Az október hónap kommentárjában ezúttal Shooty, a SME-ből távozó ismert karikaturista írását közöljük. A cikk a napilapból távozók átmeneti weboldalán, az opentat.sk-n jelent meg október 17-én.
Shooty: Tőlünk nem szabadultok meg
Az első képeket a SME-be 2002 októberében, azaz pontosan tizenkét évvel ezelőtt rajzoltam. A barátom, Matúš Kostolný szervezett be, aki abban az időben külpolitikai szerkesztő volt. A Stoka színház kocsmájában vetette fel, hogy legalább próbáljuk ki. Még ha nem is érzem magam megfelelőnek erre.
Onnantól kezdve minden egyes hétvégém csak egy napos volt. Vasárnaptól péntekig minden nap szenvedtem az új rajzokkal, minden nap a lapzárta előtt rajzolgattam valamit. Nem, ez nem pár perces munka volt, mint ahogy azt sokan képzelték, és akik kérdezgettek, hogy „ ezen kívül még mit csinálsz?“. Nem, nem voltam emellett még buszsofőr is titokban, reklámügynökségben sem dolgoztam. Azt hiszem, hogy egy idő után újságíró vált belőlem.
Felelősségteljesen rendszereztem az ötleteket, szűrtem az információkat, töröltem az ötleteket. Valamikor ment, valamikor nem.
A lényeg, hogy időben leadjam.
Mi a hónap kommentárja?
A hónap kommentárja a Körkép sorozata. Rendszeresen, minden hónapban egy általunk legjobbnak, legérdekesebbnek tartott kommentárt közlünk a szlovák sajtóból magyar fordításban. A sorozat eddigi részei:
(2012) október, november, december,
(2013) január, február, március, április, május, június, július, augusztus, szeptember,
(2014) január, február, március, április, május, június, július, augusztus, szeptember.
Minden egyes képhez rögös út vezetett végtelen mennyiségű, általában teljesen felesleges információkon át. Zaklattam az embereket, akikről úgy gondoltam, hogy a problémáról, amelyet meg akartam fogni, többet tudnak mint én. Összerajzolt papírok halma, tus literek, kilométernyi vonalak, megabájtnyi adatok, véget nem érő beszélgetések. Álmatlan éjszakák, amikor az agy képtelen leállni. Állandó sztressz, fáradság, a krízisek legkülönfélébb formái, elcseszett magánélet.
Tudom, hogy a kollégáim is ugyanezen mentek keresztül. Valakik maradtak, mások kerestek egy nyugodtabb helyet. Mindez ellen néha tényleg kibírhatatlan humorral védekeztek, de leginkább azzal, hogy barátok voltak. Fasza gyerekek.
Tudom, hogy mindannyiunkban sok kétely volt. Valamiféle megszállottság, szenvedély hajtott minket. A meggyőződés, hogy a helyes dolgot tesszük. Teljesen lehetetlen munkaidőben, esténként, hétvégenként, éjszaka. Igen, mindannyian káromkodtunk, hogy tele van a hócipőnk vele, nem bírjuk. Ez a folklór része volt, és mindenki pontosan úgy vette, ahogy vennie kellett. Keresni a mocskot és gázolni benne Lapzártától lapzártáig tartó végtelen ciklus.
A lényeg, hogy nem abbahagyni.
Tizenkét év alatt én voltam az egyetlen ember, aki kételkedett abban, hogy a firkálmányaimat érdemes-e megjelentetni. Ha kételkedtem, hogy nem vittem-e túlzásba, a válasz mindig csak az volt, hogy: „Hozzuk le!“. Senki nem szólt bele a munkámba – az egyetlen, amit a szerkesztőség részéről éreztem, az a támogatás volt és a morgás afelett, hogy megint nem győzöm a lapzártát.
Mit kívánhattam volna többet?
Mit kívánhattam volna többet, mint egy főszerkesztőt, akit soha nem láttam stresszelni. Aki hajlandó volt bárkinek, akinek szüksége volt rá, azonnal pszichoterápiát nyújtani.
Mi többet, mint azt a derék újságíró bandát, akik a leginkább mind közül azt szeretnék, hogy a társadalom legalább egy kicsit működjön normálisan. Mi többet, mint egy kiadóvezetőt, aki tűzbe tette volna a kezét értünk, és valószínűleg meg is tette. Olyan környezetet, ahol a szabadság és a tisztesség a legnagyobb értékek. És hozzá azt az alig észrevehető, de erős összefogást,
Nem, soha nem akartunk senkinek sem megfelelni. Néhányunk munkája jogi problémákat okozott a kiadónak, de a kiadó ezt soha senkinek nem rótta fel. Azt hiszem, hogy elég sokat tettünk a társadalomért – ha valami azt mutatta, hogy egyesek svindliznek, a nyakára léptünk, attól függetlenül, hogy a politikai nézeteivel azonosultunk-e vagy sem.
Persze, senki sem szuperhős közülünk, mindenki hibázott. Sokszor. Biztos vagyok benne, hogy minden hibát őszintén megbántunk. Minden egyes hiba ezer jó dolgot árnyékolt be. Így, ahogy kritikusak voltunk másokhoz, pokolian kritikusok voltunk saját magunkhoz is. Soha nem voltunk elég elégedettek önmagunkkal. Kívülről ezt természetesen nem lehetett látni. Ezért tűnhettünk úgy, mint akik biztosak a tévedhetetlenségükben.
A döntés, amit meghoztunk, fájdalmas. Sajnáljuk, hogy amit szívós munkával építettünk, és amire büszkék voltunk, elhagyjuk, és az enyészetnek hagyjuk. Még akkor is, amikor egymás előtt úgy tettünk, mintha gyűlölnénk, imádtuk.
A szabad gondolkodásnak ez az instabil lélekvesztője hirtelen egy pénzügyi entitás ellenőrzése alá kerül, amelyről mindent elárul az a tény, hogy a kommunista titkosszolgálat volt tábornokát foglalkoztatja
Kövesd a Körképet a Facebookon is, plusz tartalommal!
Meggyőződésem, hogy ennek az országnak, mely az irracionalitás hullámain, a politikai, vallási extrémizmus egyre nagyobb elfogadásával, az Európa-ellenesség és a demokrácia megkérdőjelezése mellett szüksége van egy olyan médiumra, mint a miénk.
Semmi, ami az elkövetkezendő hónapokban történni fog, nem tudja megváltoztatni azt, hogy a SME-re csak jó emlékekkel gondoljak.
Büszke vagyok mindenkire, aki a Penta kellemes, öntözött kertjét bizonytalanságra cserélte.
A többieket értem és nem bíráskodok felettük. Az élet bonyolult.
Nem tudom mi lesz ezután, egy azonban biztos:
Tőlünk nem szabadultok meg.
Martin Shooty Šútovec
Fordítás: Körkép.sk
Nyitókép: hnonline.sk
Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunk!
Megosztás:
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.
