A felvidéki magyarság mai helyzetéről nehezen tudnánk hiteles képet rajzolni, ha nem vennénk tekintetbe a gazdaságföldrajzi és a településszerkezeti tényezőket. Miután a ma alig 460 ezernyi szlovákiai magyar légvonalban mintegy 450 km hosszú horizontális sávban él Szlovákia déli járásaiban, míg vertikálisan csak az ország nyugati részében, a Mátyusföldet és a Csallóközt egybefogó, légvonalban 60-65 km sugarú félkörben találunk százezres nagyságrendű magyar népességet, leszögezhetjük, hogy ez a fajta eloszlás nagyon egyenetlen.
Így volt ez már 1918 után is, amikor a történelmi Magyarországot a nagyhatalmak szétszabdalták, de akkor ugyanezen a területen még kb. 750-780 ezer magyar lakott. Akkor a szlovákok lélekszáma 2 millió körül mozgott, tehát a kisebbségbe került csehszlovákiai magyarság – a kárpátaljai magyarokkal együtt – még több mint 25 %-ot tett ki a Morva folyótól keletre elterülő országrészben. Ha megvonjuk az azóta eltelt 95 esztendő mérlegét, akkor azt látjuk, hogy a szlovákok lélekszáma több mint két és félszeresére nőtt, míg a magyarok esetében 40 %-os a veszteség.
Kövess minket a Facebookon is, plusz tartalommal!
Ez a lemorzsolódás már az impériumváltást követően elkezdődött, de különösen 1945 után vált drámaivá – az ismert történelmi okok miatt. Az 1951–1991 közötti szerény gyarapodást csak részben magyarázhatjuk demográfiai okokkal, fontos tényező volt a korábban magukat szlováknak vallók „visszamagyarosodása” is. Az újabb drámai – és jelenleg irreverzibilisnek tűnő – fogyás 2000 után vált szembeötlővé, jóllehet Gyurgyík László és más demográfusok már jóval korábban jelezték ezt a kedvezőtlen fejleményt.
A felvidéki magyarság jelentős népességcsökkenése azonban nemcsak az országos átlagot jóval meghaladó mortalitással és az alacsonyabb népszaporulattal magyarázható, hanem az asszimilációval és a tudatos nyelvi identitásváltással is. Ennek arányát azonban csak becsülni lehet. Sokak szerint a kivándorlás is szerepet játszik a csökkenésben, de a huzamosabban külföldön élők nagy része a népszámlálások alkalmával még mérhető, bár az is tény, hogy eléggé pontatlanul.
Ami viszont komoly fejtörést okoz a statisztikusoknak, az a nemzetiségüket be nem vallók nagy száma, kivált a 2011-es népszámlálás során. Gyakran találkozhatunk egy-egy nemzetiségileg vegyes lakosságú településen ezzel a jelenséggel. A 2011-es népszámlálás alkalmával pl. a több mint 24 600 lakosú Rimaszombatban 3600 személyről nem lehetett megtudni, hogy mi a nemzetisége. Ez közel 15 %. Még meghökkentőbb a 28 500 lakosú Losonc esete, ahol 5480 személy nem vallotta be a nemzetiségét, ami több mint 19 %. Jó okunk van feltételezni, hogy ezeknek a „lappangóknak” egy része korábban magyar volt.
Tanulságos megvizsgálni az egyes régiók településszerkezetét is. A magyarok lakta helységek többségének lélekszáma nem haladja meg a 3000 főt. Azoknak a városoknak és falvaknak a száma pedig, ahol 3000-nél több magyar él kb. 30. Általában érvényes, hogy a magyar többségű településeken is fokozatosan csökken a magyarság számaránya, és az elmúlt másfél évtizedben néhány városban és faluban a korábbi magyar többségből kisebbség lett (Ógyalla, Zseliz, Pelsőc stb.), de Pozsony környékén ez a folyamat rendkívül felgyorsult, amit elsősorban a régió gazdasági vonzereje indokol. Vannak olyan vélemények is, hogy a magyarok által is lakott helységekbe szervezetten folyik a szlovákok betelepítése. (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy pl. az autonóm Dél-Tirolban az ilyesmi elképzelhetetlen lenne.)
Dél-Szlovákiában, főleg a magyar többségű területeken alig találunk 40 ezernél nagyobb lélekszámú városokat. A legtöbb magyar egy helyen Komáromban él (22 500), második a sorban Dunaszerdahely (18 760), a harmadik pedig Pozsony (16 500). Csak érdekességként említjük, hogy Erdélyben négy olyan helység is van, ahol a magyarok lélekszáma meghaladja a 30 ezer főt (Marosvásárhely – kb. 60 ezer, Kolozsvár – kb. 50 ezer, Székelyudvarhely – kb. 36 ezer, Csíkszereda – kb. 34 ezer).
Vajdaság és Erdély
A parciumi Nagyváradon jelenleg kb. 47 ezer a magyarok száma, a Vajdaságban (Szerbia), Szabadkán pedig mintegy 65 ezer magyar él. A magyarság koncentrációjának elsősorban kulturális és szellemi szempontból van jelentősége, kivált, ha belegondolunk abba is, hogy milyen a kisebbségi kulturális és mediális intézményi infrastruktúra. E tekintetben a többi kárpát-medencei magyar kisebbséggel összevetve a legrosszabbnak a Felvidéken tűnik a helyzet.
Romániában több regionális magyar napilap is megjelenik, a közszolgálati rádió mellett kereskedelmi adók is sugároznak magyar nyelvű rádióműsorokat, a magyar nyelvű televíziózás is sokkal fejlettebb. A Vajdaságban is jelentős előrelépés történt ezen a téren, míg Szlovákiában egy helyben topogás tapasztalható. A felvidéki magyar politikai elit még akkor sem tett érdemi lépéseket a helyzet javítása érdekében, amikor kormányon volt, de közömbös maradt akkor is, amikor több országos terjesztésű felvidéki magyar hetilap anyagi okok miatt megszűnt. Ma egyebek mellett ennek isszuk a levét, hiszen még az 1990 előtti, szerénynek mondható információs rendszer is tovább zsugorodott az eltelt negyed században és megszűnt az egyes dél-szlovákiai régiók közötti információáramlás.
A rendszerváltás előtt a Csemadok jóvoltából a magyarok lakta járásokat egyfajta láthatatlan háló fogta egybe. Igaz, a szövetségnek irodái működtek mindenütt, fizetett munkatársakkal. Némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy klasszikus pártstruktúrája volt, amelyre 1990 után néhány politikus is szemet vetett és szívesen vette volna, ha politikai szervezetté alakul át. Ez végül elmaradt, de a Csemadoknak köszönhetően mindhárom magyar politikai mozgalom (FMK, MKDM, Együttélés) sikeresen megszervezhette magát. Az 1994-ben hatalomra került Mečiar kormány tisztában volt azzal, hogy milyen fontos szerepet játszott évtizedeken át a Csemadok a felvidéki magyarság életében, és tett is róla, hogy anyagilag ellehetetlenítse.
Azóta ez a szervezet csak vegetál, aktivistái jobbára pályázatírással töltik az idejük nagy részét, hogy a fontosnak tartott rendezvényekhez legalább a minimális támogatást megszerezzék. Ez az időt rabló és gyakran kétes eredménnyel járó igyekezet eleve kizárja az érdemi közösségépítő munkát. A politikai pártok ezt nem akarják felvállalni, de ugyanolyan apparátust működtetnek, mint korábban a Csemadok. Ezen mindenképpen el kellene gondolkodni.
Kassán nemrégen a civil szerveződések szerepéről folytattak eszmecserét és ott sok fontos megállapítás hangzott el. Minderről Balassa Zoltán számolt be részletesen a Felvidék.ma portálon, ezért nem szeretnénk ismételni az általa leírtakat. Témánk szempontjából két dolgot emelnénk ki:
1. megszűnt a dél-szlovákiai magyarlakta régiók közötti kapcsolatháló,
2. a gazdaságilag jóval sikeresebb nyugati régiókban élő magyarok nem vállalnak szolidaritást a közép- és kelet-szlovákiai járásokban élő magyarsággal.
Meglehet, az első pontból következik a második, de bármi is az oka, nagyon nem jó, hogy így van. Sokszor még a legégetőbb gondokról (a nagy arányú munkanélküliségről, a létminimum környékén vacilláló családok kilátástalan helyzetéről, a falvakat egyre nagyobb tömegben ellepő cigányokról) sem tudnak semmit, pedig itt már a segítségre, az összefogásra lenne szükség.
Perifériára szorultunk
Gazdasági szempontból a felvidéki magyarság nagy része a periféria része. A földműves szövetkezetek felbomlásával a kisebb falvak teljesen életképtelenekké váltak, és hiába nyílt lehetőség magánvállalkozásokra a rendszerváltást követően, ez a népesség legfeljebb 8-10 százalékának biztosít tisztességes megélhetést. A kis cégek kevés alkalmazottat képesek foglalkoztatni, a külföldi beruházók pedig elsősorban az olcsó munkaerőt keresik, mert csak így juthatnak maximális profithoz. Amint csökken a nyereség, esetleg kockáztatni kellene, gyorsan felszámolják a vállalkozás telephelyét és másutt keresnek kedvező feltételeket.
Kialakult ugyan egy tehetős felvidéki magyar vállalkozói kör, amelynek átlagon felüli vagyona van, de eddig még nem sokat tett a közösség érdekében, leszámítva a 2009-es pártszakadást, amelyet sokan éppen az ún. gazdasági lobbi számlájára írnak.
Ha a felvidéki magyarság társadalmi szerkezetét vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy a szocializmus évtizedeiben megalázott és lenullázott parasztság nem tudott 1990 után talpra állni, a városba költözött falusiak ugyanakkor gyökértelenekké váltak, miközben nem sikerült polgárokká átvedleniük. Ha volt is valamilyen polgárság a szocializmus évtizedeiben, az igen szerény körülmények között és állandó rettegésben élt, de 1990-et követően sem talált magára. Igaz, abban a közegben, amelyet fentebb felvázoltunk, erre nem is igen nyílt lehetőség. Az egyetlen Komárom, továbbá Pozsony és Kassa lehetett volna ilyen hely, de Komárom elveszítette gazdasági erejét, a két nagyváros pedig elveszítette őslakos magyarjainak jelentős részét.
Gazdaság és kultúra – egymást erősítő, egymást támogató, egymást átszövő struktúra egy boldogabb világban. De a felvidéki magyar társadalom ebből a szempontból félszárnyú madár, hiszen saját gazdasági erővel nem rendelkezik, és emiatt ma még létező kultúráját és szellemi potenciálját is nagy veszély fenyegeti. Ami még ennél is aggasztóbb, hogy nincs olyan értelmiségi rétege, amely irányt mutatna nemcsak a szélesebb tömegeknek, hanem a politikusoknak is.
E téren persze a szlovák társadalom sincs túl jó helyzetben, a politika mindent ural és a bíráló hangok nagyon halkan szólnak. De mindez sajnos hatványozottan vonatkozik ránk. A magyarországi, már-már antagonisztikusnak látszó megosztottság sorainkba is beférkőzött és még az egyértelmű helyzetekben sem vagyunk képesek a közös fellépésre. Az egyre sorvadó magyarlakta települések nem képesek sem gazdaságilag megújulni, sem olyan értelmiséget kitermelni, amely felelősséget érez a közösség iránt. De nem igazán számolhat az anyaország hathatós támogatásával sem, hiszen az ehhez szükséges anyagiakat főleg a befizetett adóiból lehetne előteremteni. Ezeket azonban a szlovák állam elnyeli és a töredékét sem folyatja vissza a déli régiókba, miközben a munkahelyteremtő befektetéseit sem itt akarja megvalósítani.
HOMÉROSZ
Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunk!
A sorozat további részei:
Megosztás:
Címkék: hajszálrepedések
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.
