Kalita Gábor: A megvezetés taktikája

A felvidéki magyar választó csak kapkodta a fejét, most melyik irányba is forduljon…

Amint ezt jóval korábban már megírtam a „Ne hagyjuk magunkat ismételten átverni” című értekezésemben, minket, felvidéki magyarokat már annyiszor átvertek, megaláztak, hogy még – képletesen szólva – annak is örülhetünk, hogy nem szakadt reánk az átkok ege.

Ezennel persze nem korábbi fájdalmainkat kívánom ismét megnevezni, a hajdani történtekkel már fiataljainkat is megismertettük. Inkább azokat a megvezetési manővereket, melyek a jövő évi februári választások előtt többszörösen is, szinte hirtelen jött jégesőként értek bennünket.

   

Persze, alázatosan jelentem, a jelzett idő folyamán is – sorozatosan átvertek, szintén csakis bennünket. A szomorú persze ebben az, hogy ezt most, jórészt a „sajátjaink” tették velünk.

Kalita Gábor: Ne hagyjuk, hogy ismételten átverjenek

Lássuk, mi is előzte meg az említett, még friss történéseket

Senki előtt nem titok, hogy a Körkép rendszeresen foglalkozott ezekkel a történésekkel, mivel az etnikai magyar párt, annak csúcsvezetése az utolsó időszakban hibát hibára halmozott. (A maffiakoalíciós Bugár Béla pártjában való történéseket most bővebben nem firtatnám, hiszen ez a politikai agglomerátum már teljes mellszélességében leírta magát).

Vagyis az átgondolt, kemény, folyamatos pártépítést, a választókkal való korrekt kommunikálást az MKP alaposan elhanyagolta. Ahelyett, hogy a megalapozott bíráló hangot elemezte, ennek pozitív elemeit a gyakorlatba átültette volna, a bosszú eszközét alkalmazta azok ellen a helyi, megyei képviselők, sajtóorgánumok ellen, akik, melyek – úgymond –  szólni mertek.

Így alakult ki a „NE SZÓLJ SZÁM, NEM FÁJ FEJEM” viselkedésmód, melyet aztán részben mind a nemzetiségi sajtó egy része, mind a választó átvett. Bővebben ezzel a jelenséggel, egy 2016-ban közölt írásomban foglalkoztam, aminek címe: „Amiről nem beszél/t/ünk.”

Amiről nem beszél(t)ünk

Mélyebben taglalva itt jön elő az a „bugári szellemiség” /ha végképp lehet az ő esetében szellemiségről beszélni/, amely a nagy Ő 2007-es távozása óta ma is, vagy még mindig, keményen észlelhető az etnikai pártban. Más tollforgatók korábban „bugárizmusnak” nevezték ezt a társadalmi képződményt, ami a következőkben nyilvánul meg:

Még mindig kísért a múlt

Kizárni a választót a főbb döntésekből, keményen bebetonozni a pártba a csakis a „vezér” nadrágján csüngő, magukat „elit” politikusoknak nevező hiú egyéneket. A negatív véleményt kifejező, akár alsóbb szintű pártvezetés képviselőjén a bosszú, s a félreállítás tényét kell gyakorolni /lásd, a Komáromi járásban való történéseket/.

Magyarul, a rangban Bugár Béla alatt álló politikusokkal be lett „gyakoroltatva” az évtizedek folyamán saját pozícióik mentése érdekében is a „felfelé nyalunk, lefelé taposunk” népi „csasztuska.” Természetesen, tisztelet a kivételnek.

Ugyanis, a fentiekben leírt  történéseket korábban Bugár nem egyszer maga is alátámasztotta, például a következő kijelentésével: „Aki a szájába meri venni az autonómia szót, az fenéken lesz billentve.”

De megéltük a nagy túlélő azon kijelentését is, hogy a Smer-rel, az SNS-szel pártja, a Most-Híd soha nem lép partnerségre. S mi történt? Megtörtént! Helyettesítve ezzel a Mečiar-féle HZDS-t, mely rossz emlékű párt koalíciós partnerként szerepelt a korábbi években a két említett ellentmondásos párttal.

De az egyik legutóbbi, feldühödött televíziós szereplésében is – szabad szövegközlésben – olyasmit mondott Bugár, hogy aki őt, vagy a családját meri támadni, azt megvédi akár a pisztolya segítségével is.

Hát, kérem tisztelettel: ilyet tisztességes, nem maffia módszereket használó politikus nem mond ki, s főleg a pisztolyát nem emlegeti. A mi, honi esetünkben aztán már végképp nem/!/. Hiszen tavaly februárban marokfegyveres gyilkosság történt egy oknyomozó újságíró, s kedvese ellen Szlovákiában, aki leleplezte a mai kormánykoalíciót, mely vastagon a maffiával került kapcsolatba, amelyik még ma is hatalmon van, amelyiknek – sajnos – még mindig tagja a részben magyar érintettségű Most-Híd vegyespárt.

Nemzetiségi frontjainkon láthattunk egyet, s mást, észbontó politikusi cselezéseket

A fentiekben leírtak is okozták azt a káoszt, amely néhány hónapja tökéletesen eluralta a magyar etnikai pártot. A szervezetlenség, a hosszú évek óta tartó kényelmes, komfortzónás állapot kényszerítette rá az etnikai párt „elit” vezetését, hogy a szomszédok irányába kacsingasson, hogy más párttal összekapaszkodva szerezze majd meg a parlamenti bejutást jelentő öt százalékot.

Ennek elnöke, Menyhárt József, „ijedtében” /vagy mások súgtak?/ ilyen kijelentéseket tett: „minden támogatót szívesen fogadunk. Káderezni nem fogunk.” Ezt a kijelentést is elemeztük a Körképen, vagyis, akár a gerinctelen, ronda múltú besúgók, kereszténygyűlölők, korábban kiemelt, kommunista káderek, a maffiakormány tagjaiként is szereplő párttagok, az anyaországi Momentum párttal is gazsulázók /Ravasz Ábel/, romkocsmákban szerveződő, a volt SZDSZ, MAGYARGYŰLÖLŐ stílusát gyakorlók/ is jöhetnek. Hiszen, s ezt már én jegyzem meg, eddig ültünk komfortzónás babérjainkon, falusi színpadokon gyakoroltuk színészi, zenészi mivoltunkat, s élveztük az anyaország busás támogatását/. Pont.

Kalita Gábor: Kilépni a komfortzóna buborékából

S íme, jött a „tiki-taki…”

Hogy mi is jött valójában ezután, arról a Körkép tisztelt olvasója elemző cikkeink által bő, naprakész ismertetéshez juthatott. Így én most azokról a főbb meglátásaimról írok, melyek szabályosan kiborították a hagyományos európai értékek mentén gondolkodó, a keresztény kultúrában nevelkedett, túlnyomó többségben lévő, felvidéki magyar embereket.

Egy rossz előjel is kísért, a februári választásokkal kapcsolatban. Május előtt, az EP- választások felkészülési időszakában olyannyira szervezetlenül folyt az etnikai párt részéről is a szavazók megszólítása /ma sem értem, kinek fűződött ehhez érdeke/, hogy azok zöme beintett. A felkínált körülmények között tízezresével ignorálták magyarjaink a szavazást, vagyis a cirka 350 ezer szavazati joggal bíró nemzetiségi magyar közül mindössze 49 ezren /!/ szavaztak.

Megjegyzésként mondom: cirka ugyanennyi tagja van a Csemadoknak, így hol rekedt meg a nagydobra vert, állandó ünneplésekkel tarkított nagy magyar összefogás? Talán az elkényelmesedett, urizálódott, korábban szunyókáló, nemzetiségi csúcspolitizálás süllyesztőjében?

Az eredményt ismerjük: nincs nemzetiségi magyar képviseletünk Brüsszelben

Tárgyalóterembe be, tárgyalóteremből ki…

Érdekes volt figyelni a sűrűn folyó tárgyalássorozatot, amikor ettől is sűrűben változtak az egyes politikusok nézetei, kaméleonszerű viselkedése.

A Most-Híd fölényes, képviselőinek már-már az undokságról szóló viselkedése az egyes tárgyalások folyamán, amikor példaként említve, hetven százalékos részvételi arányt követeltek maguknak a jövendő béli képviselői posztokon, már előre jelezte  – a nem megegyezés státuszát.

A megosztott MKP-ban akadt egy Menyhárt József, Őry Péter, Bárdos Gyula, Farkas Iván alkotta csoport, amelyik erőltetve támogatta a Bugárékkal való „összefogást.”

Korábban én is leírtam, Duray Miklós is kimondta, hogy a Most-Híd-al való szövetkezés egy ballépés, kimondott időpazarlás. Ehelyett az MKP részéről a kemény pártépítés lett volna a cél, a csakis etnikai alapú, választásokra való, átgondolt felkészülés. S nem a tagkizárások, a jól begyakorolt karaktergyilkolászások, választások előtti vitatkozások a semmin, melyeknek mindannyian tanúi lehettünk.

Persze, a mindenki fején táncolni kívánó, a hiúságtól majd elszálló Bugárhoz való kötődés még ma is több MKP-s párttag, elöljáró sajátja. Például a kilencvenes évek elején Bárdos Gyula szóvivője volt Bugárnak/ Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom/ vagyis, igencsak bizalmas munkatársa.

Ezt tessék összeadni – ceruza nélkül

Aztán jött valami, amit a választók már igazán nem tudtak ceruza nélkül összeadni. Megjelent az összefogás nevű, még be sem jegyzett mozgalom, amely a Gombaszögi tábor értelmiségi berkeiben lett „összedobva.”

Megvallom őszintén, a nemzetben, családban, a hagyományos európai értékrendben gondolkodó felvidéki magyar embert a szédülést kerülgethette attól, hogy a korábbi években kemény liberális, akár magyargyűlölő szférákból hány és hány előadó, szereplő kapott ide előadóként, művészként meghívást az árulkodó programfüzetek szerint is. Személy szerint engem is sokszor rossz érzés fogott el e nevek olvasásakor.

A martosi ifjúsági tábor programjának összeállítása – nemcsak szerintem – jobban megegyezett a felvidéki magyarság zömének konzervatívabb, családot, nemzetet, Istent előtérbe helyező érzésvilágával.”

A következő „huszárvágás” akkor érte mindannyiunkat, amikor a gombaszögi találkozón az idén szintén jelenlévő Bárdos Gyula, az MKP Országos Tanácsának a tagja, a Csemadok országos elnöke, nagy hirtelenjében levélben jelentette be az említett kulturális szervezet tagjainak, csatlakozzanak az Összefogás – akkor még be nem jegyzett – mozgalomhoz.

Akik két meghatározó személyisége, az Új Szó volt munkatársa Mózes Szabolcs, s a tábor vezetője – MKP tag – Orosz Örs. Hogy ez aztán miként fért ez össze a kiépített struktúrájú MKP és a Csemadok alapszabályzataival /a tagok véleményét mellőzték?/, ez valahol fekete krétával lehet beírva egy imaginárius kéménybe.

Újabb meddő tárgyalások körbe-körbe, karikába

A még mindig nem bejegyzett, mozgalom, az Összefogás bejelentette az MKP-nak, hogy helyet biztosít számukra saját listáján. Az MKP a fordított gardét kínálta fel nekik.

Az Összefogás közben a Most- Híddal is tárgyalt az öt párti összefogás reményében. Persze az egyezség itt sem jött létre, hiszen Bugár, s néhány párttársának személye a mozgalom részéről elfogadhatatlan volt.

A sok vita, a résztárgyalások, a választók protestálása után az Összefogás is mellékvágányra kényszerült. Ismét a Most-Híddal való tárgyalást erőltették a már a fentiekben említett „politikusok.” Felállították a választási listát is, a befutó nem más, mint Ravasz Ábel lett, utána az MKP-s, a Bugárékkal való tárgyalások egyik fő nesztora, Bárdos Gyula.

Vagyis, a listavezetőt, az anyaországi SZDSZ utód, a Momentum mozgalmat ezerrel támogató Ravasz Ábel lett volna, aki, párttársaival együtt, nem zárta ki a Smerrel való további együttműködés lehetőségét.

S ez így, kockában, elfogadhatóvá vált az egyes MKP-s, a „mindenkivel jóban vagyok” politikusok némelyike számára.

Ekkor dőlt ki a bili

Nemcsak a közvélemény eget rengető felháborodása hozta meg a már elfogadhatóbb új eredményt, hanem az is, hogy az MKP még helyes ítélő képességgel rendelkező elnökségi tagok – Berényi József, Csáky Pál, Furík Csaba, Németh Gabriella, és a Via Nova társulás – kimondott rossznak nevezték az ilyen típusú, skizofrén megállapodást. Aztán volt még egy kierőltetett /miért is ne?/, öt pártira tervezett összejövetel a Most –Híddal, ezen persze Bugárék már megtagadták a részvételt.

Ez után jött ismét képbe, a már pártként bejegyzett Összefogás, így a három párti találkozón azon egyeztek meg, hogy az MKP, Az Összefogás, a Magyar Fórum a Magyar Közösségi Összefogás név alatt állítja fel etnikai alapon az új választási pártot.

Az egyes, Bugárékkal való tárgyalássorozattól megkímélhették volna választóikat az ebet a karóhoz kötő MKP-s, póker arcú „politikusok”

Ez az összefoglaló írás is, kímélve a kedves olvasó türelmét, rövidebb lehetett volna, ha a nemzetiségi politikai palettán, önző önérdekek miatt, nincs ez a sok  fölösleges hajcihő a „nagy” semmiért.

Zárszó helyett

Persze, most már a viszonylagos révbe érés után/ Bugár, Jakab, Bastrnák, Ravasz nélkül/ az lesz az elsőrendű feladat, hogy a rövidre szűkült idő ellenére is a jelzett új felállás politikusai megtalálják a hangot az alsóbb párstruktúrák vezetésével, magukkal a választókkal, s így együttesen igyekezzenek megteremteni azokat a  feltételeket, melyek révén – igen is, mindannyian felvidéki magyarok elmegyünk szavazni, s voksunkat – jól helyezzük el.

Persze viták lesznek még majd a listaállítás folyamán. Hiszen rendszerint azok az emberek, akik évtizedek óta szinte önsorsrontó erőfeszítéseket tettek a jobbítás reményében nemzetiségi magyarságunk felvirágoztatásáért, akik a közösségért élnek, s nem a közösségből, az ő neveik szélesebb körökben kevésbé ismertek. Őket játszva megelőzik azok a politikusok, akik több tíz éven keresztül mást sem tettek, mint azt, hogy helyezkedtek, s csakis saját pókerarcaikat fényesítették.

A pártoknak itt kell okosnak lenniük, s azoknak is – akik félreállásukkal segítik majd – többet érdemlő – nemzetiségünk felemelkedését.

Kalita Gábor