, csak úgy érdemes, ha merünk hinni a munkánk sikerében, a jövőben, a jobb jövőben. 

Tarics Péter: „Rendezni végre közös dolgainkat.” Komárom, 1994. január 8.

A politikai érdekképviseletet illetően a kellő tapasztalattal rendelkező, de a korábbi években már félretolt öregeké, vagy az esetlen, csetlő-botló, tapasztalatlan, van, hogy tapasztalatlan, de lelkes fiataloké a felvidéki, szlovákiai magyar politikai tér?  Ma milyen politikus a trendi?  2024 színe a Peach Fuzz a Pantone skálán. Ki lesz a szlovákiai magyarok színe 2024-ben? És azt vajon ugyanolyan módon állapítják majd meg, mint a pantone színt? Hogy valakinek megtetszik, és kihirdeti, hogy szeressétek? Vagy esetleg szükséges hozzá egy közmegegyezés? Az, hogy az öregek közül, például Csáky, ma nem trendi, nem jelenti egyúttal, hogy nincs véleménye, vagy hogy nem értené a folyamatokat, amik a szemünk előtt zajlanak vagy, hogy nem látná, hogy mi a tévút, amelyet már nem kellene bejárni, mert esetleg már ő maga is belebukott.

Választások jönnek-mennek, kampányok tündökölnek. A közösségünk pedig minden választás alkalmával immáron harminc éve megválaszolja azt az egy és ugyanazon kérdést: Ki az, akiről valóban elhiszi, hogy a közért akar dolgozni, hogy képes is rá, hogy munkája jó, viselkedése példamutató, hogy értünk van, mindannyiunkért?!

Hodossy Gyula